Milyen erkölcsi és hatalmi mechanizmusok rejlenek Jeffrey Epstein és a Marquis de Sade párhuzamaiban?

Jeffrey Epstein és a Marquis de Sade alakjai – bár eltérő korszakokból származnak – összekapcsolódnak egy közös motívumban: a kegyetlenség és a hatalomtorzítás nyilvános megnyilvánulásában. Sade radikálisan bírálta azt az erőszakot, amelyet az absztrakciók – mint az egyetemes egyenlőség vagy univerzális jogok – követelnek meg a társadalom perifériáján lévő szegények és hatalom nélküli emberek ellen. Ellentétben az ilyen ideálokkal, ő az autentikus, interperszonális kegyetlenséget kereste, amely felismeri a tettes és az áldozat közös emberi természetét. Ugyanakkor Sade tragédiája abban állt, hogy képtelen volt túllépni az egyéni kielégülésen, nem látta meg a kollektív cselekvés lehetőségét a társadalmi bajok leküzdésére, amelyek ellen küzdött.

Az Epstein körül kialakult botrányok kapcsán gyakran hangsúlyozzák szadizmusát és szexuális perverzióit, valamint gyűjteményének és lakásának szokatlan, obszcén tárgyait. Ezek azonban csak felszíni bizonyítékai kegyetlenségének. Igazán jelentős az a társadalmi jelenség, amelyben egy egész generáció férfiját csábította el a gazdagság és felelőtlenség által körülvett férfi élvezet fantáziája, amelyet Hugh Hefner Playboy-ja és Donald Trump propagáltak. Az elit körökben szintén ismert volt ez a hatalommal való visszaélés: Bill Clinton, Andrew herceg, Tony Robbins, Steve Wynn és mások is ennek a generációnak a részei voltak.

Alan Dershowitz, Trump egyik védőügyvédje, ennek a kultúrának talán egyik legnyíltabb képviselője, aki hosszú éveken át szorgalmazta a férfiak jogát a sebezhető nők szexuális hajszolására, miközben megkérdőjelezte a nőket védő törvényeket. Ügyvédi praxisát olyan gazdag libertinusok védelmére alapozta, akiket szexuális erőszakkal vádoltak, és jogi stratégiája – amely az áldozatok karakterének és mentális egészségének megtámadásán alapult – Epstein esetében is megjelent. Ez a taktika azt tükrözi, hogy a hatalmas férfiak miként próbálják magukat áldozatként beállítani hatalmuk megerősítése érdekében.

Epstein nyilvános személyiségét a Trump, Dershowitz és társaik által követett mintára alakította. Kedvenc könyve, Sade műveinek sötét világa, jól tükröződik módszerében, amellyel tinédzser menekült lányokat zsákmányolt. Little Saint James nevű karibi szigetét egyfajta erődítményként építette, amelyben a lányokat gyakran kényszerítették szexuális szolgáltatások nyújtására neki vagy vendégeinek. A sziget neve a környező elit férfiak között sokszor „Orgia-szigetként”, „Pedofília-szigetként” vagy „Bűn szigeteként” szerepelt, utalva az ott folyó botrányos tevékenységekre. Trump bár nem rendelkezett saját szigettel, híres volt arról, hogy rendezvényein csak gazdag idősebb férfiak és fiatal, gyönyörű lányok vettek részt.

Kié a hatalom a politikai retorikában és miért ragadnak meg egyes kifejezések?

A 2016-os republikánus nemzeti konvención, Clevelandben hangzott el először az az agresszív, triplás rigmus, amely a Hillary Rodham Clinton elleni „Lock her up!” („Zárják be!”) felszólításként vált ismertté. Michael Flynn, a visszavonult tábornok, aki Trump nemzetbiztonsági tanácsadójaként is rövid ideig szolgált, vezette ezt a kiáltványt, amely egyben a Trump-korszak egyik jellegzetes retorikai eszközévé vált. A kifejezés látszólag Clinton e-mailek privát szerveren való kezelését ítélte el, de ennél sokkal többet hordozott: a nyilvános, kollektív, agresszív követelést egy adott női politikai szereplő megbüntetésére. Ez a jelenség nem csupán egy egyszeri esemény volt, hanem a Trump-elnökség egész időszakában ismétlődött, újabb és újabb női közszereplőkre irányulva, akik kihívták a társadalmi normákat, és nem tűntek el a közéletből.

A „Lock her up!” rigmus tehát nemcsak egy konkrét személy ellen irányult, hanem egyfajta általános gyűlöletet és félelmet fejezett ki azokkal a nőkkel szemben, akik nem voltak hajlandóak hallgatni, engedelmeskedni vagy láthatatlanná válni. Ebben a politikai diskurzusban a jelenlétük volt az, ami transzgresszív, és amely egyben a hatalom termelésének eszköze is lett. Nem volt hasonló, férfiakra irányuló tömeges elítélő jelszó, így a kifejezés ragadós és célzott maradt – ragaszkodott azokhoz a nőkhöz, akiket a beszélők bűnösnek tekintettek a társadalmi normák megsértése miatt.

Sara Ahmed „ragadós” érzetként írja le, hogyan tapadnak bizonyos érzések – harag, undor, gyűlölet – meghatározott társadalmi csoportokhoz vagy egyénekhez, míg mások „átcsúsznak” ezek mellett. Ez a mechanizmus segíti a politikai retorikát egy pozitív, összetartó csoportidentitás megalkotásában azáltal, hogy kizárja azokat, akik nem tartoznak hozzá. Az agresszív, provokatív nyelvhasználat, amelyet Trump és támogatói használtak, valójában új stílust teremtett, amely nem tartotta tiszteletben a korábbi középosztálybeli udvariassági normákat.

Ugyanakkor Trump belső körében több nő is magas pozícióban volt, mint Melania Trump, Ivanka Trump, Hope Hicks vagy Kelly Conway. Ez a megjelenés, amely egyszerre csillogóan nőies és politikailag befolyásos, árnyalja a Trump-stílusról alkotott egyszerű képet, ugyanakkor a nők elleni ellenszenv és a bizonyos női alakok megbüntetésének vágya továbbra is meghatározó maradt. Kate Manne filozófus szerint a mizogínia nem a nők általános ellenszenvét jelenti, hanem a patriarchális rend fenntartásáért felelős „jogalkalmazó ágat”, amely célzottan bünteti azokat a nőket, akik megkérdőjelezik vagy szembeszállnak a fennálló renddel. Trump példája pedig megmutatja, hogy a mizogínia létezhet anélkül, hogy nyíltan szexista lenne, és ez a kettő együtt egy komplex, de jól működő hatalmi mechanizmus.

Fontos megérteni, hogy az agresszív politikai nyelvezet, a nőkkel szembeni célzott gyűlölet nem pusztán egyéni szimpátiák vagy ellenszenvek kifejezése, hanem egy olyan társadalmi-technikai eszköz, amely kizárást, hierarchiát és identitásformálást hoz létre. Ez a diskurzus lehetővé teszi egy bizonyos közösség számára, hogy megerősítse önmagát úgy, hogy másokat kirekeszt és megbüntet. A politikai kommunikációban tehát a hatalom és a transzgresszió nem csupán tartalmi kérdés, hanem egy folyamat, amelynek során a hatalom termelődik, amikor egyes testek és jelenlétük láthatóvá válik, míg másokat láthatatlanná, elnémítottá tesznek.

Hogyan kapcsolódik a „Lock her up!” jelszó a gender, rassz és osztály kérdéseihez a Trump-korszak politikai diskurzusában?

A „Lock her up!” (Zárják be őt!) jelszó a Trump-korszak egyik legjellegzetesebb politikai üzenetévé vált, amely nem csupán egyszerű szlogenként, hanem komplex társadalmi és politikai mechanizmusok megtestesüléseként is értelmezhető. Ez a kifejezés egy olyan összetett érzelmi és ideológiai hálózat része, amely a nemi, faji és osztálybeli különbségeket olvasztja egybe, hogy megerősítse bizonyos személyek kizárását és megbélyegzését.

A rassz és osztály dimenziói tovább mélyítik a megértést. A „fehér alsó osztály” és a „fehér felső osztály” privilegizált pozíciói közötti különbségek, valamint a nők bőrszíne és társadalmi helyzete egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy kik és hogyan válnak a „gyűlölet tárgyává”. A másként megjelenő női test a társadalmi marginális pozíció megtestesítőjeként szolgál, amelyből kifolyólag a gyűlöletbeszéd könnyen „természetesnek” tűnő diskurzust generál – azaz elrejti azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek e gyűlölet forrásai (Ahmed, 2004).

Az „Lock her up!” nem csupán a börtönbüntetés igényét hordozza, hanem egyfajta rituális elutasítást is, amely személyes érzelmeket, mint a megvetést és a haragot, konkrét személyekhez köt. Ez a transzgresszív figura megtestesítése, legyen az Hillary Clinton, Nancy Pelosi vagy Gretchen Whitmer, lehetővé teszi az egyébként általános, névtelen társadalmi elégedetlenség személyes, testhez kötött ellenségképpé való konkretizálását.

A járvány idején különösen élesen jelent meg a szabadság és korlátozás ellentéte, ahol a „bezárás” szó kettős jelentést kapott: egyrészt a közegészségügyi intézkedések korlátozásaként, másrészt a politikai elnyomás metaforájaként. Whitmer elleni gyűlöletbeszéd példája jól szemlélteti, hogyan válhat egy női vezető a „szabadságjogok eltiprójaként” való ábrázolás révén a kollektív harag fókuszpontjává.

A 2020-as kampány során Trump egyéni fellépése is újraértelmezte ezt a jelszót, amelyben a performansz és a politikai retorika együttesen működik. Trump saját szerepét a tömeg által kelt

Milyen jelentést hordoz az „America First” szlogen a Trump-korszak politikájában?

A szlogen jelentésének mélyebb megértéséhez fontos a félreérthetetlen történelmi és ideológiai gyökerek feltárása. Az „America First” nem csupán egy politikai szlogen; ez egy olyan jelkép, amely a náci Németország 1930-as és 40-es évekbeli fasiszta retorikájához, valamint az amerikai Ku Klux Klan (KKK) rasszista ideológiájához kapcsolódik, amely 1865 óta jelen van az Egyesült Államokban. Ennek ellenére Trump kampányai folyamatosan tagadták, hogy bármiféle kapcsolatuk lenne ezekkel a csoportokkal vagy ideológiákkal. Azonban Trump 2016-os kampánya a „Make America Great Again” és az „America First” szlogeneket arra használta, hogy a kisebbségeket erkölcsileg korruptnak ábrázolja, és azt sugallja, hogy ezek a csoportok akadályozzák az úgynevezett „elhagyott” fehér alsóosztály felemelkedését egy ígért, nagyobb Amerikába.

Az Anti-Defamation League (ADL) már 2016-ban figyelmeztetett arra, hogy az „America First” kifejezés antiszemita „kutya síp” (dog whistle), és arra kérte az új elnököt, hogy találjon egy másik kifejezést. Jonathan A. Greenblatt, az ADL vezetője kiemelte, hogy bár a mozgalom antiszemita és előítéletes vonatkozásai ma már kevésbé hangsúlyosak, a szlogen még mindig erősen terhelt ezzel a történelemmel, és a politikai kultúrában az udvariasság és tolerancia helyett inkább az intolencia és ellenségesség jelképévé vált. Ez a figyelmeztetés több szakértő és civil szervezet részéről is megismétlődött.

David Duke, a KKK egykori vezetője, 2016-ban nyíltan támogatta Trumpot, kiemelve, hogy az „America First” és a bevándorlás korlátozása a saját ügyei, és azt ígérte, hogy meg fogja védeni „örökségünket”, ha megválasztják. Ez a fajta „kutya sípolás” egyértelmű volt: Trump és támogatói a fehéreket mozgósították egy olyan „America First” érdekében, amely leértékeli és kirekeszti a kisebbségeket. Bár Trump és hívei ezt a kritikát gyakran politikai támadásnak minősítik, az „America First” szlogen gyökerei jóval túlmutatnak a pártpolitikai színezeten: a strukturális rasszizmus, a rabszolgaság és a fasiszta eszmék alapjaira épül, és ezek virágzását segíti elő.

Fontos megérteni, hogy az ilyen szlogenek és retorikák nem pusztán véletlenszerű politikai frappánsok, hanem hosszú ideje fennálló ideológiai rendszerek jelzői. Ezek a kifejezések megértés nélkül értelmezhetetlenek a modern politikai diskurzusban, különösen az Egyesült Államokban, ahol a történelmi rasszizmus és a társadalmi kirekesztés szorosan összefonódik a politikai nyelvezettel. Az „America First” mint jel nem csupán egy üzenet, hanem egy komplex és veszélyes narratíva része, amely legitimálja a kisebbségek elleni előítéleteket és elnyomást, miközben a fehér alsóosztály sérelmeire apellál.

Az olvasónak tudatában kell lennie, hogy a politikai szlogenek mögött gyakran mélyebb, történelmileg és társadalmilag beágyazott ideológiák húzódnak meg. Az olyan retorika, amely egy nemzet vagy csoport felsőbbségét hirdeti, nem csupán szimbolikus, hanem valós politikai következményekkel jár, és közvetlenül befolyásolja a társadalmi igazságosság, a jogegyenlőség és az emberi méltóság helyzetét. Az „America First” üzenete így nem csak egy kampány szlogenje, hanem egy figyelmeztetés arra, hogy a múlt árnyai miként képesek hatni a jelenre és a jövő politikai irányaira.