Hogyan hat az állami és magánhatalom összefonódása a társadalomra és politikára?

A modern társadalmakban a hatalom gyakorlása egyre inkább összefonódik az állami és magánszférák között, amely komplex és sokszínű hatásokat gyakorol a politikai és gazdasági rendszerekre. Az állami végrehajtó hatalom folyamatosan bővül, miközben a kormányzati szabályozás és dereguláció párhuzamosan zajlik, ami egyfajta kettősséget eredményez. Ez a kettősség jellemző például az amerikai politikai színtéren, ahol a végrehajtó hatalom erősödése, a „törvény és rend” jelszavak alatti rendfenntartói tevékenység és a kormányzati intézmények átláthatóságának hiánya jelentős társadalmi feszültségekhez vezet. A kormányzati tanácsadó testületek és árnyékelitek befolyása tovább árnyalja a hatalom koncentrációját, mely a demokratikus kontroll gyengülésével jár.

A médiában és a közösségi platformokon megjelenő „fake news”, a félelemkeltő retorika, valamint a polarizáló narratívák jelentősen hozzájárulnak a társadalmi megosztottság erősödéséhez. Az információs tér átalakulásával a valóság és a manipulált valóság közötti határok elmosódnak, ami különösen a politikai diskurzus és a közvélemény formálódása szempontjából bír jelentőséggel. A szociális média hálózatok és az online közösségek nem csupán a politikai kampányok és mozgalmak terjedését gyorsítják, hanem a dezinformáció és az ideológiai radikalizmus terjedésének eszközei is.

A globalizáció és a neoliberális gazdaságpolitika nyomán a munkaerőpiac jelentős átalakuláson megy keresztül, amelyhez társul a deindustrializáció, a munkaügyi szabályozások enyhülése és a szakszervezetek visszaszorulása. Ezek a folyamatok növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, mind gazdasági, mind társadalmi dimenziókban, miközben a demográfiai változások és a bevándorlás új kihívásokat állítanak a politikai rendszer elé. Az egyéni szabadságjogok és a kollektív érdekképviselet közötti feszültség tovább növekszik, amely a populista és nacionalista mozgalmak megerősödéséhez vezet.

Az állam határőrizeti és migrációs politikái, különösen az olyan intézkedések, mint a családszétválasztási gyakorlat vagy a migránsok jogainak korlátozása, az emberi jogok és a biopolitika kérdéseit helyezik előtérbe. Az ilyen döntések tükrözik a modern államhatalom kettős természetét: egyszerre kell biztosítania a nemzetbiztonságot és az egyéni szabadságjogokat, miközben gyakran a biztonsági érdekek felülírják az alapvető emberi jogokat.

Fontos, hogy az olvasó tudatában legyen annak, hogy a hatalom nem csupán formális intézmények és jogszabályok halmaza, hanem egy komplex hálózat, amelyben az állami és magánszereplők közötti kölcsönhatások, a médiakontroll, a gazdasági érdekek és a társadalmi normák együttesen alakítják a politikai valóságot. Az egyéni szereplők, legyenek azok politikusok, vállalati vezetők vagy aktivisták, nem elszigetelt entitások, hanem ezeknek a hálózatoknak a dinamikus részesei. Ezért az állami hatalom és a magánhatalom összefonódásának megértése kulcsfontosságú a modern politika és társadalom mélyebb megértéséhez.

Emellett figyelembe kell venni, hogy a demokratikus intézmények gyengülése, a populista retorika terjedése, valamint a társadalmi megosztottság növekedése összefüggő jelenségek, melyek mind hozzájárulnak az autoriter tendenciák megerősödéséhez. A hatalom átláthatóságának és felelősségre vonhatóságának biztosítása nélkül a társadalmi igazságosság és a politikai stabilitás veszélybe kerülhet. Ebből következően elengedhetetlen az állami és magánhatalmi viszonyok kritikus vizsgálata, a civil társadalom megerősítése és a független média támogatása, hogy a hatalom ne koncentrálódjon és ne váljon elszabadulttá.

Miért válnak a szabályszegők bálványokká egyesek szemében?

Mary Trump szerint apja, Fred Trump nevelte Donaldot arra, hogy a becsületes viselkedés szabályainak megszegése nem csak elfogadható, hanem előnyös is lehet. Ez a fajta "durva" hozzáállás – mások nyilvános megalázása, arrogancia, hamis magabiztosság – bizonyos rétegek számára a siker és az erő szimbólumává vált. Az utánzás itt nem csupán tudatos folyamat: René Girard és más antropológusok már korán felismerték a mimézis – a fertőző, öntudatlan utánzás – erejét a tömegek viselkedésében és a társadalmi változásokban.

Nidesh Lawtoo irodalomkritikus ezt a mimetikus viselkedést a fasizmus árnyékával hozza összefüggésbe. Szerinte Trump politikai módszerei – különösen a tömegmédia és a közösségi hálózatok használata – új típusú mimetikus fertőzést indítanak el, amely érzelmi azonosulást vált ki, irracionális indulatokat gerjeszt, és új formáját teremti meg a fasizmusnak. Az érzelmekre ható beszédek és gesztusok, a nosztalgia színházias formái, valamint a tudatos szabályszegések mind hozzájárulnak egy új, vonzó, mégis veszélyes karizmatikus vezető típus kialakulásához.

A hírességkultúra és a rendkívüli gazdagság kultúrája osztozik abban a hiedelemben, hogy az igazi kiválóság az, aki a szabályok felett áll, és nem tartozik felelősséggel. Steve Jobs példája – McGuigan szerint – e kulturális logikán belül mozgott: egy lázadóból lett vállalkozó, aki stílust és eszményt teremtett, amit követni lehetett. Hasonló módon Trump is felépítette magát: a régi rendszerrel való leszámolás, a korrektség elutasítása, a hagyományos politikai viselkedés kigúnyolása révén vált vonzóvá.

Trump kampányrendezvényei különös jelentőséget nyertek ebben a szimbolikus színházban. Ezek az események nem csupán politikai gyűlések voltak, hanem a nyilvános megszégyenítés, gúny és színlelt erődemonstrációk terepei. A testbeszéd, a humor álarcát viselő kegyetlenség, a politikai ellenfelek karikatúraszerű ábrázolása mind-mind hozzájárultak egy olyan mimetikus tér kialakulásához, ahol a vezető szabályszegései mintaként szolgáltak a követőknek. A komédia köntösébe bújtatott erőszakos szuggesztió – például egy színpadon előadott kivégzési gesztus – nem csupán megengedetté, hanem kívánatossá vált.

Ez a kollektív tér arra ösztönözte a híveket, hogy ne csak csodálják Trumpot, hanem aktívan utánozzák is – legyen szó akár a járvány idején a maszkviselés megtagadásáról, vagy a Capitolium ostromában való részvételről. A politikai gyűlések nem csupán véleményformáló eseményekké, hanem érzelmi azonosulást és rituális lojalitást erősítő szertartásokká váltak.

Susan B. Glasser újságíró leírása szerint ezek az események egyfajta hűségkultuszt teremtettek, amelyben a politikai szövetségeseknek szinte feudális módon kellett dicsőíteniük Trumpot, sokszor szinte vallásos áhítattal. Ez a fajta szervilizmus nem csupán elfogadottá vált, hanem elvárássá is. A vezető iránti totális lojalitás, az állandó visszacsatolás igénye, a kritikátlan dicséret mind hozzájárultak egy olyan politikai ökoszisztéma kialakulásához, amelyben az igazság és a tények másodlagossá váltak a kollektív érzelem mögött.

Fontos megérteni, hogy a mimetikus vonzódás nem csupán eszmékre irányul, hanem a viselkedési formákra is. A szabályszegés, az arrogancia, a határátlépés akkor válik fertőzővé, ha a közösség megerősíti azt. A vezető – jelen esetben Trump – csak akkor képes valóban fölé emelkedni a szabályoknak, ha követői ebben aktívan részt vesznek. Ez a mimetikus dinamika önmagát erősíti: minél durvább a vezető, annál vonzóbb azok számára, akik maguk is elvágyódnak a társadalmi korlátok világából.

A mimézis tehát nem csupán utánzás, hanem egy kollektív identitás mechanizmusa, amely újrastrukturálja a hatalomhoz való viszonyunkat. A kortárs média és közösségi platformok ezt az utánzási vágyat fokozzák, meggyorsítják, és az irracionalitás felé tolják. Ebben a térben a vezető már nem politikai szereplő, hanem mítosz, szimbólum, és – talán a legfontosabb – tükörkép mindazok számára, akik a szabályok feletti életre vágynak.

Mi rejlik a „rendszerszintű új korrupció” mögött, és miért lett ez a korunk központi jellemzője?

Paul Manafort, Donald Trump volt kampánymenedzsere, esete világosan mutatja, hogyan fonódik össze a külpolitikai érdekérvényesítés és a hatalmi pozícióval való visszaélés. Manafort már jóval Trump felemelkedése előtt kapcsolatban állt Oroszországhoz hű érdekcsoportokkal: az ukrán elnök, Viktor Janukovics oroszbarát pártjának dolgozott lobbistaként anélkül, hogy az Egyesült Államok törvényei szerint kötelező regisztrációt elvégezte volna. Bár később pótolta a hivatalos bejelentkezést, a tevékenysége mégis a háttérben folyt tovább, beleértve azokat a lépéseket is, amelyek az amerikai külpolitikai álláspontot formálhatták Ukrajna kárára.

Manafort nem elszigetelt jelenség. Trump hatalomra kerülése óta hat különböző korrupciós mechanizmus jelent meg intézményesített formában: az állami és a magánhatalom összefonódása, nepotizmus, szabályozási elfoglaltság, kicsinyes korrupció, lobbitevékenység és a "forgóajtó" mechanizmus, valamint az árnyékelit gyakorlatok. Ezek a gyakorlatok nemcsak megerősödtek, hanem elvesztették a szégyen bélyegét is – megszokottá, természetessé váltak.

Az úgynevezett „új korrupció” már nem a klasszikus kenőpénzek vagy nyílt csalások világában mozog. Sokkal inkább a közbizalom szisztematikus elárulásáról van szó – egy olyan jelenségről, amelyet Hannah Arendt már évtizedekkel ezelőtt pontosan azonosított: minden, amit a tiszteletre méltó társadalom elhallgatott vagy tabuként kezelt, kiemelt jelentőséggel bírhat a totalitárius mozgalmak számára. Az új korrupció ezt az elhallgatott teret tölti ki – és a nyilvánosság cinikus hallgatása, a politikai normalizáció és a rendszerbe való beépülés révén válik egyre mélyebbé.

A közbizalom megingása nem pusztán érzékelhető tendencia, hanem mérhető realitás. Az Egyesült Államokban például a lakosság intézményekbe vetett bizalma évtizedek óta csökken. A Gallup és az Edelman nemzetközi felmérései szerint ez a bizalomvesztés nemcsak az állami intézményekre, hanem a médiára, a vállalatokra és az igazságszolgáltatásra is kiterjed. A társadalmak többsége ma már bizalmatlan az életüket befolyásoló intézményekkel szemben.

A növekvő egyenlőtlenségek párhuzamosan alakultak ki ezzel a bizalmatlansággal. A jövedelmi különbségek, amelyek ma már meghaladják a nagy gazdasági világválság előtti szintet, nem véletlenszerűen alakultak így. Az árnyékelitek szerepe ezekben a folyamatokban – akik ugyanazon körökben mozognak a politikai és gazdasági hatalom között – döntő fontosságú. Ők azok, akik képesek az állami szabályozást saját érdekeik szerint alakítani, majd visszatérni a magánszektorba, hogy ott hasznot húzzanak az általuk kialakított környezetből.

A probléma mélyebb, mint Trump személye. Az új korrupció nem vele kezdődött, és nem is szűnt meg az elnökségének végeztével. Ez a korszak – amelyben a szabályok felpuhulnak, a felelősségvállalás elmarad, és a hatalom a nyilvánosság elől rejtetten gyakorolható – nem egyedi anomália, hanem új norma. A veszély éppen abban rejlik, hogy a közvélemény már nem is ismeri fel a rendszerszintű árulást mint devianciát.

Ez a fejlődési ív – a hatalmi mec

Miért népszerű Donald Trump Délkelet-Nigériában, és mit tanulhatunk ebből? Az igazság aláásása és a korrupció támogatása

2018 januárjában Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke Nigériát „szarhely” országnak nevezte. Ez a kijelentés széles körű kritikát váltott ki mind Amerikában, mind a világ más részein, de Délkelet-Nigériában, az Igbo nyelvterületen meglepő módon nem csökkentette Trump támogatottságát. Sok nigériai örömmel fogadta az elnök szavait, mert úgy érezték, ő kimondja azt az igazságot, amit ők maguk is tapasztalnak. Az igazság pedig az, hogy az országban az élet elviselhetetlenül nehézzé vált.

A nigériaiak legfőbb panaszának a korrupciót tartják, amely annyira elterjedt, hogy népi szlengben egyszerűen csak „a nigériai faktor”-nak nevezik. Ez a jelenség a politikai vezetés és az állami intézmények alapvető problémájának számít. Éppen ezért meglepőnek tűnhet, hogy az emberek egy Donald Trumphoz hasonló politikust támogatnak, akit a kritikusok a korrupció megtestesítőjének tartanak, ráadásul egy olyan elnököt, akit rasszizmussal és a kontinenshez való tudatlansággal is vádolnak.

A Trump iránti támogatás megértéséhez vizsgálni kell a nigériaiak felfogását az „igazság” és a „korrupció” kapcsolatáról. Nigériában szinte minden állampolgár tudja, mi a „korrupció igazi természete”, és szinte mindenki sajnálkozik miatta: a korrupció mindent átszövő és alapvető társadalmi probléma. Mégis nem történik változás, mert a lakosság hite szerint senki sem mond igazat. Azok a nigériaiak, akik Trumpot támogatják, értékelik, hogy ő nem fél megsérteni a megrögzött érdekeltségeket, nem riad vissza a politikailag korrektség látszólagos védelmi mechanizmusainak bírálatától, amelyek védenék a kisebbségeket, nőket vagy más „liberális” érdekeket. Nigériában és az Egyesült Államokban egyaránt Trumpot azért tisztelik, mert „kimondja az igazságot”, noha ez egyben bántó is a kritikusai számára, akik folyamatosan dokumentálják hazugságait és az igazság fogalmának megtámadását. Az ő hívei számára azonban a konkrét kijelentései igazságtartalma kevésbé fontos, mint az a sérelem, amelyet retorikája szimbolizál.

Ez a paradox helyzet – amikor az igazság fogalma egyszerre jelenik meg mind a korrupció forrásaként, mind a kormányzati kudarcok magyarázataként, de ugyanakkor az igazság kimondásának hiánya miatt a rendszer megváltoztathatatlannak tűnik – meghatározza, hogyan értelmezik az emberek a politikát. Trump, mint az igazságot „kimondó” vezető, ebben a kontextusban alternatívát jelent, még akkor is, ha a valóságban számos megnyilvánulása ellentmond az őt támogató nézőpontoknak.

Fontos, hogy a nigériaiak helyzetének megértésekor figyelembe vegyük a történelmi és társadalmi összefüggéseket, amelyek az ország politikai kultúráját formálják. A korrupció nem csupán erkölcsi vagy jogi probléma, hanem strukturális kérdés, amely mélyen beágyazódott a politikai és gazdasági intézményekbe. Az állami szolgáltatások hiánya és a közbizalom alacsony szintje hosszú időn át tartó következményei azoknak a mechanizmusoknak, amelyek fenntartják a status quót.

Az igazság és a korrupció kettős természetének felismerése nélkül nem érthető meg teljesen, miért bír Trump vonzerővel olyan közösségekben, amelyek alapvetően elutasítják a korrupciót. A populizmus ilyen formái gyakran a valódi problémákon túl egyfajta megkönnyebbülést kínálnak a politikai impotencia érzése ellen, és egyben a rendszerkritika retorikájának eszközeként is szolgálnak. A politikai beszéd és a társadalmi valóság közti szakadékot tehát nemcsak a tényleges politikai események és intézkedések alakítják, hanem azok a kulturális és társadalmi értelmezések is, amelyek a helyi közösségekben kialakulnak.

Miért ragadnak rá egyesekre a vádak, míg másokra nem?

Trump retorikai stratégiája, amely az érzelmek szándékos felfokozására épült, végül ambivalens következményekkel járt. Miközben követői körében sikeresen mozgósította az erőt, a férfiasságot és a kíméletlen határozottságot sugárzó fellépése révén, ugyanez a stílus más rétegekben undort váltott ki. A politikai elemzők szerint a Trump iránti legintenzívebb érzelmeket—legyenek azok pozitívak vagy negatívak—elsősorban a fehér választók táplálták. Ez a megosztottság nem pusztán ideológiai természetű volt, hanem mélyen beágyazódott a társadalmi identitások strukturális vonzásaiba és taszításaiba.

Az agresszióval teli diskurzus Trump körül nemcsak a politikai közbeszédet formálta át, hanem megmutatta, milyen mélyen gyökereznek azok a társadalmi mintázatok, amelyek szerint bizonyos embereken könnyebben „megmaradnak” a vádak, míg másokat mintha immunitás védene. A „Lock her up!” típusú jelszavak nem csupán politikai indulatszavak voltak, hanem kollektív identitásképzés eszközei is, amelyekben a büntető logika nem a bűn tényleges súlyához, hanem a nemi és faji kódokhoz igazodott. A normalitás és transzgresszió határai így nem jogi, hanem affektív és esztétikai alapon rajzolódtak ki újra és újra.

A vizsgálódás, amely a Trump-féle retorika hatásmechanizmusait térképezi fel, végső soron nem a személye iránti érdeklődésből fakad, hanem abból az igényből, hogy feltárja, milyen rendszerszintű jelentésekkel dolgozik az ilyen típusú politika. A kollektív düh, a morális felháborodás, az ellenségképek szisztematikus kijelölése nem múló performansz, hanem a jelenkori hatalmi mechanizmusok egyik legpontosabb tükre. Ez a tükör nemcsak a hatalom gyakorlóit mutatja, hanem azokat is, akik azt elfogadják, újratermelik vagy szenvednek tőle.

A hatalmi diskurzus ezen formája különösen erősen operál a fehérség ideológiai konstrukcióival. A kutatások azt mutatják, hogy a korrupció, az elszámoltathatóság hiánya vagy éppen a bűnösség kérdése a társadalmi osztályhoz, fajhoz és nemhez igazítottan értelmeződik. A Trump által adott elnöki kegyelmek, amelyeket többnyire az utolsó pillanatban osztott ki, szintén ezt az attitűdöt tükrözték: a felelősség megkerülésének, a normák feletti állásnak az ideológiáját. Ezek az aktusok nem egyszerűen politikai döntések voltak, hanem performatív kijelentések: a szabályok csak azokra érvényesek, akik kívül állnak az általa megrajzolt közösségen.

A „Lock her up!” jelszavak, amelyek előbb Hillary Clinton, majd más női politikusok, például Gretchen Whitmer, Nancy Pelosi vagy Alexandria Ocasio-Cortez ellen irányultak, nem pusztán egyedi politikai akciók voltak, hanem részei egy hosszú történeti ívnek, amelyben a nők nyilvános térből való kizárása a normarendszer fenntartásának egyik eszköze. E jelszavak mögött nem jogi érvelés állt, hanem affektív mozgósítás, amely a női testet a hatalommal szembeni deviancia megtestesítőjévé tette.

A misogynia ilyen formájú normalizálása nemcsak Trump sajátossága, hanem annak a társadalmi közegnek a tükre, amely ezt lehetővé tette. Az antropológiai és szociológiai elemzések nem csupán a nyelv vagy a viselkedés felszínét vizsgálják, hanem azt a mélyebb strukturális dinamikát, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos emberek bűnössége mindig gyanús, másoké pedig mindig ártatlan maradjon. Ez a dinamikus egyenlőtlenség a kulturális politikák szívében helyezkedik el — a megszégyenítés, a kizárás és a megbocsátás mechanizmusainak összjátékában.

Fontos megérteni, hogy ezek a retorikai eszközök és társadalmi kódok nem tűnnek el egyetlen politikai szereplő távozásával. A diskurzus, amelyben a nőiség egyfelől szexualizált, másfelől kriminalizált kategóriává válik, tovább él más szereplőkön keresztül, új formákban, új színpadokon. A misogynia nem kiáltványszerűen jelentkezik, hanem a mindennapi nyelvhasználatban, a vizuális kultúrában, a humorban és a mor