Csikó. M. Solohov

Csikó.
M. Solohov
A fényes nappal közepén, egy trágyahegy mellett, amelyet sűrűn körülöleltek smaragdzöld legyek, fejjel lefelé, kinyújtott elülső lábakkal kúszott ki anyja méhéből, és közvetlenül felette meglátta a gyengéd, kékesszürke, olvadó kis csomót, ami a gránátrobbanás darabkái között szétrepült. A halovány dörgés a földre dobta anyja lábai elé a csikó nedves testét. A félelem volt az első érzés, amelyet itt, a földön megélt. A bűzös gránáttüzérség cinkos zörejjel dobálta a cseréptetőre, majd enyhén meglocsolta a földet, és arra késztette Trophimova kancát, a vörös Trophimovát, hogy felugorjon és ismét gyorsan a trágyahegyhez nyomuljon, ahol az oldalát verejtékezve pihent.

Amikor a második lövedék elhúzott valahol a csűr mögött, Trophim kijött a házból és a istálló felé indult. A trágyahegyet megkerülve kezével a szeme elé tartotta a nap ellen, és látta, hogy a csikó, reszketve a feszültségtől, szopja a vörös kancát. Trophim zavarodottan kezdett kutatni a zsebeiben, ujjai remegve megmarkolták a dohányt, és a cigarettát nyalogatva megtalálta a hangját:

• Na... Tehát, megszülte? Megtalálta az időt, semmit sem mondhatok.- Az utolsó mondatban keserű sértettség csendült fel.
  A kanca szőre, amelyet a száradt izzadságok szárítottak, ragadt rá száradt fűtől és trágya daraboktól. Kicsit túl soványnak és gyengének tűnt, de a szemeiben büszke öröm ragyogott, amit a fáradtság egészített ki, és a selymes felső ajka mosolygott. Legalábbis így tűnt Trophim számára. Miután a kancát bevezették az istállóba, és rázkódva forgott a szénával, Trophim odanyomta magát az ajtókerethez és, kíváncsian szemlélve a csikót, szárazon megkérdezte:

• Bejártad a világot?
  A válasz megvárása nélkül ismét beszélni kezdett:

• Miért nem hoztad ide Ignatov csődörét, ahelyett hogy isten tudja kinek a fia... Hová teszem én őt?
  

  Az istálló sötét csöndjében a gabona ropogott, és az ajtó résein keresztül egy aranysárga napsugár csillogott. A fény Trophim bal arcára hullott, vörös bajsza és szakálla pirosan fénylettek, az ajka körüli ráncok sötétedtek, mint a hajlatok. A csikó a finom, bolyhos lábaival állt, mint egy fa kis lovacska.

• Megöljem? - Trophim nagy, dohányos ujjai a csikó felé hajoltak.
  A kanca vérző szemmel, gúnyos pillantást vetett a gazdájára.

x x x
Azon az estén, ahol az osztályparancsnok tartózkodott, a következő beszélgetés zajlott:

• Észrevettem, hogy a kancám nem fut gyorsan, nem ugrik szénára, valami köhögéssel nyomja... Azaz megszülte... Ezt nem láttam... A csikó meg egy kis rozsdás árnyalatú... Itt van... - mesélte Trophim.
  Az osztályparancsnok összeszorította az ujjait egy réz csészén, olyan szorosan, mintha kard markolatát fogná támadás előtt, és álmos szemekkel nézte a lámpát. A kis fényforrás körül vadul szálltak a szöszös lepkék, az ablakra csapódtak, majd mások jöttek helyettük.

• ...mindegy. Rozsdás vagy fekete – mindegy. Lőni kell. Ezzel a csikóval talán cigányként fogunk élni.

• Mi? Én is azt mondom, mint a cigányok. De mi lesz, ha a parancsnok jön? Megnézi a zászlóaljat, és ott fog a front előtt káromkodni és lengetni a farkát... Na? Az egész Vörös Hadseregnek szégyen és gyalázat. Nem értem, Trophim, hogy engedhetted ezt. A polgárháború közepén, és ilyen romlás... Ez szégyen. A lovászoknak szigorú parancs: a csődöröket külön kell tartani.

Másnap reggel Trophim puskával jött ki a házból. A nap még nem kelt fel. A fűn rózsaszínű harmat ült. A rét, amit a gyalogosok agyaggá tapostak, és amelyet árkok szaggattak, egy síró, meggyötört leány arca volt. A tábortűz körül főzőtársak dolgoztak. Az ajtón, egy elhasználódott, régi ingben ült az osztályparancsnok. Az ujjaik, amelyek hozzászoktak a revolver hideg markolatához, ügyetlenül kezdtek fonni egy kanalat a tészta számára. Trophim elhaladva érdeklődött:

• Kanál készül?
  Az osztályparancsnok egy vékony gallyal összekötötte a fakanál nyelét, és szűk fogai között így szólt:

• A feleség, a háziasszony kérte... Készítsd el, készítsd el. Valamikor mestere voltam, de most már nem vagyok az... nem sikerült.

• Nem rossz - dicsérte Trophim.
  Az osztályparancsnok eltávolította a fa darabokat a térdéről, és megkérdezte:

• A csikót akarsz likvidálni?
  Trophim csendben intett, majd bement az istállóba.
  Az osztályparancsnok, lehajtott fejjel, várta a lövést. Egy perc, majd még egy, de a lövés nem történt. Trophim zavartan tért vissza az istálló sarkából.

• Nos?

• Azt hiszem, a lőszer megsérült... A puska nem lő.

• Na, add ide a puskát!
  Trophim vonakodva átadta. Az osztályparancsnok, elfordítva a zárat, ránézett.

• De hát nincs is lőszer!

• Nem lehet... - kiáltott Trophim izgatottan.

• Mondom, nincs.

• Hát, én ott