Miért válik a szervilizmus a hatalom fenntartásának eszközévé a Trump-korszak politikájában?

Az 2021. január 6-i Capitolium ostroma után sokan élesen bírálták Donald Trumpot, ám néhány nap múlva ugyanazok az emberek ismét mellette álltak, utaztak vele az Air Force One-on, és dicsőítették őt. Ez a váltás nem csupán politikai taktika, hanem egy mélyebben szervezett jelenség része, amely az antropológiai szakszövegekben "szervilizmusként" vagy "dicsérő rítusként" ismert. Ez a dicsérő szertartás erősíti a "nagy ember", azaz a hatalom csúcsán álló személy – jelen esetben Trump – struktúráját, miközben előnyöket biztosít az alárendelt követőnek, aki nem mer ellentmondani, és minden áron támogatja a vezetőt.

Trump, mint a "szabályszegők főnöke", már kampánya kezdetén azt demonstrálta, hogy a társadalmi és jogi normák őt nem kötik. A „Középen az 5th Avenue-n állva lelőhetnék valakit, és akkor sem vesztenék szavazókat” kijelentése nemcsak egy politikai főnök születését jelezte, hanem egy olyan követőtábort hozott létre, amely vonzónak találta, hogy a vezetője fölötte áll a törvényeknek és a szokásoknak. Ez a szervilizmus nem csupán az egyének szintjén működik, hanem a párt egészében megfigyelhető: az alsóbb szintektől kezdve a legmagasabb rangú vezetőkig mindenki egymást támogatja, és gyakran utánozza a szabályok megszegésének nyílt gesztusait.

Ezt támasztják alá példák, mint Andrew Clyde képviselő lekicsinylő megjegyzése a Capitolium ostromáról, amelyet "normális turistalátogatásként" jellemzett, vagy Michael Flynn támogató beszéde, amelyben burkoltan egy puccs szükségességét vetette fel az Egyesült Államokban. Mindez Trump elnöksége utáni időszakban történt, mégis ezek az álláspontok egyértelműen a "nagy hazugságot", a 2020-as választások meghamisításának narratíváját erősítették.

A 2021 májusában a Republikánus Pártban végbement hatalmi átrendeződés is jól mutatja Trump befolyását: Liz Cheney, aki nyíltan szembement Trump választási csalásról szóló hazugságával, harcba került Kevin McCarthy-val, aki végül elnyerte a párt vezetői posztját azzal, hogy lojálisan támogatta Trumpot. Ez az átrendeződés nem csupán személyi kérdés, hanem annak a jele, hogy a párt alapvetően a Trump-féle szervilizmus struktúrájára épül, ahol a hatalom megtartása érdekében a párton belüli lojalitás mindennél fontosabb.

Fontos megérteni, hogy a szervilizmus nem csupán az egyéni meggyőződés hiánya vagy a politikai opportunizmus, hanem egy olyan strukturált társadalmi gyakorlat, amely a hatalmi viszonyokat megerősíti, miközben elnyomja az önálló gondolkodást és az etikai megfontolásokat. Ez a dinamika nem csak a Trump-korszak sajátossága, hanem szélesebb értelemben is jelzi, hogyan működhet a modern politika a hatalom fenntartásának eszközeként. A törvények és normák megszegése, a fehérgalléros bűnözés, a nyílt hazugságok és a félelem légköre együttesen alakítják azt a komplex rendszert, amelyben a vezető megkérdőjelezhetetlen státuszt élvez, és amelyben a követők elsősorban ennek a státusznak a fenntartását szolgálják.

A politika és az üzleti érdekek összefonódása: A Trump-korszak és annak következményei

A politikai hatalom és az üzleti érdekek összefonódása egy olyan jelenség, amely az amerikai kormányzat működésében az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb figyelmet kapott. Az üzleti elit, a politikai döntéshozók és az úgynevezett "szürke zónák" között lévő kapcsolat egy olyan hálózatot alkot, amely mély hatással van a demokráciára, a kormányzati intézmények működésére és a gazdaságra is. Az 2016-os elnökválasztást követően, Donald Trump kormányzása alatt különösen élesebbé vált ez a jelenség, amely számos új kérdést vetett fel a politikai befolyás és a vállalati érdekek összefonódásával kapcsolatban.

Trump kabinetje, amelyet sokan az amerikai politikai élet "döntő szakításának" tekintettek, sok szempontból a rendszer szembefordulását jelentette a hagyományos politikai elit elképzeléseivel. Trump hívei azzal érveltek, hogy a politikai és gazdasági elit elérte azt a mértéket, hogy az amerikai nép érdekei és a kormányzati tevékenység egyre inkább eltávolodtak egymástól. Az üzleti világ és a kormányzat közötti határvonalak elmosódása már nem csupán a politikai szintéren, hanem a törvényhozás, az adminisztráció és az ipari lobbyzás területén is egyre inkább szembetűnővé vált.

Trump elnöksége alatt számos példát találhatunk arra, hogy az üzleti világ és a politika miként találkozik és miként befolyásolják egymást. Az egyik legszembetűnőbb eset Ivanka Trump és az ő kínai márkavédjegy ügye volt, amely éles vitákat váltott ki, amikor Ivanka a kínai hatóságoktól kedvező megállapodásokat kötött, miközben apja, Donald Trump a ZTE kínai telekommunikációs vállalat érdekében tett nyilvános lépéseket. Az ilyen esetek figyelembevételével nem csupán a politikai etikai kérdések kerültek előtérbe, hanem az is, hogy hogyan alakítják a gazdasági kapcsolatok a politikai döntéseket.

A Trump-adminisztráció alatt az is egyre világosabbá vált, hogy a "szürke lobbi" jelensége, amely nem mindig átlátható és jogszerű, egyre inkább uralja a politikai döntéshozatalt. A politikai és gazdasági kapcsolatok egyre inkább a háttérben zajló ügyekbe kerültek, és az ilyen típusú lobbi tevékenységek egyre nehezebben megkülönböztethetők a politikai pártok és a közérdekek képviseletétől. Az olyan vállalatok és lobbisták, akik a kormányzat döntéshozóival közvetlen kapcsolatot ápoltak, gyakran kiszolgálták saját érdekeiket, figyelmen kívül hagyva a közjó szempontjait.

Az ilyen összefonódások nem csupán az Egyesült Államok politikai működését érintik, hanem globálisan is komoly hatással vannak a demokratikus intézményekre. A poszt-szovjet térségekhez hasonlóan a politikai hatalom és a gazdasági érdekek közötti határok egyre inkább elmosódnak, és a politikai döntéshozók gyakran saját gazdasági érdekeiket helyezik előtérbe. A politikai és üzleti hatalom koncentrációja olyan szintre emelkedhet, amely nemcsak a demokráciák működését, hanem a társadalmi igazságosságot is veszélyezteti.

Fontos, hogy a választók és a politikai elemzők tisztában legyenek azzal, hogy az ilyen típusú összefonódások nemcsak etikai kérdéseket vetnek fel, hanem komoly társadalmi és gazdasági következményekkel is járhatnak. A kormányzati intézmények hitelessége és a politikai döntéshozatal átláthatósága alapvetően befolyásolja a társadalom működését. Az ilyen összefonódások nemcsak a politikai színtéren, hanem a gazdasági és jogi területeken is fokozott ellenőrzést és felügyeletet igényelnek. A választók felelőssége, hogy felismerjék a hatalmi eloszlás és a pénzügyi érdekek összefonódásait, és szükség esetén szembeszálljanak azokkal, akik az ő érdekük ellenében hozzák meg döntéseiket.

Hogyan vált a koronavírus-járvány a Trump-kampány társadalmi tudásprojektjévé?

A kampány időszaka alatt az adminisztráció két fő szálra fűzte a járványkezelés diskurzusát. Egyrészt a „megengedhető” emberi veszteségek kalkulációjára, amely a gazdasági újraindulás érdekében volt elfogadhatónak tekintve a haláleseteket. Másrészt a sebezhetőség rasszifikációjára, amely a járvány politikai eszközként való felhasználásával vált kifejezetten hangsúlyossá. Ez a kettős mérce – a gazdasági jólét és az emberi élet értéke közti mesterséges ellentét – a járványból származó károk normalizálását, valamint a tragédia elfogadását eredményezte mint „közönséges józan észt”.

Trump kormányzata szándékosan szembeállította az egészségügyi kockázatokat az ország gazdasági érdekeivel, ezzel egyfajta kettős könyvelést alkalmazva: az elhunytak számát „elfogadható veszteségként” kezelte, miközben az újrainduló gazdaságot hangsúlyozta. A politikai kommunikációban ez a számok és tragédiák instrumentális értelmezését hozta magával, ahol a halálesetek statisztikákká, a gazdasági mutatók pedig sikertörténetté váltak. Jared Kushner kijelentése, miszerint a járványkezelés „nagyszerű siker”, a tragédiák elbagatellizálásának, valamint az opportunista narratívakészítésnek az egyik kulcsmomentuma volt.

A vírus terjedésének lassítása érdekében március 16-án tette közzé a Fehér Ház az első járványügyi iránymutatásokat, részben az Imperial College London által publikált modellek hatására. Ezek a modellek három forgatókönyvet vetítettek előre: a teljes semmittevést, a mérsékelt enyhítést és a teljes lezárást. Az adminisztráció az utóbbit – amely a legkomplexebb és leghatékonyabb lett volna – irreálisnak ítélte, és inkább a gyors gazdasági fellendülésre fókuszált, még akkor is, ha ez több millió haláleset kockázatát jelentette. A „V-görbe” gyors alakítása, vagyis a gazdaság minél gyorsabb újraindítása érdekében vállalt emberveszteség az optimális veszteség-haszon arányának kényszerű elfogadásaként jelent meg.

Fontos szem előtt tartani, hogy a járvány és az annak kapcsán kialakult politikai stratégia nem csupán az adott időszak eseményeinek leírása, hanem egy társadalmi tudás projektje, amelyben az emberi élet értéke kiszámítható és politikailag meghatározott kategóriává vált. Ez a fajta értékadás nem csupán az egyéni vagy közösségi veszteségek számszerűsítését jelenti, hanem az emberi élet és halál morális jelentőségének relativizálását is, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a politikai hatalom és etika viszonyát.

A járványkezelés ilyen megközelítése azt is tükrözi, hogy a hatalmi érdekek mennyire képesek átformálni a közbeszédet, a közvéleményt és a társadalmi normákat. A politikai retorika, amely megpróbálja „elfogadható veszteségként” normalizálni a haláleseteket, az emberi méltóság és az élet értékének alapvető sérülését jelenti. Ez a hozzáállás nem pusztán stratégiai számítás, hanem a társadalmi igazságosság és emberi jogok alapjainak áthágása, amely hosszú távon gyengíti a demokratikus intézményeket és a társadalmi szolidaritást.

Az olvasó számára fontos tudatosítani, hogy a járványpolitika és a politikai kommunikáció összefonódása nem egyszerűen a hatalom gyakorlásának eszköze, hanem egyben a társadalmi értékek újraértelmezésének terepe is. Az élet és halál „árának” megállapítása politikai aktus, amely visszahat a társadalmi viszonyokra, a közösségi együttélés alapelveire és az egyéni felelősségvállalás normáira. Ennek felismerése nélkül nem érthetjük meg a járvány utáni társadalmi átalakulásokat és a politikai diskurzusok mélyebb összefüggéseit.

Hogyan formálta a korrupcióellenesség Jair Bolsonaro populista mozgalmát Brazíliában?

A Lava Jato művelet, amely a korrupció elleni harc jelképévé vált Brazíliában, rendkívüli médiafigyelmet kapott. A mozgalom élén álló közvádlók és Sérgio Moro szövetségi bíró úgy mutatták be a vizsgálatot, mint pártatlan küzdelmet, ám az elsősorban a baloldali Munkáspárt (PT) kormányzati időszakára koncentrált, különösen Lula da Silva két ciklusára 2003 és 2010 között. Dilma Rousseff első mandátuma alatt az anti-PT érzelmek egyre erősödtek, amelyek az ő újraválasztását követően tüntetésekké formálódtak, végül 2016-ban az elmozdításához vezettek. Két évvel később pedig Lula korábbi elnököt korrupciós vádakkal börtönbe zárták, még mielőtt újra elindulhatott volna az elnökválasztáson. Sérgio Moro ítéletei és későbbi belügyminiszteri szerepvállalása Bolsonaro kabinetjében jól jelzik, hogyan fonódott össze a korrupcióellenesség a politikai hatalmi harcokkal.

A Lava Jato mozgalom átalakította a korrupcióról folyó diskurzust Brazíliában: a korábbi jogi és viselkedési értelmezés helyett a korrupció immorális, szentségtörő és tisztátalan jelenségként vált érzékeltethetővé, amely nem csupán egyéni visszaélés, hanem a nemzet egészét veszélyeztető gonosz. Bolsonaro 2018-as kampánya ezt az átalakult korrupcióellenes narratívát használta fel, és egy radikális populista, messiási megváltás ígéretét építette rá, amely a „parazita” baloldali erők elleni harcot helyezte előtérbe.

A kampány egyik kulcsfontosságú szimbóluma a brazil nemzeti futballcsapat ikonikus sárga meze volt, amelyet Bolsonaro támogatói tüntetéseken és online videókban is felhasználtak, jelezve az ország egységét és nemzeti identitását a korrupció elleni harcban. Az ellenzéki baloldal elleni harc érzelmi dimenziója tovább mélyült, amikor 2018 szeptemberében Bolsonaro egy utcai gyűlésen megtámadták, szimbolikusan összekapcsolva a vezető és a nemzet testét: a politikai erőszak eseménye nemcsak az egyéni sorsot, hanem a kollektív történelmet is megjelenítette.

Az incidens után a támadás idején viselt póló felirata, „Brazília a pártom”, és a mellette vérző seb, amely az ellenségként beállított „kommunista” baloldal piros színével állt szemben, egy látványos, mélyen érzelmi szimbólummá vált. Ez a megtestesült szimbolika összekapcsolta a politikai és nemzeti identitást a korrupcióellenesség szent háborújával. A támadást követően a támogató közösség digitális platformokon, különösen a WhatsApp és YouTube felületein, masszív online propagandát indított, amelyben a vezető, a nép és a nemzet összefonódása vált a populista mozgalom alapjává.

Bolsonaro a múlt katonai diktatúrájának időszakát (1964–1984) a korrupció és bűnözés nélküli, virágzó időszaknak tekinti, ami erős ellentétet képez a mai politikai diskurzusban a baloldal által állítólag előidézett válsággal szemben. Ez a fordított értelmezés a populista politikai szimbolika alapját képezi, ahol a múlt idealizálása és a jelen bűnbakképzése egyaránt a nemzeti megváltás narratíváját erősíti. A „piros pirula” metafora, amely a valódi tudás megszerzését szimbolizálja a populista internetes kultúrában, azt jelzi, hogy a támogató közösség egyfajta exkluzív, megvilágosodott csoportként azonosítja magát, amely képes feltárni és legyőzni a „láthatatlan ellenséget”.

Fontos megérteni, hogy a korrupcióellenesség nem csupán jogi vagy politikai kérdés Brazíliában, hanem egy mélyen érzelmi, szimbolikus és vallási töltetű jelenség, amely az identitás, az állam és a nemzet fogalmait alapjaiban alakítja át. A populista politikai mobilizáció sikeressége nagyrészt azon múlik, hogy képes-e ezeket az érzelmi és szimbolikus rétegeket hatékonyan megmozgatni, valamint összefogni egy olyan „közösséget”, amely a látszólagos politikai és társadalmi válsággal szemben megváltást és új rendet ígér.

Miért vált az „America First” szlogen a szélsőjobboldali rasszizmus és nacionalizmus jelképévé?

Az 1920-as években a kifejezés az elfogadott, sőt támogatott idegengyűlölet megtestesítőjévé vált, amit a Ku Klux Klan – az amerikai szélsőjobboldal egyik legerősebb szervezete – nyíltan használt. Egy texasi Klan-vezető 1919-ben így fogalmazott: „Én az Amerikát akarom, először, utoljára és mindig, és nem akarom, hogy idegen elemek mondják meg, mit tegyünk.” A kifejezés tehát fedőszóként szolgált a nyíltan rasszista, erőszakos cselekmények és megkülönböztetés legitimálására. A társadalmi-politikai színtéren elfogadott idegengyűlölet látszatát keltette, miközben a valóságban kegyetlen, titkos rasszista tevékenységeket takart. Ez a kettősség jelentősen hozzájárult az „America First” olyan történelmi megbélyegzéséhez, amely ma is meghatározza e szókapcsolat megítélését.

A negyvenes évek elején az „America First Committee” (AFC) alakult azzal a céllal, hogy megakadályozza az Egyesült Államok háborús részvételét. Az AFC vezetői között olyan antiszemita figurák szerepeltek, mint Henry Ford és Avery Brundage, akik nyíltan ellenezték a zsidó közösségek háborús beavatkozását. Charles Lindbergh, az AFC szóvivője 1941-ben azt állította, hogy a zsidók különösen megszenvednék a háború következményeit, ezzel erősítve a zsidóellenes propagandát. Bár a Pearl Harbor elleni japán támadás után az AFC hamarosan megszűnt, az „America First” szlogen tovább élte életét, és a szélsőjobboldali, rasszista nézetek kódolt kifejezőeszközévé vált.

Fontos megérteni, hogy az „America First” nem csupán egy egyszerű politikai jelszó, hanem egy olyan történelmi és ideológiai töltettel bíró fogalom, amely átszövi az amerikai nacionalizmus és szélsőjobboldali rasszizmus összefüggéseit. A kifejezés folyamatosan újraértelmeződött, alkalmazkodott az adott kor politikai és társadalmi viszonyaihoz, miközben megőrizte eredeti, kizáró és megkülönböztető jelentését. A szlogen múltja megvilágítja, hogyan szolgálhat egy egyszerű szókapcsolat egy egész társadalmi csoport elnyomásának, marginalizálásának és erőszakos kizárásának eszközeként, sőt, miként fedhet el látszólag elfogadható ideológiákat, miközben valójában mélyen gyökerező gyűlöletet közvetít.

A történelmi kontextus alapos ismerete nélkül nehéz értelmezni az „America First” kifejezés mai politikai használatát. Az olvasónak számolnia kell azzal, hogy ez a szlogen nem csupán az elszigetelődő nemzetállamiság jelképe, hanem egy olyan örökség hordozója is, amely szisztematikus kirekesztést, rasszizmust és erőszakot takar. Ez az ismeret alapvető ahhoz, hogy kritikusan viszonyuljunk a szlogen modern kori alkalmazásához, és felismerjük, miként szolgálhatja ma is egyes csoportok saját, kizáró politikai céljaikat.