Az európai közvélemény szoros kapcsolatban áll a jóléti államokkal kapcsolatos attitűdökkel. A legtöbb európai országban az emberek egyszerre érzékelik a jóléti rendszer pozitív és negatív következményeit (Reeskens és Van Oorschot, 2013). Ezzel szemben Skandináviában, a viszonylag nagyvonalú jóléti rendszerek ellenére, komoly negatív attitűdök is tapasztalhatóak: az emberek 29-43%-a úgy véli, hogy a szociális juttatások lustává teszik az embereket, míg 32-51%-uk azt gondolja, hogy sokan olyan juttatásokat kapnak, amelyekre nem jogosultak (Reeskens és Van Oorschot, 2016: 299). Azonban, még ha a negatív következmények megjelennek a közvéleményben, a skandináv országokban a jóléti rendszerek leginkább a társadalmi előnyökre koncentrálnak, szemben az anyagi és erkölcsi következményekkel, amelyek gyakran a média és a közbeszéd fókuszába kerülnek (Van Oorschot és mtsai, 2012: 181).

Ezeket az attitűdöket egyre inkább az érintettek és a nyilvánosság közötti feszültség, valamint a jóléti rendszerek univerzalitása és szelektivitása befolyásolja. Például az Egyesült Királyságban a jóléti rendszer szelektív jellegéből adódóan negatívabb vélemények alakultak ki a szociális juttatásokat illetően, míg az olyan univerzális juttatások, mint az NHS, népszerűségüknek örvendenek. Az egyes jóléti rendszerek szelektivitása a "mi" és "ők" közötti megkülönböztetést erősítheti, ami tovább növeli a negatív attitűdöket (Hudson, Patrick és Wincup, 2016: 218). A brit társadalom, amely már nem élvezi olyan széles körű juttatásokat, hajlamosabb a jóléti rendszer negatív következményeinek hangsúlyozására, szemben a skandináv országokkal, ahol a generózus juttatásokat pozitívabb fényben ábrázolják.

A jóléti rendszer társadalmi legitimációja szoros kapcsolatban áll a társadalom gondolkodásmódjával és a juttatások hatékonyságának és igazságosságának percepciójával. Míg a magasabb jóléti kiadásokkal rendelkező államok gyakran úgy érzik, hogy jól végezik el feladatukat, az alacsonyabb kiadásokkal rendelkező országokban gyakoriak az aggodalmak a gazdasági hatások és az erkölcsi következmények miatt. Az attitűdök és vélemények, amelyek a jóléti állam negatív hatásaira vonatkoznak, nem mindig racionálisak, hanem gyakran a személyes tapasztalatok és helyi viszonyok határozzák meg őket. Az emberek inkább a közvetlen környezetükben lévő egyenlőtlenségeket érzékelik, mint az országos szintű statisztikai egyenlőtlenségeket, mivel saját helyzetükben a jóléti rendszer közvetlen hatásait tapasztalják meg.

Az egyenlőtlenségekhez való viszonyulás és a társadalmi igazságosság kérdése nemcsak az emberek által tapasztalt valós helyzetekre, hanem azok morális megítélésére is építkezik. Az emberek gyakran szembesülnek a "megérdemelhetőség" kérdésével, amely a juttatások jogosultságának és a társadalmi mobilitásnak az elméleti alapját képezi. A kutatások szerint az emberek hajlamosak elfogadni azokat a juttatásokat, amelyek szükségletek alapján kerülnek kiosztásra, de emellett támogatják azokat a rendszereket is, amelyek a hozzájárulások és az erőfeszítések alapján osztanak el juttatásokat (Sayer, 2009; Gomberg, 2007). Az ilyen típusú morális érvek, amelyek figyelembe veszik az erőfeszítést és a hozzájárulást, számos országban erőteljesen formálják az emberek attitűdjeit a jóléti rendszerekkel kapcsolatban.

Az egyenlőtlenséggel kapcsolatos közvéleménykutatások gyakran azt mutatják, hogy az emberek nemcsak a statisztikai adatokat, hanem azokat a konkrét tapasztalatokat is figyelembe veszik, amelyek az ő közvetlen környezetükben jelentkeznek. A jövedelmi egyenlőtlenségek és a társadalmi mobilitás kérdései közvetlenül kapcsolódnak az oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz és a munkaerőpiaci lehetőségekhez, amelyek az emberek mindennapi életét formálják. A társadalmi igazságosság iránti érzékenység a valós helyzetekben mélyebb és személyesebb jellegű, mint amit a statisztikákból vagy az elméleti diskurzusokból le lehet olvasni.

Az egyenlőtlenség és a jóléti rendszer közötti összefüggésekről alkotott vélemények jelentős mértékben eltérnek, és nemcsak a gazdasági helyzettől, hanem a társadalmi és politikai diskurzustól, valamint az egyes országok történelmi kontextusától is függnek. Az emberek nemcsak az egyenlőtlenség mértékét érzékelik, hanem annak igazságosságát is, és gyakran hajlamosak alábecsülni a valódi mértékét, ha közvetlen tapasztalataik nem tükrözik a szélesebb társadalmi képet.

A közvélemény és a társadalmi diskurzus közötti kapcsolatot nemcsak az emberek nézetei formálják, hanem azok a politikai és médiaelitek is, amelyek meghatározzák a jóléti rendszerekről folytatott diskurzust. A média és a politikai narratívák hatása nemcsak abban rejlik, hogy hogyan jelenítik meg a jóléti rendszert, hanem abban is, hogy miként formálják az emberek hiedelmeit és attitűdjeit a szociális juttatásokkal és a társadalmi igazságossággal kapcsolatban.

Mi befolyásolja az emberek érzését az egyenlőtlenségről és igazságtalanságról?

A társadalmi egyenlőtlenségről és igazságtalanságról alkotott vélemények az idő múlásával változhatnak, gyakran nemcsak az anyagi helyzet és a társadalmi státusz függvényében, hanem a jövőbeli lehetőségektől és a közvetlen társadalmi környezettől is. A kutatások szerint a társadalmi elégedettség és a gazdasági helyzet megítélése egyaránt az emberek személyes tapasztalatain és várakozásain múlik, amit egyesek „relatív elégedettségnek” neveznek (Bourdieu, 1984; Sennett és Cobb, 1972). E megközelítés szerint az egyén akkor érzi magát elégedettnek, ha úgy érzi, hogy saját helyzete jobb, mint a szüleié vagy egy korábbi élethelyzetéé. Azonban ez a relatív elégedettség a társadalmi igazságtalanság érzésével is szembemegy, hiszen sokak számára a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség tapasztalata nem csupán a saját helyzetükben, hanem a társadalom egészének dinamikájában is jelentkezik.

Az egyenlőtlenséggel kapcsolatos érzések és vélemények nemcsak az egyén társadalmi és gazdasági helyzetétől függnek, hanem attól is, hogyan értékelik mások helyzetét és milyen elvárásokat támasztanak a jövőbeli lehetőségeikkel kapcsolatban. Az olyan időszakok, mint gazdasági válságok vagy megszorítások, amelyek az emberek jövőbeli kilátásait fenyegetik, fokozott érzést kelthetnek az igazságtalanságról és a gazdasági elégedetlenségről. A 2008–2009-es globális gazdasági válság különösen éles példája ennek, mivel sok országban hirtelen megállt a gazdasági növekedés, ami recesszióhoz, megszorításokhoz és az életszínvonal csökkenéséhez vezetett.

Bár a válságok és az ebből fakadó gazdasági nehézségek mindenhol hatással vannak az emberek igazságtalanság-érzésére, a hatás gyakran bonyolult. Az izlandi példán keresztül láthatjuk, hogy a gazdasági válság különösen keményen érintette az országot, miután hosszú ideig tartó növekedés és gazdagodás után az állam bankrendszere összeomlott. Ennek ellenére a válság hatása az izlandiak szubjektív igazságtalanság érzésére meglepően enyhe volt. A helyi kutatások szerint bár sokan csökkent életszínvonalat tapasztaltak, az igazságtalanság érzése és a harag nem növekedett jelentősen. Az okok részben abban rejlettek, hogy az izlandiak nagy része úgy érezte, hogy az egész társadalom ugyanazon a helyzeten megy keresztül, és mivel mások is hasonló mértékben szenvedtek, az egyéni elégedetlenség kisebb hatást gyakorolt a társadalom egészére.

Fontos megjegyezni, hogy a gazdasági válságok vagy más társadalmi változások nemcsak gazdasági, hanem politikai és kulturális összefüggésekben is értelmezhetők. Az izlandi politikai korrupcióval és klientelizmussal kapcsolatos érzések jelentős szerepet kaptak az igazságtalanság érzésében, míg a társadalmi osztályok, a faji hovatartozás és a gazdagság kérdései nem kaptak olyan mértékű figyelmet. Ennek oka, hogy a politikai és szociális mozgalmak, valamint a média gyakran kiemelik azokat a társadalmi problémákat, amelyek a leginkább a közvéleményt formálják, figyelmen kívül hagyva más, sokszor ugyanilyen fontos struktúrális kérdéseket.

Ugyanez a dinamikus, társadalmi szinten meghatározott keret jellemző a brit példára is. Az Egyesült Királyságban, ahol a globális gazdasági válság következtében erőteljesebbé váltak a gazdasági megpróbáltatások, az emberek sok esetben úgy érezték, hogy az ő helyzetük nem feltétlenül rosszabb, mint a szüleiké, akik szintén a gazdasági válságok korábbi generációjában éltek. Az emberek tehát nemcsak az objektív gazdasági helyzetet, hanem a saját életkörülményeikhez való viszonyulásukat is figyelembe véve értékelik az egyenlőtlenséget. A struktúrák változásaival kapcsolatos érzéseiket gyakran pragmatikus szempontok mentén alakítják ki, próbálva saját helyzetüket kezelni, és a lehetséges változásokat a saját életükre vonatkoztatva értékelni.

Az egyenlőtlenséggel kapcsolatos érzéseket nemcsak az objektív gazdasági helyzet, hanem az egyén elvárásai és a társadalmi környezet is alakítja. Az emberek hajlamosak másokhoz viszonyítva mérni helyzetüket, és gyakran azok az egyenlőtlenségek válnak fontos problémává, amelyeket a média és a társadalmi mozgalmak kiemelnek. A jövőbeli kilátások, a gazdasági válságok és a politikai döntéshozók áramlása mind fontos tényezők abban, hogy egy adott társadalomban hogyan alakul az egyenlőtlenség érzékelése, és hogyan reagálnak erre az emberek.

Hogyan alakítja a társadalmi normák és előítéletek a hátrányos helyzetű csoportok identitását és helyzetét?

A társadalmi diskurzusok nem csupán a domináns, hanem az alárendelt csoportok identitásait is formálják. Az ilyen diskurzusok a különbségeket hangsúlyozzák, azaz azt, hogy mi az, ami „normális” és mi az, ami „más”, amit gyakran az adott hegemonikus központ határoz meg. Az ilyen diskurzusok az alárendelt csoportokat gyakran olyan „másként” tüntetik fel, amely ellentétes a normaként beállított hegemonikus kategóriákkal. Így a fehérség és a heteroszexualitás, amelyek szinte észrevétlenül jelennek meg, a „normális” vagy „természetes” állapotként értelmezhetők, míg a nem-fehér és nem-heteroszexuális identitások folyamatosan „megjelölt” kategóriákként léteznek.

A fehérség tehát nem csupán egy etnikai kategória, hanem egy olyan társadalmi tér, amely szemben áll minden olyan más rasszal, amely nem fehér. A fehérség kulturális gyakorlatai pedig sokszor név nélküli és láthatatlan formákban érvényesülnek. Eltérő etnikai hátterű emberek a mindennapi életben gyakran tapasztalják a fehérség előnyeit, amit ritkán ismernek fel, és amit nem könnyű elrejteni vagy figyelmen kívül hagyni. A fehér priviligium természetes jellege miatt a fehérek dominanciája a közéletben, politikában, munkaerőpiacon, sőt a kulturális szférában is szinte észrevétlen marad.

A fehérség gyakorlata, mint a normális emberi lét reprezentációja, azt eredményezi, hogy a nem-fehér emberek gyakran különcként, „helytelen” személyekként élik meg magukat. A társadalom így alapvetően meghatározza, hogyan kell viselkedniük, hová szabad menniük, milyen helyeken kell megjelenniük, mivel az ilyen helyek gyakran a fehér normák köré szerveződnek. Az ilyen sztereotípiák az identitásukba mélyen beépülnek, ezzel folyamatosan újratermelve a hátrányos helyzeteket és a társadalmi hierarchiát.

A fehérség kultúrája ezen kívül meghatározza a térhasználatot is. Az emberek mozgása, viselkedése és az, hogy hogyan érzik magukat egy adott közegben, mind azt jelzi, hogy az intézmények és azok gyakorlatai alapvetően a fehérség köré szerveződnek. Ezáltal a nem-fehér emberek gyakran kénytelenek alkalmazkodni egy olyan környezethez, amely számukra idegen, idegesítő, vagy éppen elnyomó hatású lehet. Az ilyen interakciók, amelyeket egyesek már természetesnek tartanak, a nem-fehér személyek számára egyfolytában a különbség és a másság érzését keltik. Az alárendelt csoportok tagjai gyakran élik meg, hogy nem tartoznak a társadalom „normális” körébe, és folyamatosan küzdenek azért, hogy helyüket megtalálják.

A fehér priviligium kérdése különösen megjelenik a dolgozó osztályok és az alsóbb rétegek körében, ahol az emberek a státuszukat próbálják fenntartani vagy előrelépni, de mindezt a fehér dominanciához való alkalmazkodás útján teszik. A társadalmi normák, amelyek a fehérség kultúráját előtérbe helyezik, nemcsak azt határozzák meg, hogy hol és hogyan kell viselkedniük, hanem azt is, hogy milyen jogokkal bírnak az adott személyek. Az ilyen normák a társadalmi hierarchiát újra és újra megerősítik, sőt, a személyek saját maguk is internalizálhatják a hátrányos helyzetüket, ami még inkább aláássa a szolidaritást a hátrányos helyzetűek között.

Például a szegénység stigmatizálása egy olyan folyamat, amely a társadalom által előírt normákra épít, így a hátrányos helyzetűek folyamatosan küzdenek azért, hogy elkerüljék azt a bélyeget, miszerint „megérdemlik” a helyzetüket. A szegények saját helyzetüket gyakran próbálják meg megkülönböztetni a „méltatlanul szegények” csoportjától, miközben ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a domináns csoportok ideológiáját megerősítsék. Ezt a jelenséget „védekező másként kezelésnek” nevezzük, amikor a hátrányos helyzetű személyek egymás között is elítélik a „megérdemelt” szegénységet, miközben saját helyzetüket igyekeznek legitimálni.

Ez a folyamat nem csupán az egyének közötti társadalmi interakciók szintjén történik, hanem az egész társadalmi rendszerben, amely folyamatosan újratermeli és fenntartja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Az alárendelt csoportok tagjai kénytelenek folyamatosan alkalmazkodni a domináns társadalmi normákhoz, miközben szembesülnek azokkal az ideológiai diskurzusokkal, amelyek folyamatosan legitimálják a hatalmas társadalmi különbségeket.

Hogyan formálják a társadalmi kapcsolatok az egyenlőtlenség érzékelését és ellenállását?

A kasztrendszerek működésének és a társadalmi kapcsolatok normáinak megértése alapvetően hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek tartósságának megértéséhez. A rendszerben élők, akik napi szinten egymás előtt elrejtenek vagy csak implikált módon követik a kasztra vonatkozó szabályokat, sok esetben nem ismerik teljes mértékben a saját helyüket a rendszerben. Például egy boltos, aki azt gyanítja, hogy egy vásárló alsó kasztba tartozik a ruházata, beszédmódja vagy viselkedése alapján, mégis előfordulhat, hogy nem elég biztos ahhoz, hogy megtagadja tőle a szolgáltatást, vagy nyíltan konfliktusba keveredjen, például azt kérve tőle, hogy vegye le a papucsát.

A kasztok közötti különbségek megszilárdulása abból adódik, hogy ezek a különbségek folyamatos társadalmi megerősítéseken keresztül valósulnak meg. A kaszt különbözőségei nem merev, előre meghatározott, egyéni elhatározások alapján működnek, hanem interakciók és mindennapi társadalmi gyakorlatok eredményeként válnak normává. Az alávetettség kapcsolati, performatív alapja segít megmagyarázni nemcsak a kaszt identitásának tartósságát, hanem annak ingadozó, instabil természetét is. Az alárendelt helyzetek mindennapi szintű elfogadása és megtapasztalása, vagyis az a tény, hogy az emberek folyamatosan követik a társadalmi viselkedési mintákat, nemcsak megerősíti az egyenlőtlenséget, hanem elősegíti annak folyamatos megújulását is.

Ebben a társadalmi keretben az egyének rendelkeznek egyfajta reflexív képességgel, amely segít számukra átlátni a társadalmi elrendezéseket és kritikát alkotni azokkal szemben. Azok a normák, amelyek az egyes társadalmi interakciók alapját képezik, sokszor nemcsak praktikus okokból, hanem mélyebb etikai és morális elköteleződésekből erednek. Az alávetettek gyakran nem hagyják figyelmen kívül a szankciókat vagy a szociális elvárásokat, hanem azokat is a saját identitásuk és erkölcsi értékeik mentén igazolják.

Ez a normatív karakter a társadalmi interakciókban azt jelenti, hogy az egyéneknek állandóan igazolniuk kell a viselkedésüket a másik fél számára, különböző legitimációs elvekre hivatkozva, amelyekre remélik, hogy azok tiszteletet és egyetértést váltanak ki. A mindennapi konfliktusok, az igazságról folytatott viták és a "megfelelési munka" tehát rutinszerű részei a társadalmi életnek. Mivel a méltóság és a társadalmi elismerés megsértése a szociális én megsértését is jelenti, a szégyen, a harag, a diszkriminációval szembeni ellenállás és a kritika a társadalmi egyenlőtlenség szerves részei. Az ilyen típusú érzelmek tehát nem csupán a rendszer ellenállásához vezetnek, hanem segítenek abban is, hogy az emberek nap mint nap kiálljanak a jogaikért.

A társadalmi egyenlőtlenségek állandóságának megértéséhez fontos az is, hogy a feszültség és az ellenszegülés gyakran nem az ideológiák legitimációján, hanem a társadalmi gyakorlathoz való kötődéseken keresztül érthető meg. Az alávetettek hajlandósága a rendszer fenntartására nem csupán a belsőleg elfogadott normákon alapul, hanem a különféle praktikus korlátokon is, amelyek arra kényszerítik őket, hogy alkalmazkodjanak a társadalmi normákhoz. Az ilyen alkalmazkodás nem csupán külső kényszer, hanem a közösségi gyakorlatokban való részvétel és a közös felelősségvállalás normatív következményei.

Ezen túlmenően a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásának megértésében a közös életformák, a társadalmi kölcsönhatásokban való reflexív részvétel, valamint az érzelmi elköteleződés alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy miként élik meg az alávetettek a társadalmi igazságtalanságokat. A mindennapi társadalmi interakciók során az emberek nem csupán a külső nyomásra reagálnak, hanem saját etikai elköteleződéseik, morális értékeik és a közösségi érzések mentén alakítják döntéseiket.

Az egyenlőtlenségek tartóssága tehát nem egyszerűen a társadalmi normák és intézmények igazolásának eredménye. Az igazságtalansággal szembeni ellenállás és a társadalmi normák megkérdőjelezése az emberek közötti kölcsönhatások szerves része, amelyek gyakran nemcsak a társadalmi hierarchiák alávetettek által történő elfogadásán alapulnak, hanem az egyes egyének erkölcsi, etikai elköteleződésein és azokban rejlő belső ellentmondásokon is. Az alávetettek nem csupán passzívan elfogadják helyzetüket, hanem sok esetben a folyamatosan fennálló gyakorlati és emocionális kényszerek ellenére is képesek ellenállni, ha a közvetlen és közvetett társadalmi elismerés megsértése eléri a kritikus határt.

Hogyan értelmezzük a hatalmat és az ellenállást? A posztstrukturalista megközelítések jelentősége

A hatalom és az ellenállás fogalmának bonyolultsága, amely a társadalmi egyenlőtlenségek és elnyomások különböző dimenzióit öleli fel, nemcsak a társadalmi rendszerek megértését, hanem az egyéni és csoportos ellenállás formáit is új megvilágításba helyezi. A hagyományos marxista vagy strukturalista megközelítésekkel szemben, amelyek gyakran egyetlen dimenzióban vizsgálják az ellenállást (például munkásosztály és tőkések konfliktusa), a posztstrukturalista elemzések elismerik, hogy a hatalom különböző szinteken és sokféle formában működik, és az ellenállás sem monolitikus jelenség.

Az elnyomott csoportok belső politikája azzal a felismeréssel is jár, hogy az egyes ellenállási formák más csoportok számára hátrányos következményekkel járhatnak. A férfiak által dominált munkahelyi kultúrák, amelyek a menedzsmenttel szembeni szolidaritást és informális szabályokat hoznak létre, gyakran kizárják vagy leértékelik a nőket és a színes bőrű embereket. Ezt a jelenséget egyre inkább elismerik a szervezeti tanulmányokban, amelyek hangsúlyozzák, hogy az ellenállás nem mindig egyértelműen progresszív, hanem bonyolult, többféle erőviszony együttes hatásaként kell értelmezni.

A hatalom és ellenállás kérdései körüli viták egyik központi eleme, hogy miként tekinthetjük az ellenállást és az alávetettséget egymás elválaszthatatlan részeiként. A posztstrukturalista megközelítések hangsúlyozzák, hogy az ellenállás nem csupán a hatalom ellen irányuló nyílt fellépés, hanem gyakran a mindennapi életben kifejeződő szubjektív és identitás-alakító küzdelem is. Foucault híres megállapítása, miszerint „ahol hatalom van, ott ellenállás is van” (Foucault, 1976), azt jelzi, hogy a hatalom és az ellenállás elválaszthatatlanok egymástól, és egyfolytában formálják egymást. A hatalom nem csupán elnyomásként értelmezhető, hanem mint a cselekvések irányító ereje is, amely az emberek viselkedését nemcsak kényszerrel, hanem csábítással, ösztönzéssel is alakítja.

A hatalom tehát mindenütt jelen van, és Foucault szerint nemcsak hogy nem lehet megszüntetni, hanem minden olyan társadalmi rendszer, amelyben emberek egymásra hatnak, alapvetően hatalmi viszonyokat tartalmaz. A hatalom és az ellenállás közötti kapcsolat dinamikus, mivel a hatalom egyúttal folyamatosan ellenállást is termel, ezáltal létrehozva egy állandó küzdelmet a szabadságért és az önrendelkezésért.

Ezen elgondolások fényében az „ellenállás” nem csupán valamilyen direkt politikai akciókban vagy lázadásokban fejeződik ki, hanem a mindennapi életben végbemenő, apró, de folyamatos erőfeszítésekben is, amelyekkel az egyén vagy a csoport megpróbálja érvényesíteni saját identitását a társadalmi elvárásokkal szemben. Az ellenállás így sokkal inkább a személyes és csoportos identitás formálásának részeként jelenik meg, mintsem egy pusztán társadalmi vagy politikai aktus formájában.

Fontos azonban felismerni, hogy az ilyen típusú ellenállás sem mentes a kritikától. A posztstrukturalista megközelítések kritikái gyakran azzal érvelnek, hogy ha a hatalom mindenütt jelen van, akkor hogyan lehetséges a társadalmi egyenlőtlenségek és elnyomás megszüntetése? Ha a hatalom és az ellenállás egyaránt elkerülhetetlen, akkor hogyan érhetünk el valós változásokat? Sok esetben úgy tűnik, hogy az ellenállás, még ha széles körben jelen is van, nem képes érdemben változtatni a fennálló hatalmi viszonyokon. Egyesek szerint a posztstrukturalista elméletek gyakran túlzásba esnek, amikor az egyszerű társadalmi gyakorlatokat ellenállásnak tekintik, és túldimenzionálják ezek hatását.

Ezen megfontolások mellett azonban fontos megérteni, hogy az ellenállás, bármilyen formájában is, nem csupán a hatalom ellen irányuló küzdelem, hanem a társadalmi rendek és normák átalakításának lehetősége is. A hatalom, bár mindenütt jelen van, nem elkerülhetetlen, és az ellenállás, még ha nem is képes teljes mértékben felszámolni a hatalom struktúráit, lehetőséget ad arra, hogy más módon és más alapelvek szerint alakítsuk a társadalmat. Az ellenállás tehát nemcsak a hatalom eltávolítását célozza, hanem annak módját és formáit is megkérdőjelezi, alternatív lehetőségeket kínálva a hatalomgyakorlásra és annak kezelésére.

Hogyan formálta Trump médiapolitikája a járvány kezelését?
Mi motiválta a Ku Klux Klán emelkedését az 1920-as években?
Hogyan hat a háromdimenziós csoportok akciója a homogén téridőkre?
Mi jellemzi a krónikus hasnyálmirigy-gyulladás különböző formáit és azok klinikai megjelenését?
Miért és hogyan használjuk a figyelmeztetéseket és értesítéseket Android alkalmazásokban?