Hogyan lehetett volna áttörni a járványügyi segélycsomag körüli patthelyzetet az amerikai politikai klímában?

A járványügyi segélycsomagok körüli tárgyalások során az amerikai politikai elit kettős nyomás alatt állt: a Trump-adminisztráció a nagyvonalú, költséges megoldások híve volt, míg a republikánus vezetők a Kongresszusban inkább visszafogott kiadásokban gondolkodtak. Schumer és Pelosi hónapokon át optimistán álltak hozzá a tárgyalásokhoz, bízva abban, hogy a választások után növekedni fog befolyásuk. Azonban a helyzet gyorsan átalakult, amikor Trump távozott, és a republikánus szenátorok alig mutattak hajlandóságot egy hatalmas kiadási csomag elfogadására, amely előkészítette volna Biden első hónapjait.

Schumer a találkozón arra biztatta Bident, hogy az elnöki hivatalba lépve merjen nagyot álmodni és konfrontatív politikát folytatni, még akkor is, ha a szenátusi aritmetika ezt rendkívül nehézzé teszi. Csak egy hatalmas, széleskörű támogatottságot kiváltó segélycsomaggal lehet remélni a sikert. Biden ezt a hozzáállást biztatónak találta, és tisztában volt vele, hogy az elődje által aláírt téli segélycsomag csak előleg, nem pedig végleges megoldás az ország problémáira.

Azonban a tárgyalások után nem volt világos, hogy bármelyik főszereplőnek is megvolt-e a konkrét stratégiája arra, hogyan lehetne a következő, még nagyobb kiadási csomagot keresztülvinni a Szenátuson, amely a republikánusok kezében maradhat. Ha erre nem születik válasz, akkor Biden nagy reményei, a nemzet megbékélése és az adminisztrációs működés helyreállítása már a kezdetekkor meghiúsulhat. A kabinet megerősítése, a gazdaság újraindítását célzó segélycsomagok elfogadása és a költségvetési megszorítások elkerülése nélkül a demokraták szélesebb reformtervei – az éghajlatvédelemtől az egészségügyön át a rendőrségi és bevándorlási reformokig – megrekednek.

A demokrata párton belüli megosztottság – amely többek között rassz, földrajzi, generációs és ideológiai vonalak mentén jelentkezett – megnehezítette a párt vezetését és a választási győzelmekből fakadó mandátum kihasználását. A republikánus területeken elszenvedett vereségek mellett a nagyvárosi és elővárosi kerületekben is veszítettek helyeket, ami arra utalt, hogy a párt üzenetét finomítani kell, hogy ne veszítse el a bizonytalan választókat. Egyes politikusok, mint Abigail Spanberger, azzal érveltek, hogy a „szocializmus” szó használatától el kellene tartózkodni, mert az negatív hatással volt a választói magatartásra.

Jim Clyburn a párt baloldalát kritizálta, amiért túl radikálisnak ábrázolta a pártot, ezzel megnehezítve a kampányok sikerét. Ugyanakkor a baloldal erőteljesen visszautasította ezeket a kritikákat, egyebek mellett azzal az érveléssel, hogy ezzel a párt színes bőrű szavazóit hallgatják el.

Fontos megérteni, hogy a politikai vezetés sikeressége nem csupán a költségvetési csomagok nagyságán múlik, hanem azon is, hogyan képesek a politikusok összefogni és kezelni a belső ellentéteket. A hatalom gyakorlása és a politikai túlélés képessége egyaránt megköveteli a kompromisszumok keresését, a párton belüli egység megőrzését és a széles közvélemény támogatásának fenntartását. A Biden-adminisztráció számára kulcsfontosságú volt, hogy megtalálja az egyensúlyt az ambiciózus reformtervek és a realista politikai lehetőségek között, különösen egy megosztott és polarizált nemzetben.

Miért maradt Donald Trump domináns a Republikánus Pártban a Capitolium ostroma után is?

A Trumpot ellenzőknek, mint Liz Cheneynek, folyamatosan kellett szembenézniük a párton belüli ellenszéllel. Cheney, aki a párt vezetésében maradt, egyre hangosabban kritizálta Trumpot és az ő hatalmát, miközben Kevin McCarthy, a Ház kisebbségi vezetője, aki magát a párt egységének fontosságát hangsúlyozta, nyíltan elutasította Cheney álláspontját. A vitájuk februári sajtótájékoztatón csúcsosodott ki, ahol McCarthy határozottan kiállt Trump meghívása mellett a konzervatív CPAC konferenciára, míg Cheney egyértelműen ellenállt ennek. Ez a konfliktus megmutatta a párton belüli törésvonalakat: azokat, akik még mindig Trumpot támogatták, és azokat, akik a korábbi elnök viselkedését történelmi szempontból is elfogadhatatlannak tartották.

Cheney-t mindkét oldalról érte meglepő támogatás: a Demokrata Párt tagjai, sőt maga Joe Biden elnök is dicsérte elkötelezettségét és elveit. Ugyanakkor a párton belül folyamatosan támadták, például Jim Banks indiana képviselő nyíltan bírálta őt a CPAC színpadán, azzal vádolva, hogy el akarja törölni Trumpot és támogatóit a pártból. Trump maga sem kímélte a bírálóit, és szónoklatában keményen bírálta azokat, akik támogatták az ő elleni impeachment eljárást, különösen Cheney-t nevezve meg „háborús uszítónak”. Az ilyen megnyilvánulások tovább éleztek a feszültségeket a párton belül.

Azokat a republikánusokat, akik január 6-i események után is igyekeztek helyesen cselekedni, még a saját pártjukon belül is elszigetelten kezelték. Sok képviselő magánbeszélgetésekben bevallotta, hogy bár egyetért a helyes állásponttal, nem mer nyíltan kiállni ellene a választókerülete nyomása miatt. Ez a félelem és megalkuvás lett a kongresszusi GOP légköre a tavasz folyamán. Akik támogatták Trump elleni vádemelést, azok is, részben a belső párti nyomás és otthoni támadások miatt, hamarabb hallgattak, hogy elkerüljék a további konfliktusokat.

Fontos megérteni, hogy a Republikánus Párt Trumphoz való ragaszkodása nem csupán a vezetők személyes döntése, hanem a párt bázisának, a helyi aktivistáknak a nyomásával, valamint a választói attitűdökkel is szorosan összefügg. A párton belüli egység deklarálása gyakran a valódi politikai kompromisszumok, sőt megalkuvások eredménye, ahol a pártvezetők úgy érzik, hogy a túlzott kritika veszélyezteti saját pozíciójukat és a párt választási esélyeit.

Ezzel párhuzamosan fontos felismerni, hogy a politikai kultúra, amelyben az erős személyes hűség és a pártpolitikai konformitás felülírja az elveket és a felelősségteljes döntéshozatalt, hosszú távon aláássa a demokratikus intézményeket. Az, hogy egy olyan pártban, amely az elvekről és a jogállamiságról szól, egyetlen ember köré szerveződik az egész párt identitása, és a kritikus hangokat elnyomják vagy ellehetetlenítik, figyelmeztető jel a politikai rendszer egészére nézve.