Hogyan befolyásolja a klímaváltozás a rizstermelést és a mezőgazdasági politikákat a Mekong-delta régióban?

A vietnámi rizstermelés számára egyre nagyobb kihívást jelent a klímaváltozás hatása, különösen a Mekong-delta (MRD) régióban, amely a helyi gazdaság alapját képezi. A kormányzati intézkedések és mezőgazdasági reformok célja, hogy megoldásokat találjanak a fenntartható termelésre és növeljék a mezőgazdasági termékek értékét. E reformok közé tartozik a 3 Giam, 3 Tang modell alkalmazása, amely a vetőmagok, műtrágyák és növényvédő szerek mennyiségének csökkentésére irányul, miközben növeli a termelés hatékonyságát, minőségét és mennyiségét a rizstermelésben.

A régió gazdasági átalakítása szoros összefüggésben áll a fenntartható fejlődés irányvonalával is, melyet a helyi agrárstratégiai projektek igyekeznek megvalósítani. A Can Tho városának kezdeményezett projekt például a helyi mezőgazdasági termelési rendszerek átalakítására koncentrál, a mechanizáció és információs technológia alkalmazásával a termelés hatékonyságának növelésére. E projektek célja az értéknövelt rizstermelés, az organikus zöldségek előállítása és az agroökológiai turizmusra épülő termelési zónák létrehozása.

A klímaváltozás hatása azonban komoly fenyegetést jelent a célok elérésére. Az MRD, amely különösen érzékeny a szélsőséges időjárási jelenségekre, súlyosan szenvedett az El Niño jelenség hatásaitól, mely a melegebb hőmérsékletek, csökkent csapadéknövekedés és a hosszú aszályok révén az egész ország mezőgazdaságára, különösen a halászati és rizstermelési ágazatokra kihatott. Az MRD területén az aszály hatásai különösen súlyosak voltak, mivel a szárazság a számos vidéki közösséget vízhiánnyal sújtotta, ami 2016 márciusában több mint kétmillió ember számára vízhiányt eredményezett.

A klímaváltozás mellett a sós víz behatolásának hatása is mindennapi kihívást jelent a gazdák számára. A tengerszint emelkedése és a sós víz terjedése évről évre nagyobb kárt okoz a termelésben. A vietnámi Környezetvédelmi Minisztérium előrejelzései szerint 2030-ra a tengerszint a 1980–1999-es időszakhoz képest 17 cm-rel, 2050-re 30 cm-rel, 2100-ra pedig akár 75-100 cm-rel is megemelkedhet. Az MRD part menti területein a sósvíz behatolása már több mint 20–30 km távolságra is elérte a szárazföld belső területeit, és ez a folyamat továbbra is erősödni fog. A sós víz és a magasabb sótartalmú talajok nemcsak a vízellátást, hanem a termelést is súlyosan érintik. A rizstermesztés szempontjából a magas sótartalmú talajok toxikus hatással vannak a növényekre, és az ilyen környezetben való termesztés nemcsak csökkenti a termelés mennyiségét, hanem annak minőségét is. A legfrissebb előrejelzések alapján a 2020–2021-es aszályos szezon valószínűleg még súlyosabb hatással lesz a rizstermesztésre, mint a 2015–2016-os időszak.

A klímaváltozás és a sósvíz behatolásának közvetlen hatásai a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb közösségeket sújtják leginkább. Az MRD régiójában tapasztalható legnagyobb mértékű népvándorlás, ahol mintegy 1,5 millió ember kényszerült más területekre költözni, annak a következménye, hogy a gazdák nem tudják fenntartani megélhetésüket a fokozódó környezeti kihívások miatt. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) külön tanulmányban vizsgálta a szárazság és a sósvíz behatolásának hatását az MRD mezőgazdaságára és a legérzékenyebb közösségekre, mint a nők és etnikai kisebbségek.

Hogyan érhetjük el a városi árvízkezelést zöld infrastruktúra alkalmazásával és várostervezési intézkedésekkel?

A klímaváltozás és a városfejlesztés hatásainak kezelése érdekében a technikai megoldások és a városi megoldások kombinálása, valamint a problémát interdiszciplinárisan megközelítő szemlélet szükséges, hogy az optimális mérséklési vagy alkalmazkodási megoldásokat megtaláljuk. A megfelelő alkalmazkodás a klímaváltozáshoz csak akkor érhető el, ha mérnökök és várostervezők közösen dolgoznak. Egy ilyen megközelítés különösen fontos lehet a városi területeken, ahol az esővíz elvezetésének hatékonyságát közvetlenül befolyásolják az urbanizációs folyamatok és a zöldterületek arányának csökkenése.

Az alábbi esettanulmány azt mutatta, hogy egy adott terület nem képes fenntartani a városi főterv által előírt szabályozott földhasználati arányokat. Ha a városfejlesztés a főterv szerint valósul meg, a jövőbeli városi árvizek jelentős negatív hatással lesznek a városi környezetre. Ennek elkerülésére a módszertan, amelyet a kutatás javasol, mind technikai, mind várostervezési intézkedéseket ajánl, amelyeket az önkormányzatok alkalmazhatnak.

Az ajánlott megoldások a négy különböző forgatókönyvben szereplő városi és technikai intézkedéseket tartalmazzák. Az első forgatókönyv a zöld infrastruktúra alkalmazásával, mint például esővízgyűjtő tavak és bioswales, amelyek a csapadékvíz felfogására szolgálnak, nagy mértékben hozzájárulhatnak a probléma kezeléséhez. A további forgatókönyvek a zöld infrastruktúra különböző megoldásait kombinálják a városrendezési intézkedésekkel, például a különböző földhasználati arányok figyelembevételével, hogy csökkentsék a területek imperviós (vízáteresztő) felületét.

A módszertan alkalmazása minden olyan városban lehetséges, ahol a heves esőzések városi árvizeket okoznak. Ehhez szükséges a helyi adatok összegyűjtése, a matematikai modell felépítése, valamint a városi főterv vagy más városfejlesztési tervek megléte, amelyek szabályozzák a földhasználatot. Ezt követően az esőzési adatokat és a jövőbeli városfejlesztési terveket figyelembe véve előrejelzések készíthetők a városi árvizek megelőzése érdekében. A módszertan rugalmassága lehetővé teszi több forgatókönyv és megoldás alkalmazását, mind technikai, mind várostervezési szempontból.

A zöld infrastruktúra eszközeinek alkalmazása, mint a vízáteresztő burkolatok, esővízgyűjtő tavak és bioswales rendszerek, összhangban kell legyenek a várostervezési intézkedésekkel. Ezek az eszközök jelentős mértékben csökkenthetik a vízelvezetési együtthatót, ami az esettanulmányok eredményei szerint a városi árvizek csökkentését eredményezheti. Az ilyen típusú rendszerek alkalmazása különösen fontos a jövőbeli városfejlesztések szempontjából, hiszen a városok folyamatos növekedése és az imperviós felületek arányának emelkedése mellett az alkalmazkodás kulcsfontosságú tényezővé válik.

A zöld infrastruktúra és a várostervezési intézkedések kombinációja lehetőséget ad arra, hogy a városi környezet ne csupán a jelenlegi, hanem a jövőbeli éghajlati körülményeknek is megfeleljen. Az átfogó, fenntartható vízgazdálkodási megoldások megvalósítása érdekében szükséges, hogy az ilyen típusú rendszereket a jövőbeli városfejlesztési tervekkel integráljuk. Ezen kívül elengedhetetlen, hogy a városok olyan eszközöket alkalmazzanak, amelyek képesek hatékonyan reagálni a klimatikus változásokra, különösen a heves esőzések és a vízfelület csökkenésének következményeire.

Mivel az esővíz elvezetése és az árvízmegelőzés az urbanizált területek fenntarthatósága szempontjából kulcsfontosságú tényezővé vált, az efféle zöld infrastruktúra nem csupán a környezetvédelmi szempontokból, hanem gazdaságilag is kifizetődő megoldás lehet. A közterületeken alkalmazott esővízgyűjtő rendszerek és a zöldfelületek növelése nemcsak csökkenti az árvizek kockázatát, hanem javítja a városok élhetőségét, csökkenti a hősziget-hatást, és javítja a helyi mikroklímát.

Az esettanulmányban alkalmazott módszertan és a zöld infrastruktúra eszközei lehetőséget adnak arra, hogy a jövő városai a fenntarthatóság elveit követve, hatékonyan alkalmazkodjanak a klímaváltozás hatásaihoz, miközben biztosítják a városi környezet élhetőségét és ellenálló képességét.

Miért fontos a helyhez való kötődés a migrációs döntésekben?

Ez a jelenség ellentmond a Malthus-i masszív migrációs forgatókönyveknek és a „globális délről érkező menekültek áradatának”, amelyeket a fejlett országok határainál próbálnak elfojtani (Bettini, 2013), vagy azoknak az elképzeléseknek, miszerint a jövőben az éghajlatváltozás katasztrofális hatásai miatt egyre több „környezeti menekült” kényszerülhet elhagyni otthonaikat (McLeman, 2009). A helyhez való kötődés olyan specifikus jelentéseket hordoz, amelyeket az egyének a helyekhez rendelnek, kezdve az olyan praktikus és eszközszintű szempontoktól, mint az adott helyszínen folytatott mezőgazdasági gyakorlatok, egészen az intangibilis és érzelmi dimenziókig, mint például egy helyszín alapú identitás kialakulása. Ahogyan Smith et al. (2012) állítják, a helyhez való erőteljes kötődés vagy a pszichológiai függőség pozitívan hat az éghajlati változások érzékelésére, és egyúttal fokozza a helyben történő alkalmazkodásra való hajlandóságot. A helyek és azokhoz kapcsolódó kötődési mechanizmusok meghatározó szerepet játszanak a migrációs döntésekben, és alapvetően befolyásolják, hogy a migráció alkalmazkodási stratégiaként egyáltalán szóba kerül-e.

A helyhez való kötődés különösen fontos szerepet játszik a kis szigetállamokban is. A Tuvalu esetében a helyi lakosok az otthonukat „paradicsomként” emlegették, amelyet erős közösségi érzés jellemez. A helyi identitás, a kulturális, vallási és történelmi kötődés erős hatással van a migrációval kapcsolatos döntésekre. A Tuvalu lakói számára a migráció nem csupán földrajzi elmozdulás, hanem kulturális és szociális identitásuk elvesztését is jelentené, ezért az otthonuk elhagyása nem is merül fel, még a jövőbeli éghajlati változások ellenére sem. Hasonló eredményekre jutottak a csendes-óceáni térség más kutatásai is, amelyekben a helyhez való kötődés meghatározó tényezőként szerepel az egyének maradási döntéseiben, miközben a migráció inkább egy elkerülhetetlen, de nem kívánt lehetőségként jelenik meg.

A helyhez való kötődés tehát alapvető tényező a migrációs döntések meghozatalában, különösen azoknál, akik az alkalmazkodás lehetőségét mérlegelik. Az, hogy az emberek hajlandóak maradni és alkalmazkodni a helyi környezethez, az erősebb kötődéseket és identitásokat tükröz. Az ilyen döntések nem csupán gazdasági vagy környezeti szempontok szerint alakulnak, hanem szoros kapcsolatban állnak az érzelmi kötődéssel, a közösségi érzéssel és a helyi hagyományok tiszteletével. Mindezek figyelembevételével a migrációt nem csupán mint egyéni döntést kell vizsgálni, hanem a közösségek összetett érzelmi és társadalmi kötelékeinek is része.