Távozott a kozák, messze földre

ELMENT A KOZÁK IDEGENBE MESSZIRE
Elment a kozák idegenbe messzire,
Jó fekete lován lovagolva,
Ó, elhagyta ő a szülő hazáját,
Csak egy időre, csak egy időre búcsúzott.
Nem tudott ő visszatérni,
Haza… az atyai házba.
Hiába a fiatal kozákné – az ő ifjú felesége
Reggel-este észak felé néz.
Ó, várja ő, mind csak várja,
Messziről… messzi tájakról,
Hogy mikor, mikor jön hozzám
Az én kedves kozákom, a lelkem.
A kozák, halála óráján, kérte és könyörgött,
Hogy a fejéhez dombot emeljenek földből.
Ó, hadd nőjön azon a dombon egy kalina,
Kalina, a szülőföld virága,
Hadd nőjön és díszelegjen
Ragyogó, azúrkék színekben.
Hadd üljön a kalinára egy vándormadár,
És dalolja el a kozák életét,
Ó, hogyan élt a kozák az idegenben,
Idegenben, messzi idegen földön,
És meghalt, de emlékezett
Haza… az atyai házra.
Ott, a dombon túl, ahol a vihar kavarog,
Ahol a fagyok télen dühöngnek,
Ó, ott megmozdultak komoran a fenyők,
A fenyők és lucok –
Ott a hó alatt fekszenek
A kozák csontjai csendesen.

DICSŐSÉG ISTENNEK A MENNYBEN
Dicsőség Istennek a mennyben,
És a népnek a földön,
És nekünk, doni kozákoknak
A lengyel határon.
Ne féljen a nép,
Hogy háború jön Oroszországra –
Volt ez a lengyel határ,
Most pedig a mi földünk már.
Megkedveltük a határt,
Szeretjük hű feleségünket,
Amit szerettünk – elfeledtük,
Most a szolgálatot szeretjük egyedül.
A nép látja érdemeinket,
Itat és táplál bennünket,
Sohasem bánt meg minket,
Mindig méltón megjutalmaz.
Ha elbocsátanak a határról,
Hazamegyünk asszonyainkhoz,
Jó kis falvainkba,
Gyermekeinkhez és apáinkhoz.
Elmondjuk, hogyan szolgáltunk,
Hogyan őriztük a határt,
Bár pénzt nem szereztünk,
De hírnevet találtunk.
Hírt, nagy és dicső nevet,
Amire büszkék vagyunk,
Mert a szent hazát
Megvédtük a háborútól.
A népért és az orosz szent földért
Készek vagyunk meghalni,
De az arany szabadságért
Nem kívánunk rangot.
Okos lovacskánk – hű barátunk,
A lándzsa – a kozák dicsősége,
A kard – hűséges társunk,
És a puska – az ellenség ellen.