Mi rejlik a titánváros szívében, és milyen erők vonzzák oda az idegent?

Testük fénylő páncélba zárt ragyogás volt, fejükön magas, ívelt nyúlványok hullámoztak opálos árnyalatban, mint valami fantasztikus tollkoronák – vagy talán érzékszervek, amelyek teljesen ismeretlenek számunkra. A buja, színekben gazdag aljnövényzet között haladva először vettem észre, hogy árnyékok nincsenek sehol. A fény minden irányból egyenletesen áradt a nap nélküli, borostyánszín égboltból, puhán és mindent áthatóan világítva. Mozdulatlan, hangtalan világ volt ez, madár, rovar vagy állati élet nyoma nélkül.

Soha nem voltam érzékeny a zenére, de most lassan, alattomosan szellemi és érzelmi bódulat vett erőt rajtam. A dallam szirénhangja elfeledtette velem a hely idegenségét és a veszély gondolatát is. Valami szédítő, álomszerű szabadság ígéretét sugározta, szinte megfoghatóvá téve a lehetetlent, amiről az emberi képzelet csak homályosan álmodhat.

Végül beléptem. A város útjai, oszlopcsarnokai és árkádjai olyanok voltak, mintha a thébai és heliopoliszi templomok többszörösére nagyított árnyékait látnám. A lassan mozgó, sötét testű óriások – a valódi lakók – csendben, hieratikus méltósággal lépdeltek, mintha maguk tartanák fenn épületeik súlyát. Szavak nincsenek rájuk: emberi fogalmakban ezek a lények inkább tűnnek ijesztőnek és torznak, de valójában csupán más törvényeknek engedelmeskedtek, más világ evolúciójának szülöttei.

Fülük láthatóan nem volt, szájuk hangtalan maradt, tekintetük sötét és mozdulatlan, mint az androszfinxek kőszeme. De nem féltem. A zene bódulatában mindez inkább valami ünnepélyes titkot sugallt, semmint fenyegetést. Körülöttem más, különös formájú lények is ugyanabba az irányba tartottak – mintha mindannyiunkat ugyanaz a hang vezetné egyetlen központi hely felé. A magasban vérszínű, erezett szárnyú lények suhantak el, arcukon kifürkészhetetlen rendeltetésű szervekkel – fejlettebbnek tűntek bármely ismert teremtménynél.

A labirintusszerű építmények között kilométereket tehettem meg, míg végül egy hatalmas tér közepén templomszerű épülethez érkeztem, amely minden eddiginél óriásibb volt. Onnan áradt a zene teljessége, parancsolóan, élesen, mégis opiátszerű édességgel. Belépve oszlopsorok között találtam magam, amelyeket kifürkészhetetlen rúnák és rejtélyes domborművek borítottak. Különböző világokból és dimenziókból érkezett lények tucatjai haladtak velem együtt befelé, akárha egy hierarchikus misztérium szentélyébe tartanánk. A város sötét, kolosszális lakói pedig némán jártak-keltek közöttünk, ügyet sem vetve ránk, mintha a létezésünk megszokott volna számukra.

Fontos megérteni, hogy e jelenetekben nem csupán az idegen világ részletei rejlenek, hanem annak a tapasztalatnak a lényege is, amikor az emberi érzékelés és vágyak összeütköznek egy más valóság csábításával. A zene nem pusztán hang, hanem hívás, amely próbára teszi az akaratot. A gigantikus város pedig nem csupán épített tér, hanem a méretek, az idő és az evolúció más törvényeinek manifesztációja. Aki ide lép, annak tudnia kell: minden érzék, minden gondolat új jelentést kap, és a legnagyobb veszély épp a vonzásban rejlik, nem a nyílt fenyegetésben.

Miért vonz bennünket a másik világ képe, és miért keressük újra ugyanazt az arcot?

A felismerés halvány villanása. Két ember áll egymással szemben, egyikük mintha ismerné a másikat, de mégis idegenek. A férfi, Cameron – vagy ahogy kéri, Chris –, nem egyszerűen egy látogató. Valami mélyebb kapcsolatot sejt, olyan köteléket, amely túlmutat az emlékeken. A nő, Elizabeth, egy bizonytalan mosollyal fogadja a helyzet abszurditását, mégis engedi, hogy belépjen az otthonába. A tér, amelyben állnak, ismerős és idegen egyszerre: apró részletek, amelyek máshogyan rendeződnek, mint ahogy a férfi emlékezetében élnek.

A bor illata, az ideges mozdulatok, a poharak ügyetlen zajai – mindezek egy feszült szociális játék kellékei. Chris figyeli Elizabeth mozdulatait, bőre rugalmasságát, válla ívét, és hirtelen visszazuhan egy másik időbe és helyre, egy magányos túra emlékébe a Sierra hegyei között, ahol először látta őt. Akkor ismeretlenként, meztelenül a vízből emelkedve, mint egy másik világból jött lényt, akit egyszerre vonzott és megzavart a váratlan találkozás. Ez a jelenkori Elizabeth mégis más. Az az egykori találkozás, az az első érintés és annak minden következménye egy másik világ tapasztalata. A férfi számára ő mégis ugyanaz, és mégsem.

Chris vallomása fokozatosan nyílik meg előtte: nem egyszerű utazó, hanem világok között vándorló. Olyan valaki, aki számtalan variációját látta ugyanannak a városnak, ugyanannak az életnek, aki találkozott mongol lovasokkal a dombok között, látta San Franciscót pusztasággá válni, és megannyi más történelem töredékét élte át. Szavai egyszerre hangzanak őrültségnek és mély bölcsességnek. Elizabeth először mosollyal fogadja ezt az őrületet – mintha csak egy szellemes beszélgetés része lenne –, majd fokozatosan ráébred: ez a férfi nem kitalál, hanem vallomást tesz.

A párbeszédükben mégis ott feszül az a paradoxon, amely minden kereső embert kísér: ha végtelen világok állnak előtted, miért térsz vissza ugyanahhoz az arc­hoz, ugyanahhoz az emlékhez? Miért hozod magaddal a saját Elizabeth-edet, miközben új Elizabeth-et keresel? Chris válasza elkerülhetetlenül Faust alakját idézi, az örök keresőt, aki soha nem áll meg, mert a megállás egyenlő a halállal. Faust végül elveszítette a lelkét, amikor elérte legfőbb boldogságát – de Chris még nem akarja kimondani: „Ez az.” Az ő utazása nem célkeresés, hanem maga a mozgás, a folytonos tapasztalatkeresés.

A jelenet végén, amikor Chris végül megtalálja Elizabeth címét a telefonkönyvben, mintha a végtelen világokból is ez lenne az egyetlen állandó pontja. Az a cím, amely nem csupán egy lakást jelöl, hanem a vágy és a memória kereszteződését, azt a helyet, ahol a keresés és az emlékezés egymásba csúszik.

Fontos megérteni, hogy ez a történet nem pusztán egy találkozásról szól, hanem az identitás és a vágy belső természetéről. Arról, hogy mennyire képesek vagyunk önmagunkat újrateremteni a múltból és az emlékeinkből, és hogy a végtelen lehetőségek között is visszatérünk bizonyos mintázatokhoz. Az olvasónak érdemes elgondolkodnia azon, hogy vajon a keresés, amelyet a szabadság nevében folytatunk, valóban szabadság-e, vagy csak a saját vágyaink által felépített újabb labirintus.