A kikötők infrastruktúrájának stabilitása és működőképessége nagymértékben függ a talaj és a helyszín adottságaitól, továbbá a geo-műszaki vizsgálatok elvégzésétől, melyek a talajvízszint várható változásait is figyelembe veszik. A tervezés során kulcsfontosságú, hogy a talajvízszint akár 3,4 méteres csökkenését is számításba vegyék, és az utak, vasúti pályák alapozását ennek megfelelően alakítsák ki. Az egyik jelentős vitapont a szakértők között az, hogy a tengerszint közelsége miatt a kikötőkben nem következhet be talajlesüllyedés. Egyesek szerint a talajvíz csökkenése tengervíz beszivárgásához vezet, amely a rendszer egyensúlyát visszaállítja. Ennek ellenére a nagy bizonytalanság miatt a kikötői menedzsment köteles kezelni ezt a kockázatot a fejlesztések során, akár a jelenség valós, akár hipotetikus.

A talajlesüllyedés jelensége ráadásul félrevezetően a tengerszint emelkedésének látszatát is keltheti, így tervezéskor ennek a lehetőségnek is figyelembe kell lennie. A hőmérséklet emelkedése további kihívásokat hoz, mivel a fokozott hőmérséklet okozta anyagfáradások, például az aszfalt felpuhulása és deformációja, jelentősen lerövidíthetik az utak élettartamát, és növelhetik a karbantartási igényeket. Ez különösen fontos az intenzív közlekedési hálózatok esetében, ahol a gyors és rugalmas javítási lehetőségek alapvetőek a működési zavarok minimalizálása érdekében.

A vasúti hálózat tekintetében a talajvízszint változása szintén alapvetően befolyásolja a pálya alapjainak stabilitását. A talajmozgások, amelyek üledékek süllyedését vagy egyéb deformációkat okozhatnak, jelentős mértékben függenek a helyi talajviszonyoktól és a megfelelő geo-műszaki vizsgálatoktól. A javaslat szerint a vasúti alapozást is úgy kell megtervezni, hogy ellenálljon egy 3,4 méteres talajvízszint csökkenésnek, és az ehhez kapcsolódó károsodások gyorsan helyrehozhatók legyenek. A szakértők véleménye itt is megoszlik, de a kockázat figyelembe vétele a kikötők fejlesztésének biztonsági alapelve kell, hogy legyen.

A sótartalom növekedése, amely részben a tengervíz behatolásának következménye lehet, tovább növeli az anyagok korróziójának és romlásának veszélyét. Ez a jelenség különösen kritikus a vasúti sínek és az egyéb fém alkatrészek esetében, ahol a korrózió gyorsabb szerkezeti károsodást eredményezhet. A sótartalom várható emelkedését a tervezési és anyagválasztási szakaszban kell figyelembe venni, hogy az infrastruktúra élettartama hosszabb távon is fenntartható legyen.

Az éghajlatváltozás összetett hatásai megkövetelik, hogy a kikötők fejlesztése és karbantartása során integrált, rugalmas stratégiákat alkalmazzanak, melyek képesek a változó körülményekhez gyorsan alkalmazkodni, miközben minimalizálják a logisztikai láncokban bekövetkező fennakadásokat. A teljeskörű geo-műszaki vizsgálatok, a folyamatos helyszíni karbantartás és az előrelátó tervezés kulcsfontosságú a kikötők hosszú távú fenntarthatóságának biztosításában.

Fontos hangsúlyozni, hogy a talajvízszint csökkenésének, a hőmérséklet növekedésének és a sótartalom változásának egymásra ható következményei komplex kihívásokat jelentenek, melyek kezelése nem csupán műszaki, hanem gazdasági és környezetvédelmi szempontból is elengedhetetlen. A kockázatkezelésnek ezért többdimenziós megközelítéssel kell történnie, amely figyelembe veszi az adott helyszín sajátosságait, a lehetséges jövőbeli változásokat és a különböző szakmai véleményeket is.

Hogyan érhetjük el a transzformáló rezilienciát a közlekedési rendszerekben? A közlekedési rendszerek, amelyek magukban foglalják az utas- és áruszállítást, valamint a tengeri, légi és szárazföldi közlekedést a globális Északon és Délen, városi és vidéki környezetekben, a társadalom és gazdaság számára alapvető szerepet játszanak. Mivel a közlekedés, az éghajlat és a közegészség közötti összefüggések dinamikája eltérő lehet különböző közlekedési módokban, földrajzi régiókban és társadalmi környezetekben, a következő fejezet célja a legfontosabb tényezők kiemelése: a motoros közlekedés és az externáliák árazása.

A motoros közlekedés, amely nagyrészt az autós közlekedésből áll, az Európai Unióban és világszerte az összes közlekedéssel kapcsolatos üvegházhatású gáz kibocsátásának háromnegyedét teszi ki (Európai Bizottság, 2019; IEA, 2020; Ritchie, 2020). Ezen kívül az autós közlekedés a legnagyobb zajszennyezést is okozza az EU-28-ban (EEA, 2018), és jelentős mértékben hozzájárul a helyi légszennyezéshez világszerte (Khreis, 2020). Ezért a motoros közlekedés különösen fontos a reziliencia kérdésének szempontjából, így a következő fejezet középpontjában is ez áll.

A közlekedés, éghajlat és közegészség kapcsolata

A közlekedési rendszerek fejlődése szoros kapcsolatban állt a társadalmi és gazdasági fejlődéssel. A közlekedési technológiák fejlődése különböző történelmi korszakokat alakított: az "ártenger kora" a 19. század elején, a "vasúti kora", amely a vasúti hálózatok bővülésével kezdődött, és a második világháború utáni "autó kora", amely a benzinüzemű autók elterjedésével és a légiközlekedés térhódításával jellemezhető (Geerlings et al., 2012). A közlekedés, különösen az autó, az elmúlt évszázad gazdasági növekedésének egyik katalizátora lehetett (Geerlings et al., 2012; Rodrigue et al., 2020). Azonban míg a világ egyes részei nem egyenlő mértékben részesültek az új technológiai vívmányokból és a gazdasági fejlődésből, az egyre gyorsabb és kényelmesebb közlekedési módok lehetővé tették az emberek számára, hogy hosszabb távolságokat tegyenek meg, és az áruk szállítása költséghatékonyabbá vált.

A közlekedés nem csupán gazdasági előnyöket hozott, hanem kulturális és társadalmi hatásokat is, különösen Európában, ahol a közlekedési rendszerek alapvető szerepet kapnak az európai identitás erősítésében és az EU belső kohéziójában (Európai Bizottság, 2020). A közlekedés elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberek hozzáférjenek alapvető szükségleteikhez: iskolákhoz, üzletekhez, munkahelyekhez, orvosi szolgáltatásokhoz és szórakozási lehetőségekhez (Becker, 2016; Rodrigue et al., 2020). Azonban az a hozzáférhetőség, amelyet a közlekedés biztosít, olyan árat von maga után, amely valószínűleg elviselhetetlen egy éghajlat-ellenálló társadalom számára.

A múltban minden erőfeszítés, hogy növeljük a javakhoz, emberekhez és szolgáltatásokhoz való hozzáférhetőséget, csökkentve az utazás és szállítás költségeit, megnövelte a közlekedési igényt, növelte a közlekedéssel kapcsolatos egészségügyi károkat, üvegházhatású gázokat és közvetve a klímával kapcsolatos egészségügyi károkat. Ezen túlmenően a közlekedési rendszerek, mint társadalmi infrastruktúrák, fokozott katasztrófa kockázatokkal szembesülnek a klímaváltozás következtében. Mindezeket egy közlekedés-klíma-közegészség (TCP) nexusban összefoglalhatjuk.

A közlekedés hatása az éghajlatra

Az éghajlatváltozás az emberi tevékenységek következményeként fellépő éghajlati mintázatok változását jelenti, amelyet az üvegházhatású gázok (GHG) kibocsátása okoz. Az EU-28-ban a közlekedés hozzájárulása az üvegházhatású gázok kibocsátásához 2017-ben 27% volt (Európai Bizottság, 2019). Ez a jelentős arány az 1990-es évekhez képest emelkedett, miközben az egyéb szektorokban, például az elektromosság és hőtermelés terén végrehajtott sikeres mérséklési intézkedések következtében az összesített kibocsátás csökkent. Világszerte a közlekedés részesedése 2018-ban 25% volt (IEA, 2020).

A közlekedésből származó üvegházhatású gázok kibocsátásának háromnegyede motoros közlekedésből származik, míg a fennmaradó negyede vasúti, hajózási, légi és csővezetékes közlekedésből ered (Európai Bizottság, 2019; IEA, 2020). A közlekedési rendszerek által okozott üvegházhatású gáz kibocsátások négy fő forrásból származnak: (1) járművek működtetése, beleértve az üzemanyagok előállítási láncát, (2) járművek építése és karbantartása, (3) infrastruktúra üzemeltetése, valamint (4) infrastruktúra építése és karbantartása. A kibocsátás legnagyobb forrása mindig a járművek működtetése, függetlenül a közlekedési módoktól (Mottschall és Bergmann, 2013). Azonban az egyes közlekedési módok közötti kibocsátás különbségek jelentősek: például egy személygépkocsi átlagosan 143 g CO2-eq-ot bocsát ki személykilométerenként, míg egy belföldi repülőgép 214 g CO2-eq-ot, egy hosszú távú vasúti járat 29 g CO2-eq-ot, és egy rövid távú vasúti vagy könnyűvasúti járat 55 g CO2-eq-ot (UBA, 2020).

A közlekedési rendszerek tehát nagymértékben hozzájárulnak a globális antropogén éghajlatváltozáshoz. Ennek következtében az éghajlatváltozás hosszú távú hatásai, például a magasabb átlaghőmérsékletek, a száraz évszakok meghosszabbodása, a tengerek szintjének emelkedése, mind közvetve a közlekedési rendszerek hatásai.

A közlekedés hatása a közegészségre

A közlekedési rendszereknek jelentős hatásuk van a közegészségre is, mivel a közlekedés a legnagyobb zaj- és légszennyezési forrást jelenti a városokban, ezáltal számos egészségügyi problémát okoz. Az autós közlekedés nem csupán légszennyezést, hanem különböző baleseteket is előidéz, amelyek közvetlen hatással vannak az emberek életminőségére és életben maradásukra. A közlekedési

Milyen szerepe van a társadalmi tőkének az alkalmazkodó képesség növelésében a klímaváltozással szemben?

A klímaváltozás egyre inkább globális kihívássá válik, amely számos közösséget és régiót érint különböző mértékben. Az alkalmazkodás kérdése kiemelt fontosságú, mivel a társadalmaknak képesnek kell lenniük reagálni a környezeti változásokra, miközben fenntartják gazdasági és társadalmi stabilitásukat. A kutatások alapján egyre inkább világossá válik, hogy az alkalmazkodó képesség nem csupán a technológiai újításokon vagy a gazdasági struktúrákon múlik, hanem szoros összefüggésben áll a társadalmi tőkével is.

A társadalmi tőke fogalma a közösségi kapcsolatokat, együttműködést, valamint a közös célok és erőforrások megosztását foglalja magában. Azok a közösségek, amelyek erős társadalmi tőkével rendelkeznek, jobban felkészültek a különböző kockázatok kezelésére, beleértve a klímaváltozás okozta fenyegetéseket is. A társadalmi tőke elősegíti az információáramlást, növeli a közösségek közötti bizalmat és együttműködést, amely létfontosságú az alkalmazkodás sikerességében.

A kutatások, például Lauer (2016) és Pelling és High (2005) munkái, egyértelművé teszik, hogy a közösségi ellenálló képesség jelentősen függ a társadalmi tőke szintjétől. A közösségek közötti hálózatok, a közös normák és értékek, valamint a társadalmi bizalom mind kulcsszerepet játszanak a klímaváltozással szembeni alkalmazkodás folyamatában. A közösségi kapcsolatok erősítése lehetőséget ad arra, hogy a tagok gyorsabban és hatékonyabban reagáljanak a váratlan helyzetekre, legyen szó természeti katasztrófákról, például hurrikánokról, vagy hosszú távú környezeti változásokról, mint a tengerszint emelkedése.

A kultúra szerepe ezen adaptációs folyamatokban szintén kiemelkedő. Az olyan közösségek, amelyek erős hagyományokkal és kulturális normákkal rendelkeznek, amelyek összekapcsolják az embereket, jobban képesek ellenállni a külső sokkoknak. A közösségi hagyományok, mint a közös földhasználati gyakorlatok, a vízgazdálkodás hagyományos módszerei vagy az erőforrások közös kezelése, alapvető fontosságúak lehetnek abban, hogy a közösségek fenntartsák alkalmazkodó képességüket.

A klímaváltozással való alkalmazkodás során a társadalmi tőke nem csupán a közvetlen reagálási kapacitást növeli, hanem a hosszú távú fenntarthatóságot is biztosítja. Az erős közösségek képesek összehangoltan, kollektíven reagálni a változó környezeti feltételekre, miközben megtartják a közösségi kohéziót és bizalmat. Az ilyen közösségek gyakran képesek innovatív megoldásokat találni, amelyek alkalmazkodnak a helyi körülményekhez, miközben minimálisra csökkentik a külső gazdasági vagy politikai hatások által okozott sérülékenységet.

A társadalmi tőke fokozásához különböző stratégiák alkalmazhatók, kezdve a közösségi hálózatok erősítésétől, a közös célok és értékek kidolgozásán át, egészen a közösségi fórumok és párbeszédek szervezéséig. Az ilyen típusú együttműködés nem csupán a közvetlen alkalmazkodást segíti elő, hanem hozzájárul a közösség hosszú távú fejlődéséhez is. A közösségi hálózatok erősítésével növelhetjük a társadalmi tőke szintjét, így a közösségek jobban felkészülhetnek a jövőbeli környezeti és gazdasági változásokra.

Fontos, hogy a társadalmi tőke nem csupán a közvetlen segítő és támogató mechanizmusokat jelenti, hanem hosszú távú struktúrákat és értékrendeket is, amelyek képesek biztosítani a közösségi ellenállóképességet. A fenntartható alkalmazkodás érdekében a társadalmi tőke folyamatos fejlesztése elengedhetetlen, hogy a közösségek ne csupán a klímaváltozás okozta hatásokra reagáljanak, hanem proaktívan építsenek egy erősebb, rugalmasabb társadalmi rendszert, amely képes alkalmazkodni a jövőbeli kihívásokhoz.

Hogyan biztosítható a fenntartható partmenti fejlődés az erőforrások korlátozottságának fényében?

A fenntartható fejlődési célok (SDG-k) megvalósítása során az alapvető feladatok közé tartozik a prioritások meghatározása, mivel ez irányt mutat a főbb szereplők számára, hogy mely programokat kell végrehajtani, tekintettel a pénzügyi és emberi erőforrások korlátozottságára, amit számos part menti régióban tapasztalunk. Ezt az érvet Scherer és munkatársai az aktuális koronavírus-járvány kapcsán is kiemelték, amely jelentős hatással volt a part menti közösségek megélhetésére és egészségügyi helyzetére. Az ilyen körülmények között a prioritás fontossága még inkább előtérbe kerül, hiszen az segíti elő a part menti kezelési tervek cselekvésbe való átültetését, például az egészségi állapot és megélhetési lehetőségek ellenálló képességének növelését.

Az ilyen kihívásokkal szemben különösen fontos az olyan térbeli tervezés és gazdasági tevékenységek menedzselése, amelyek figyelembe veszik az ökológiai funkciókat, és elősegítik a fenntartható fejlődést. Az eredményes tervezés alapja a szükségletek meghatározása, a megfelelő célok kitűzése és az ezek eléréséhez szükséges intézkedések végrehajtása. Ráadásul az egészség és a megélhetés kezelését érintő dimenziók politikai és végrehajtási folyamatok összjátékát jelentik, amelyek a felmerülő kihívások kezelésére vonatkozó képességek fejlesztésére összpontosítanak, hogy elősegítsék az integrált part menti menedzsmentet.

A hatékony part menti menedzsmenthez elengedhetetlen egy sor intézményi és kormányzati előfeltétel megléte is. A UNEP és Scherer és társai (2016) álláspontja szerint ezek közé tartozik: a politikai és közvélemény-tudatosság, a menedzsment stratégiák, a tengeri és part menti ökoszisztémák és környezetek tudományos ismerete, a part menti erőforrások belső értékeinek felismerése, valamint a fenntartható fejlődéshez szükséges potenciális előnyök, a megfelelő menedzsment kapacitással rendelkező humánerőforrás, és a pénzügyi támogatás.

Ezen kívül más kutatók, mint Barragán és társai, valamint Olsen és munkatársai a part menti menedzsment és kormányzás számára szükséges stratégiai indikátorok alkalmazását javasolják, amelyek a Part menti Menedzsment Tízparancsolataként ismertek. A Tízparancsolat azokat az alapvető értékeket és stratégiákat fogalmazza meg, amelyek az integrált part menti menedzsment beavatkozásait jellemzik, mint például a part menti közpolitikát, a normatív keretet, az illetékességet, a közintézményeket, az eszközöket és stratégiákat, a menedzserek és közalkalmazottak oktatását és képzését, valamint a gazdasági erőforrásokat és az információk megosztását.

Az operatív szinten a szükséges intézkedések közé tartozik a kommunikáció, az oktatás, a kutatás, a monitorozás és a területrendezés. A prioritás meghatározása ezen túlmenően fontos az adminisztratív oldalról is, mivel segíti az emberi és pénzügyi erőforrások elosztását, és meghatározza az elérhető általános célokat.

A part menti közösségek egészsége és megélhetése kulcsfontosságúak fenntartható fejlődésük szempontjából, és minden jelentős előrelépés alapját képezik. A társadalmi és környezeti problémák kezelésére irányuló együttműködési keretek, beleértve az egészségügyi és megélhetési ellenálló képességet, képesek felruházni a közösségeket és a kulcsszereplőket interdiszciplináris megközelítéssel. Ezen túlmenően az ilyen keretek közvetlen előnyökkel járnak a part menti menedzsment döntéshozatali folyamataihoz, és megerősítik a társadalmi szereplők, például a part menti közösségek hatáskörét.

A Fenntartható Fejlődés Tízéves Tengerészeti Tudományos Dekád (2021–2030), amelyet az ENSZ hirdetett meg, lehetőséget biztosít arra, hogy új platformokat hozzunk létre a tudomány és politika közötti szakadék áthidalására, hogy megerősítsük a part menti megélhetéseket és elősegítsük az egészséget és jólétet. Ez egy ritka lehetőség arra, hogy elősegítsük a kockázatokra alapozott fejlesztéseket, beleértve a közös információs rendszerek létrehozását, amelyek tudományos alapú adatokra építenek a part menti közösségek kulcsszereplőitől, hogy védelmezzék a megélhetéseket és előmozdítsák az egészséget és jólétet. Ezen kívül fontos szerepe van a kutatók és a közösségi szereplők közötti kölcsönös tanulás elősegítésében és az ágazatok közötti hatékony kommunikáció biztosításában.

Az ezen intézkedések és kapcsolódó beavatkozások végrehajtása alapvetően fontos a part menti élőhelyek egészségét és megélhetését fenyegető emberi eredetű és természeti kockázatok hatékony kezelésében.

Milyen etikai kérdések merülnek fel az őssejtkutatás és alkalmazás kapcsán a katolikus egyház nézőpontjából?
Kik irányítják valójában a narratívát és hogyan készült elő a világjárvány?
A duális fázisátmenet és az új hűtési eljárások alkalmazása a mikróötvözetek tiszta szemcséjű szerkezetének előállításában
Hogyan védekezhetünk a hamis hírekkel szemben: A mentális immunizáció jelentősége
Hogyan alakítják a digitális politikai eszközök a választói részvételt?
A tőzsdén kívüli társaság kapcsolt feleinek listája
Tanácsok érettségizőknek és szüleiknek: felkészülés, támogatás, siker
A kibocsátó pénzügyi és gazdasági helyzete: Részletes információk és elemzések
Munkaterv kémia tantárgyból a 10. osztályos diákok számára
Petrov (Birjuk) Dmitrij: A Kozákok