Hogyan vált a „Covid-kártya” a globális hatalomátvétel eszközévé?

A katonai és politikai vezetés az utóbbi években egyre inkább egyesülni látszik abban, amit „Fúziós Doktrínának” neveznek. E struktúra egyik legkülönösebb eleme a brit 77. dandár, amely lényegében a hírhedt izraeli Unit 8200 katonai kiberhadviselési és internet-manipulációs műveletének megfelelőjeként működik. Ez a rendszer nem pusztán katonai vagy információs eszközöket foglal magában, hanem a politikai döntéshozatal köré szőtt hálózatot is. A kormányok orvosi és tudományos tanácsadói közül sokan Bill Gates jelenlegi vagy korábbi pénzügyi támogatottjai voltak, miközben egy párhuzamos, választásokkal nem legitimált hatalmi struktúra állt készen arra, hogy átvegye az irányítást, amint a „Covid-kártya” az asztalra került, és a parlamentek gyakorlatilag bezártak.

Ez a „Kultusz-hálózat” szinte minden nagy országban kiépítette saját hierarchiáját. A felülről lefelé irányuló kontroll egyszerű képlet szerint működött: A Kultusz – Gates tulajdonában vagy irányítása alatt – az Egészségügyi Világszervezet és Tedros – Gates által finanszírozott vagy befolyásolt országos főorvosok és „tudományos tanácsadók” – politikai „vezetők” – végrehajtó hatalom – és végül az emberek. E globális kommunikációs és kényszerítő struktúra révén a Kultusz képes volt saját politikáját gyakorlatilag az egész emberiségre kiterjeszteni, feltéve, hogy az emberek behódolnak az újfajta fasizmusnak.

A tesztelés központi elem volt ebben az illúzióban. A világszerte használt RT-PCR teszt – amelyet Kary Mullis amerikai biokémikus fejlesztett ki a 80-as években, és amelyről maga Mullis nyíltan kijelentette, hogy nem alkalmas fertőző betegségek kimutatására – tette lehetővé, hogy egy nem létező vírust mégis „kimutassanak”. Mivel a teszt valójában nem a „vírust” mérte, az eredmények alapján bármikor létrehozható volt a „megbetegedések” és „halálesetek” látszata. Mullis 2019 augusztusában, kényelmesen a „Covid” előestéjén halt meg tüdőgyulladásban – egy olyan betegségben, amely néhány hónappal később alighanem „Covid-19”-ként került volna a halotti anyakönyvbe. Életben bizonyosan tiltakozott volna tesztjének ilyen célú használata ellen, ahogy tette korábban az AIDS-kutatás esetében is.

A hivatalos történetben mindez soha nem vált kérdéssé. A mainstream újságírás nem azt firtatta, miként volt képes a világ ilyen gyorsan „vakcinát fejleszteni” egy új betegségre, hanem azt, miért nem vezették be azonnal. A „Covid” narratívája így nem csupán egészségügyi válságként, hanem példátlan tömeghatalmi eszközként szolgált: a félelem, az engedelmesség és a látszat-tudomány hármasára építve alakította át a társadalmat.

A fentiek megértéséhez fontos a hatalom és információ viszonyát ismerni: a félelem, ha központilag szervezett, képes a kritikai gondolkodást háttérbe szorítani, míg az átláthatatlanná tett „szakértői” struktúrák bármely narratívát legitimálni tudnak. A társadalom ilyenkor nemcsak fizikai értelemben zárják karanténba, hanem gondolkodásában is. A valódi kérdés nem pusztán az, mi történt, hanem az, miként vált lehetővé egy ekkora léptékű megtévesztés, és milyen minták ismétlődnek a történelemben, amikor hatalmi hálózatok „szükséghelyzet” címén alakítják át a közéletet.

Milyen kihívásokkal szembesült Biden elnöksége a kétpárti együttműködés megvalósításában?

Az új gazdasági fellendülés előnyeinek begyűjtése előtt már 2021 júniusának végén egyes Biden-közeli tanácsadók arra számítottak, hogy a republikánusok 2022-ben visszaszerezhetik a Kongresszus irányítását. Bernie Sanders egyik tanácsadója figyelmeztette Ricchettit, hogy a félidős választások „csúnyává” válhatnak, ha Biden nem tudja mihamarabb törvénybe iktatni legambiciózusabb belföldi politikai elképzeléseit. Ricchetti azonban kevés megnyugtató szavakkal válaszolt, emlékeztetve arra, hogy a 90-es években már szembeszálltak Newt Gingrich és a republikánus többség kihívásaival, így tudják kezelni a megosztott kormányzást is.

Nagyjából hat hónappal hivatalba lépése után Biden kezdett kételkedni abban, hogy elnöksége legtermékenyebb időszaka még tart. Egy delaware-i látogatás során Chris Coons szenátorral együtt azon töprengett, hogy vajon a rekonsziliációs csomag lesz-e az utolsó mérföldkő az ő kormányzati ciklusában. Coons aggódott barátjáért, mert szerint egy 78 éves ember, aki személyes áldozatokat hozott a demokrácia megmentése érdekében, megérdemelné inkább a pihenést, a golfot és az unokákkal töltött időt.

Biden mélyen elkötelezett volt családja iránt: a munkáját is félretéve vette fel az unokái hívását, részt vett rendezvényeiken, és támogatását nem csak szavakban, hanem anyagilag is kifejezte, amikor keresetének jelentős részét az unokái egyetemi tandíjának fedezésére fordította. Az életkora folyamatos téma volt a környezetében, különösen az őt régóta ismerő demokraták között. Habár hangja továbbra is határozott volt, emlékezete néha megcsúszott, fáradékonysága nőtt, utazásai ritkultak, és nehezebben idézte fel a neveket. Egyik nyári találkozó alkalmával még ő maga is elismerte, hogy emlékezetében már nem minden olyan friss, mint régebben.

Coons szerint azonban még mindig nagy lehetőség rejlett Biden elnökségének hátralevő éveiben. Az elnöknek megvolt a képessége, hogy összehívja a kongresszusi vezetőket, és előmozdítsa az olyan nehéz kérdésekben a nagylelkű kompromisszumokat, mint az bevándorlás, a fegyveres erőszak vagy a munkajogok. Biden hallgatta, és hitt abban, hogy ez talán mégis lehetséges. „Én ezt a reményt tartom magamban” – mondta, de szkepszisét nehezen tudta eltitkolni.

Mitt Romney azt hangsúlyozta, hogy hajlandó olyan törvények mellett is szavazni, amelyeket nem szeret, hogy ezzel mutassa meg az országnak: a Szenátus képes együttműködni és működőképes testületként szolgálni. Biden július 14-én találkozott városi polgármesterekkel, akiknek a törvénytervezet városi fejlesztéseket hoz, de a Fehér Házban hallhatták az elnököt arról beszélni, hogy a jogszabály elsődleges célja az amerikai kormányzat működőképességének helyreállítása. Ugyanezen a napon a Demokrata Szenátorokkal való ebéden hangsúlyozta, hogy a Trump-korszak nemzetközi megítélésben aláásta az Egyesült Államok hitelességét, különösen az 2021. január 6-i események kapcsán. Az amerikai demokrácia visszaállításához azonban nem elég csak az infrastruktúra. A klímaváltozás kezelésére és a gazdasági igazságosság helyreállítására is szükség van.

A törvénytervezet Szenátus előtti elfogadása közeledtével Biden üzleti vezetőket hívott össze a Roosevelt-terembe, ahol a kétpárti megállapodást a gazdasági növekedés konszenzusán alapuló tervként méltatta. Ugyanakkor az elnök nyíltan elismerte, hogy a politikai környezet rendkívül bonyolult. Nem hirdetheti a törvényt teljes demokratikus győzelemként, mert elidegenítené azokat a republikánus szavazókat, akiket meg akar tartani. Ugyanakkor nem állíthatja azt sem, hogy a republikánusok sikere lenne, mert ez erősítené Trump pártját. Biden azt is megosztotta Chris Coons-szal, hogy gyanítja: az infrastruktúra-csomag lehet az egyetlen igazán jelentős kétpárti törvény, amelyet mandátuma alatt elfogadnak.

A Szenátus republikánus vezetője, Mitch McConnell azonban másként közelítette meg a helyzetet. Bár hosszú ideje gyűlölték a demokraták obstrukciós politikája miatt, az infrastruktúra-törvényben most együttműködési lehetőséget látott. Megígérte frakciójának, hogy nem akadályozza a törvény elfogadását, sőt fontolóra vette, hogy maga is megszavazza azt. Politikai motivációi azonban túlléptek a gesztusokon vagy a törvény tartalmi értékelésén.

Fontos megérteni, hogy a kétpárti együttműködés még akkor is rendkívül törékeny és összetett folyamat, ha a közös siker elérésének minden szereplője komolyan hisz annak értékében. A politikai realitások, a személyes ambíciók, az ideológiai különbségek és a választói nyomás egyaránt formálják a döntéseket és az eredményeket. Az elnöki hatalom még a legmegfontoltabb szándékok mellett is korlátozott, amikor a törvényhozás széles koalícióját kell összehozni. Ezért nemcsak az elfogadott törvények tartalmát kell figyelni, hanem azokat az erőtereket és kompromisszumokat is, amelyekhez vezetnek, mert ezek határozzák meg a politika valódi irányát és fenntarthatóságát.