Mihail Solohov A FELTÁMADOTT FÖLD KÖNYV ELSŐ

Мihály Solohov
EMELT KESERŰ

ELSŐ KÖNYV

1

Január végén, az első enyhe időszak szelétől fújva, édes illatúak a cseresznyéskertek. Délben, valahol a csendben (ha süt a nap), szomorú, alig kivehető cseresznyéshéj illata keveredik a hóolvadás friss nedvességével, a hó alól, a halott levelek alól előtűnő föld ősi, hatalmas leheletével.
A vékony, sokszínű illat kitart a kertek felett egészen a kékes alkonyatig, addig, amíg a hónak zöldelni kezdett hónapja a fák ágainak tisztaságán áttörve meg nem jelenik, míg a hóra, a bozontos foltokra, a magához ölelő vadrózsákra a nyúlcsapatok lábnyomai nem szóródnak…
Aztán a szél hozza a kertekbe a puszták peremén az égetett fagyos üröm legfinomabb leheletét, elhallgatnak a nappali illatok és hangok, és a szürkületes árnyak suttogva, mint egy szürke farkasként jönnek keletről, elmosódva.

A közelben egy kocsi nyikorgott és egy szán hangja hallatszott, a lovas ismét megállította lovát. Az a hangra fülét hegyezve megfordult. A hónál csillogó ezüstös mellkaspánt és a kazak nyereg ezüsttel díszített magas íve a hold fénye alatt hirtelen fehér, vakító ragyogásba borult. A lovas gyorsan rávetette a nyerget, sietve felvett egy verébgyapjú kazak süveget, eltakarva az arcát, és elvágtatott könnyed ügetéssel. A kocsi mellett elhaladva, tovább haladt lépésben, de a süveg nem került le.

Miután megérkezett a faluba, egy szembejövő nőtől kérdezte:
— Mondja, asszony, hol lakik itt Jakov Osztrovnov?
— Jakov Lukics?
— Igen, ő.
— Az ott, a nyárfák mögött, a cserép tetőjű kunyhója.
— Látom. Köszönöm.

A cseréppel fedett tágas kunyhó mellett leszállt, bevezette a lovat a kapun, és finoman kopogtatott a pálca nyelével az ablakon:
— Gazda! Jakov Lukics, gyere ki egy percre!
Kalap nélkül, zakóban, inget felhúzva, a gazda kilépett a verandára; szemügyre vette az érkezőt, és lejött a lépcsőről.
— Ki hozott ide minket? — mosolygott a szürkülő bajszára, miközben kérdezte.
— Nem találsz rá, Lukics? Hadd maradjak éjszakára. Hol helyezhetem el a lovamat egy meleg helyen?
— Nem, kedves barátom, nem helyezem el. Nem a bíróságtól jössz? A földosztókból? Valami ismerősnek tűnik a hangod...

Az érkező, finoman elmosolyodva, elhúzta a süvegtetőt.
— Emlékszel Polovcevra?
Jakov Lukics megremegett, körbenézett, elsápadt, suttogva szólt:
— Felségem! Honnan jöttél? Ezüstfa hadnagy! Azonnal elintézzük a lovadat… Az istállóba… Hány év telt el…
— Csak nyugodtan! Sok idő telt el… Van takaró nálad? Nincs nálad idegen a házban?

Az érkező átadta a gyeplőt a gazdának. A ló, idegen kéz mozdulatára lomhán és nyújtózkodva, lábainál egyre nehezebben lépkedve ment az istálló felé. Erősen dobbantott patájával a fapadlón, majd hangosan horkantott, megérezve más ló szagát. Az idegen kéz rásimult a ló nyakára, és ügyes, gyengéd mozdulattal eltávolította a fém száját, miközben a ló hálásan az alomhoz hajolt.
— Leengedtem a hevedert, hadd álljon kicsit pihenve, aztán, ha lehűl, majd leveszem, — mondta a gazda, gondosan a ló takaróját húzva. Azonnal észrevette, hogy a vendég messziről jött, és aznap hosszú utat tett meg.
— Van nálad gabona, Jakov Lukics?
— Egy kicsit van. Megitatjuk, adunk neki enni. De gyertek be a kunyhóba, most hogy hívjam magát… Régen elfelejtettem, kicsit kényelmetlen… — mosolygott zavartan a gazda, bár tudta, hogy mosolya nem látszik.
— Ne szégyellj, hívj a nevemen. Nem felejtettél el? — válaszolta a vendég, és előbb ment be az istállóba.
— Hogyan felejtsem el! Mi mindent elfelejtettünk, és most ide jutottunk… Én gyakran gondoltam rád, Alekszandr Aniszimovics. Azóta, hogy a Novorosszijszki táborban elváltunk, nem hallottam felőled. Azt hittem, hogy elmentél Törökországba a kozákokkal.

A vendég, miközben malachússal és káposztalevessel étkezett, a nőkkel beszélgetett az időjárásról és a katonatársakról. Óriási, sziklaszilárd alsó állkapcsa nehezen mozgott; lassan, fáradtan rágott, mint aki nagyon elfáradt.