Milyen igazságot hordoz a Justitia alakja és hogyan tükröződik ez Salamon és Trajan történeteiben?

Justitia alakja a 16. századi kéziratokban a szent erények közé tartozik, megtestesítve az igazságot, nagylelkűséget, barátságot, megbízhatóságot és méltányosságot. A koronával és hermelin prémmel díszített ruhában, trónján ülve olyan szimbolikus jelentésekkel bír, amelyek a bűnbánatot, a vallás, az engedelmesség és a rend stabilitását hirdetik. A jobb kezében tartott törvénykönyv az ismeretet és a szabályokat szimbolizálja, amelyek egy rendezett társadalmi rendet biztosítanak, míg a bal kezében lévő szent kard az ítélet és a büntetés eszköze, amely az istenkáromló tetteket sújtja.

Azonban, míg Justitia látszólag nyugodt és mozdulatlan, szemei nem a körülötte zajló eseményekre figyelnek, hanem inkább a végtelen felé tekintenek – egyfajta szellemi, nem pedig testi látást sugallva. Ez megfelel a humanista és teológiai felfogásnak, mely szerint a bölcsesség nem az érzékszerveken keresztül, hanem az értelemmel, Isten fényének közvetlen ihletésével érhető el. Mégis, az igazságot működtető világ valójában az ő háta mögött bontakozik ki, ahol drámai és érzelmekkel teli jelenetek mutatják be az ítélet működését a gyakorlatban.

Ezek a jelenetek a korabeli nézők számára jól ismert történeteket ábrázolják: Salamon ítéletét és Trajan igazságosságát. Mindkét történet mintaként szolgált a bölcs és igazságos kormányzásra. Salamon ítélete a két paráznárnő között híres arról, hogy megmutatta, miként képes egy igazságos bíró a látszólagos ellentmondások mögött meglátni a valóságot, míg Trajan története egy uralkodó példáját mutatja be, aki nem hagyja, hogy az igazságosságot a későbbi időkre halasszák, hanem személyesen vállalja a felelősséget az igazságszolgáltatásért, még akkor is, ha az saját fia ellen irányul.

Trajan különösen fontos figura ebben a kontextusban, hiszen története – amelyben egy özvegy meggyilkolt fiának ügyét képviseli – azt az ideált testesíti meg, hogy a hatalommal rendelkező vezető nem vonulhat vissza a kötelességei alól, még háború idején sem. Az, hogy Trajan igazságosságát később szentként ismerik el, tovább erősíti az erkölcsi példakép szerepét, aki az igazságot minden körülmények között érvényesíti. Ez az elv kifejezi, hogy a vezetőknek személyesen is igazságosnak kell lenniük, és az igazságot nem szabad átengedniük másoknak vagy elhalasztaniuk.

Fontos megérteni, hogy az igazságosság nem választható el a személyes erénytől és a közösségi felelősségtől. Az igazságos vezető olyan személy, aki nyíltan szembenéz a problémákkal, és nem engedi, hogy az igazságot későbbre halasszák vagy másra bízzák. A bölcs ítélet képessége nem csupán az intellektuson, hanem a lelki alázaton és az erkölcsi bátorságon is múlik. A történetek és ábrázolások arra emlékeztetnek, hogy az igazságosság egyszerre szent és emberi feladat, melyet a vezetőknek következetesen, a közjó érdekében kell gyakorolniuk.

Mi a „közös vélemény” szerepe Hobbes és Arisztotelész retorikájában?

Thomas Hobbes műveiben az egyetemes nyelv és közös vélemények jelentősége kulcsfontosságú a civil tudomány (scientia civilis) szempontjából, különösen akkor, amikor a retorika eszközeit vizsgáljuk. Hobbes „Briefe on Common Opinion” című írásában, amely erősen épít Arisztotelész retorikai tanításaira, világosan látható, hogy a közös nyelv megteremtése és a közös vélemények megegyezése nélkülözhetetlenek a meggyőzés folyamatában. Az írás szerkezete és nyelvezete arra utal, hogy a szerző szándékosan alakította át Arisztotelész eredeti görög művét, hogy a kortárs olvasó számára érthető és releváns legyen.

A Briefe három könyvre tagolódik, amelyek nagyjából követik Arisztotelész „Rhetoric” című művének felépítését, bár nem szó szerinti fordításról van szó, hanem inkább adaptációról, amelyben vannak törlések, bővítések és tömörítések. Például a példák és enthümémák (a retorika alapvető bizonyítási formái) meghatározása során a szerző lényegében Arisztotelész gondolatmenetét követi, ugyanakkor kihagyja az ethosz, pathosz és logosz retorikai három pillérének részletes elemzését, feltételezve, hogy olvasói már ismerik ezeket a fogalmakat. Ez a tömörítés a közönség időhatékony kiszolgálását célozza, hiszen ha a hallgatóság tisztában van a premisszákkal, nincs szükség azok felesleges kifejtésére.

Az enthüméma mint rövidített szillogizmus jelentőségét hangsúlyozza az írás, amely a logikai érvelés egy tömör, hatékony formája, ahol a hallgató képes maga kiegészíteni a hiányzó premisszákat. Ezzel a megközelítéssel a szerző a meggyőzés eszközét a „közös vélemények” megerősítésében látja, amelyek a különböző érvelési helyzetekben „hasznosak vagy károsak”, „igazságosak vagy igazságtalanok”, „tisztességesek vagy tisztességtelenek” szempontjából kérdésesek. Ez az értékelési dimenzió arra mutat rá, hogy a retorika célja nem az abszolút igazság kimondása, hanem a hallgatóság meggyőzése, amely győzelmet jelent az érvelésben.

Ez a nézet eltér Arisztotelész eredeti retorikai célkitűzésétől, amely az igazság felfedését és a meggyőzés szoros kapcsolatát hangsúlyozza, viszont jól illeszkedik Hobbes pragmatikus szemléletéhez, aki a politikai és társadalmi diskurzusokban a konszenzus megteremtését, az egyetértést tartotta a legfontosabbnak. A „közös vélemény” fogalma ebben a kontextusban a retorika eszközrendszerének kulcseleme, egyfajta közös szín vagy alap, amelyre a meggyőző érvelés épülhet.

A Briefe további fejezetei részletesen elemzik ezeket a „közös véleményeket” jó és rossz, öröm és sértés témakörében, amelyek a retorika azon pontjai, ahol a meggyőzés dinamikája leginkább megjelenik. Ezek a „színek” vagy „loci communes” klasszikus retorikai fogalmak, amelyek a beszéd és érvelés általános tartalmi kereteit biztosítják, és amelyek nélkül a közösségi megegyezés, a politikai és társadalmi dialógus lehetetlen volna.

Az érvelés tehát nem csupán logikai művelet, hanem társadalmi aktus is, amelyben a nyelv közös értelmezése és a közös vélemények megosztottsága a meggyőzés és a társadalmi konszenzus alapja. Ezért a retorika nem igazságkeresés, hanem harc a meggyőződésért, ahol a győzelem a hit elnyerése, nem feltétlenül a valóság teljes feltárása. Ez a megközelítés fontos szemléletbeli különbséget jelent a filozófiai és politikai diskurzusban.

Fontos megérteni, hogy Hobbes a retorikát nem pusztán a beszédművészetként, hanem társadalmi koordinációs eszközként szemléli, amely a konfliktusok és ellentétek kezelésének egyik legfontosabb mechanizmusa. A „közös vélemények” előtérbe helyezése egyben azt is jelzi, hogy az igazság és a meggyőződés közötti különbség elengedhetetlen a politikai filozófiában, különösen az abszolutizmus és a modern államelmélet kontextusában.