A pandémia nyelvezete: Mi rejlik a háború metaforája mögött?

A világ, amelyben élünk, egyre inkább a radikalizmus és a sürgető cselekvés színterévé válik. A politikai és társadalmi küzdelmek élesednek, a kapitalizmus, a tekintélyelvű rendszerek és a neoliberális politikák hatása továbbra is jelen van, miközben a pandémia új kihívások elé állítja a társadalmakat. A világjárvány által generált válság új valóságot hozott, és felvetette a kérdést: képesek vagyunk-e olyan társadalmat építeni, amely nemcsak a gazdagok, hanem mindenki számára biztosítja a jólétet és igazságosságot? Az emberek sokféle módon reagálnak a helyzetre: egyesek radikális változásokat követelnek, míg mások a status quo fenntartását. De mindenképpen világossá vált, hogy csak egy erőteljes, anti-kapitalista mozgalom hozhatja el a szükséges változást, ahogyan David Harvey is fogalmazott: „A problémák olyan mélyek, hogy nem juthatunk előre anélkül, hogy erőteljes anti-kapitalista mozgalmat indítanánk.”

A társadalom változása nemcsak politikai, hanem pedagógiai kérdés is. A járvány tanulsága, hogy az emberek tudatosabbá váljanak, és kezdjenek új értékeket vallani, amelyek a közjót, az egyenlőséget és a szolidaritást helyezik előtérbe. Ahhoz, hogy valódi társadalmi változások történjenek, szükség van egy jól informált és aktívan motivált közönségre, amely képes reagálni a világ kihívásaira. A George Floyd meggyilkolása nyújtott egy tükörképet az Egyesült Államok hosszú ideje fennálló rasszizmusának és az állami erőszaknak. Ez a tragédia újra felszínre hozta a kapitalista igazságtalanságokat és rávilágított arra, hogy a politikai és gazdasági jogok szoros összefonódásban állnak. A kapitalizmus és a rasszizmus szövedéke olyan társadalmi struktúrákat alakított ki, amelyek nem csupán a legszegényebb rétegeket sújtják, hanem a demokratikus értékeket is veszélyeztetik.

A militarizálódás, amelyet Michael Geyer a társadalmi erőszak produkciójaként ír le, egyre inkább az élet minden területére átterjedt, beleértve a nyilvános diskurzust, az oktatást és a közegészségügyet is. A háborús nyelvezet nem csupán a közvetlen harcokat juttatja eszünkbe, hanem azokat az eszközöket és értékeket is, amelyek a társadalom erőforrásait összpontosítják a konfliktus kezelésére, miközben elfeledkeznek a társadalmi jólétről és az alapvető emberi jogokról. A politikai vezetők és hatalmi elit nyelvezete gyakran figyelmen kívül hagyja azokat a társadalmi problémákat, amelyek a járvány következményeként felszínre kerültek, és amelyek a kapitalizmus valóságos mibenlétét is megmutatták.

A pandémia rávilágított arra, hogy a társadalom felelőssége nem csupán a betegségek kezelésére, hanem a jólét és a társadalmi igazságosság biztosítására is kiterjed. A neoliberális politikák, amelyek az egyéni felelősséget és a gazdasági előnyöket helyezik előtérbe, nem képesek hatékonyan kezelni a társadalmi válságokat. Ahogyan Arundhati Roy írta, a kórházak túlterheltsége és a dolgozók küzdelmei az élet és halál határán egy olyan társadalmi rendet tükröznek, amelynek alapja a közösségi értékek és az egyenlőség.

A kapitalizmus, a rasszizmus és a háborús retorika összefonódása a pandémia során új kihívások elé állította a társadalmat, de lehetőséget is biztosított arra, hogy új politikai formációk, demokratikus szocializmus és gazdasági igazságosság iránti igények körvonalazódjanak. Az igazságosság és a közösség iránti elköteleződés nem csupán egy politikai eszme, hanem egy olyan szemlélet, amely mindenkire vonatkozik, és amelynek az emberek szélesebb körei is részeseivé válhatnak.

A kritikus pedagógia szerepe a politikai és társadalmi változásokban

A pandémiai pedagógia kulturális, intellektuális és pedagógiai dominanciáját erősíti, miközben olyan eszközöket alkalmaz, mint a hit és a meggyőzés, hogy megszerezze a tudás és az értékek feletti irányítást. Az emberek politikai akaratának manipulálása nem csupán politikai, hanem oktatási kérdés is, amely aláássa a kritikai megértés hatalmát, valamint a cselekvés és a társadalmi változás lehetőségeit. Mindez egy olyan közegben történik, ahol a tudás, a hatalom és az identitás feletti harcokat elnyomják, és az emberek nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel és tudással a társadalmi struktúrák alapvető kérdéseinek megváltoztatására.

Ezzel szemben a kritikus pedagógia arra törekszik, hogy szimbolikus kapcsolatot építsen ki a világgal, hangsúlyozva a hatalom működését és annak ellenállásra használható pedagógiai eszközeit. A politikai harcok, a tudás és a társadalmi kapcsolatok feletti küzdelem szerves része a kritikus pedagógiának, amely célja, hogy megváltoztassa a társadalmi és politikai intézményeket, és új lehetőségeket adjon a változáshoz. A kritikus pedagógia fontos szerepet játszik abban, hogy az emberek ne csupán a világot lássák, hanem képesek legyenek értelmezni, hogy miért és hogyan formálják a társadalmi rendszerek a mindennapi életet.

A történelem megértése és annak hatása az oktatásban alapvető szerepet játszanak abban, hogy az egyének politikai és társadalmi felelősségérzetet alakítsanak ki, miközben felismerik a múlt bűnöseit és a jelen kihívásait. A történelmi tudatosság nemcsak informatív, hanem felszabadító hatással is lehet, mivel képes feltárni azokat a veszélyes emlékeket és narratívákat, amelyek a hatalom kezében lévő csoportok számára elfedették a társadalom alulról építkező hangjait. Az ilyen pedagógia hatékonyan szolgálhat a jövőben történő társadalmi mobilizáció előmozdításában, amely a történelmi igazságtétel, az egyenlőség és a szabadság lehetőségét kínálja.

A kritikus pedagógia tehát nem csupán az egyének és a közösségek számára biztosítja a tudás megszerzésének eszközeit, hanem a társadalmi felelősségvállalás, az együttérzés és a demokratikus élet alapjait is. Az egyén és a közösség közötti interakciós formák megértése alapvetően szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk átlépni a társadalmi korlátokat, és elérni a fenntartható változást. A demokrácia és a szolidaritás eszméje arra ösztönöz, hogy az egyén a saját társadalmi és politikai környezetét aktívan formálja, ne csupán alkalmazkodjon hozzá. A társadalmi mozgalmak és az oktatási rendszerek közötti szoros kapcsolat az, ami lehetővé teszi, hogy a közösségek képesek legyenek reagálni a neoliberális és fasizáló hatalomgyakorlás fenyegetéseire, miközben egy új politikai és társadalmi rendet alakítanak ki, amely igazságosabb és egyenlőbb.

A globalis demokráciakrízis és a neoliberalizmus hatása a társadalmi egyenlőtlenségekre

A tömeges lázadások, amelyek a hatalom és a dominancia szembesítésére irányultak, különösen a fekete közösségek elleni rendőri erőszakot vizsgálva, arra mutattak rá, hogy a szisztematikus rasszizmus és a kapitalizmus kizsákmányoló rendszere, amely kizárást, elnyomást és kereszteződő egyenlőtlenségeket hoz létre, le kell győzni. A változásra irányuló radikális felhívásnak rendszerszintűnek kell lennie, és el kell ismernie, hogy a "faji igazságtalanság és gazdasági igazságtalanság problémáit nem lehet megoldani politikai és gazdasági hatalom radikális újraelosztása nélkül". Martin Luther King, Jr. ezt a gondolatot a változás szükségességéről és az oktatás fontosságáról hirdette, mivel a tudás kulcsfontosságú a kollektív ellenállásra épülő tömeges mozgalom megteremtéséhez, amely radikális, forradalmi változást céloz meg, nem pedig liberális reformokat.

A tekintélyelvű kormányzatok minden olyan törekvést próbálnak elfojtani, amely a demokratikus politikák megnyilvánulásait vagy a társadalmi átalakulásokat célozza. Az igazság megértésének és a hatalom felforgatásának nemcsak a képessége a lényeges, hanem egy olyan jövő víziója is, amely nem utánozza a jelent, és az a bátorság, hogy közösen küzdjünk egy radikális, demokratikus szocialista vízió megvalósításáért. Elérkezett az idő, hogy ne türelmesek legyünk, hanem harcoljunk és tömeges ellenállást indítsunk a rasszizmus, militarizmus, égető egyenlőtlenség, rendőri brutalitás és a társadalom torzulásai ellen, amely a profitot az emberi szükségletek elé helyezi.

A neoliberalizmus terjedése alatt az amerikai társadalom olyan politikai struktúrákat hozott létre, amelyek segítik a gazdagok koncentrált hatalmát és vagyoni egyenlőtlenséget. A gazdagok megerősödése a közszolgáltatások, oktatás és egészségügy megszorításainak hatására történt, amelyekből a közjó és a társadalmi jólét eltűnt, miközben a gazdagok számára biztosították a közszolgáltatások magánosítását.

A társadalmi igazságosság és a közjó visszaállítása, az alapvető közszolgáltatások támogatása és a hatalom radikális újraelosztása elengedhetetlen ahhoz, hogy a globális neoliberalizmus és a kapitalizmus szörnyű hatásait legyőzhessük. Mindez csak akkor lehetséges, ha a közszolgáltatásokat nem profitra, hanem az emberek szükségleteire alapozzuk, és egy igazságosabb társadalom felé haladunk, amely mindenkit figyelembe vesz, nemcsak a kiváltságosokat.

Mi a populizmus valódi arca, és hogyan különbözik a fasizmustól?

A populizmus a modern politikai élet egyik legellentmondásosabb és félreértett jelensége. Bár a közbeszédben gyakran használják pejoratív értelemben, a fogalom nem önmagában hordozza a veszélyt, hanem abban a formában, ahogyan egyes politikai mozgalmak és vezetők manipulálják. Ernesto Laclau meghatározása szerint a populizmus nem egyszerűen egy ideológia, hanem a politikai artikuláció egy formája, amely a „nép” és az „elit” közötti antagonizmus köré épül. A populizmus a társadalmi feszültségek artikulációjának módja, ahol a különböző sérelmek egy közös ellenség képében összpontosulnak.

Jan-Werner Müller szerint a populizmus lényege nemcsak abban áll, hogy a „nép” nevében beszél, hanem hogy kizárólagosan sajátítja ki ezt a képviseletet, ezzel kizárva más politikai nézeteket a legitim diskurzusból. Ez az antipluralizmus a demokrácia belső logikáját kérdőjelezi meg, hiszen egy olyan fiktív egységet feltételez, amelyben nincs helye a véleménykülönbségnek. Ezzel szemben Chantal Mouffe – Laclau szellemi örököse – a baloldali populizmust a demokratikus konfliktus vállalásaként értelmezi, szemben a jobboldali populizmus autoriter tendenciáival.

Federico Finchelstein történeti elemzése szerint a fasizmus és a populizmus közötti kapcsolat nem egyenes vonalú, de tagadhatatlan, hogy a populizmus sokszor a fasizmus örökségéből merít. A fasizmus mitikus nemzeti egységet hirdetett, a populizmus ezzel szemben demokratikus diskurzusra épül, de ugyanúgy képes a politikai mítoszok gyártására. Jason Stanley hangsúlyozza, hogy a fasizmus lényege az „ők és mi” dichotómiájában rejlik – ez a logika a populizmusban is megjelenik, amikor a politikai ellenfelet nem csupán másként gondolkodónak, hanem az „igazi nép” ellenségének állítják be.

Nancy Fraser „progresszív neoliberalizmus” fogalma segít megérteni, miért válhatott a populizmus ennyire vonzóvá a társadalom különböző rétegei számára. A neoliberális korszak során kialakult szövetség a kulturálisan liberális elit és a gazdasági oligarchia között marginalizálta a munkásosztályt, ami a társadalmi sérelmek termékeny táptalajává vált a populista retorika számára. Amikor a gazdasági és kulturális kirekesztettség élménye összeér, megjelenik az a politikai vákuum, amit a populizmus tud a leghatékonyabban kitölteni.

Az Egyesült Államokban Donald Trump és Bernie Sanders egyaránt populistaként került a politikai térkép középpontjába, bár gyökeresen eltérő irányból. Ez a kettősség mutatja, hogy a populizmus nem önmagában jó vagy rossz: a kérdés mindig az, hogy milyen értékeket hordoz és milyen politikai struktúrák felé törekszik. A baloldali populizmus potenciálisan a demokratikus nyilvánosság kiszélesítésére törekedhet, míg a jobboldali változat gyakran a demokratikus intézmények lebontására irányul.

Egy másik fontos aspektus a történelmi tudás és kollektív emlékezet szerepe. A történelem szisztematikus elfelejtése és elhallgatása – amelyről több szerző is ír, például Max Boot és David W. Blight – alapot teremt a populista és autoriter narratívák térnyeréséhez. A populista vezetők gyakran élnek azzal a retorikai stratégiával, hogy újraírt történelmi mítoszokon keresztül teremtenek identitást és közösséget. Ez a folyamat nemcsak a múlt manipulációját jelenti, hanem a politikai racionalitás és kritikusság aláásását is.

Fontos látni, hogy a populizmus nem vákuumban születik: a neoliberális állam leépítése, az oktatás milit