Milyen hatásokkal jár a fenntartható és egészséges élelmiszerrendszerek megvalósítása?

A modern ipari mezőgazdaság hosszú távú fejlődése nemcsak a termelés hatékonyságát növelte, hanem komoly környezeti és társadalmi költségekkel is jár. Az ipari élelmiszertermelés, különösen a monokultúrák alkalmazása, nagymértékben hozzájárult a természeti erőforrások kimerüléséhez, a biodiverzitás csökkenéséhez és az éghajlatváltozáshoz. Bár a gazdasági növekedés és az élelmiszerbiztonság javulása érdekében tett erőfeszítések átmenetileg enyhítették a globális éhínség problémáját, az ipari mezőgazdaság sok esetben nem vette figyelembe a fenntarthatóság szempontjait. Az ipari gazdálkodásra alapozott, nagy inputú termelés gyakran nem képes ellenállni a természeti vagy piaci sokkoknak, mivel az ilyen rendszerek stabil, szántóföldi környezetben működnek, ami a hosszú távú fenntarthatóságot veszélyezteti.

A globális élelmiszer-pazarlás mértéke is elképesztő, évente 1,3 milliárd tonna élelmiszert pazarolnak el világszerte. Ez nem csupán az élelmiszer-előállítás hatékonyságának kérdése, hanem az erőforrások, mint a termőföld és a víz, pazarlásának is a következménye. A globális élelmiszerpazarlás a globális üvegházhatású gázkibocsátás egyik legnagyobb forrása, évente mintegy 2,5 milliárd tonna CO2 egyenértékű gáz keletkezik a veszteség miatt. A felhalmozott erőforrások elvesztése mellett az élelmiszerpazarlás még az élelmiszerek rendelkezésre állását és hozzáférhetőségét is torzítja, hiszen a szükséges élelmiszerek nem mindig jutnak el a rászoruló emberekhez.

A jelenlegi élelmiszer-rendszerek által okozott egészségi problémák széleskörűek és súlyosak, és szoros kapcsolatban állnak az ipari élelmiszer- és mezőgazdasági gyakorlatokkal. Az alultápláltság, a nem fertőző betegségek növekvő előfordulása és a szegénység mind a jelenlegi rendszerek következményei, és ezek a problémák egymást erősítve hozzák létre a globális társadalmi válságot. A táplálkozás javulása és az élelmiszerhez való hozzáférés bővülése ellenére a helytelen étrend és a feldolgozott élelmiszerek túlfogyasztása új egészségügyi kihívások elé állítja a világot.

A fenntartható és egészséges étrendek iránti igény növekvő fontosságot kap, mivel a világ népessége egyre inkább a föld határain belül szeretne táplálkozni. A fenntartható élelmiszerrendszerek kialakítása érdekében elengedhetetlen a globális élelmiszer-pazarlás csökkentése, a fenntartható mezőgazdasági gyakorlatok alkalmazása és a helyi gazdaságok erősítése. Az egészséges étrendekhez való hozzáférés javítása és azok megfizethetősége kulcsfontosságú, mivel a világ lakosságának több mint 3 milliárd embere nem képes megfizetni a legalapvetőbb egészséges étrendet. Az ipari mezőgazdaság helyett egy olyan élelmiszerrendszer kialakítása szükséges, amely képes figyelembe venni az éghajlati, társadalmi és gazdasági tényezőket, és képes fenntartani az emberi és környezeti egészséget is.

Hogyan építhető fel egy klímareziliens társadalom?

A „társadalom” fogalmának különbözőségei arra is rávilágítanak, hogy nem biztos, hogy a társadalom mint alapegység a legmegfelelőbb kiindulási pont a klímareziliencia szempontjából. A társadalom és az állam kapcsolata az elmúlt évek eseményei, mint a COVID-19 járvány, jól megvilágította, hogy a társadalom válasza a kormány intézkedéseire nagymértékben függött az előzetes bizalom mértékétől. A társadalom és az állam közötti bizalom csökkenése, amikor a kormányok nem tartották be saját szabályaikat, különösen a járvány alatt, rávilágított arra, hogyan tudják az emberek megítélni a kormányok hatékonyságát és hitelességét. A klímareziliencia, amely összetett és több szintű változásokat igényel, sokkal hosszabb távú problémát jelent, mint a járványok, amelyek viszonylag gyorsan, egy-egy év alatt lefolyhatnak.

A klímaváltozás és a globális fenyegetések kezelésében a nemzetközi közösség fontos szereplője lehetne egy globális intézmény, amely összegyűjti és koordinálja az információkat, valamint tanácsokat ad a kormányoknak és a társadalomnak egyaránt. Míg a lassú változások, mint a hőmérséklet emelkedése, lehetőséget adnak a felkészülésre, a hirtelen változások, mint például a járványok, sokkal nagyobb mértékű zűrzavart és reakcióképtelenséget eredményezhetnek. A tudományos közösség és a kormányok számára is elengedhetetlen a valós adatok és információk gyors összegyűjtése, hogy képesek legyenek reagálni a változásokra.

A klímareziliens társadalom felépítéséhez nemcsak technikai és gazdasági kihívásokkal kell szembenéznünk, hanem mélyebb társadalmi kérdésekkel is. Az olyan kis szigetek, mint Tuvalu, amelyek közvetlenül ki vannak téve a tengerszint-emelkedés hatásainak, valószínűleg csak a migráció révén tudják kezelni a középtávú és hosszú távú fenyegetéseket. A klímareziliencia egyébként is ellentmondásos lehet, ha figyelembe vesszük az olyan tradicionális, merev földhasználati és birtoklási szokásokat, amelyek akadályozhatják a változásokat. Az ilyen környezetekben a fenntartható fejlődés és a közösségek támogatása gyakran nem elégséges, hogy kezelni lehessen a gyorsan romló környezeti feltételeket.

Hogyan segítheti a kormányzás és a társadalmi alkalmazkodás a klímaváltozással kapcsolatos egyenlőtlenségek csökkentését és a fenntartható fejlődést?

A klímaváltozás hatásai globális szinten évről évre növekednek, különösen az alacsonyabban fekvő országokban, mint Banglades, ahol a rendkívüli időjárási jelenségek, mint a viharok, ciklonok és aszályok, egyre súlyosabb következményekkel járnak. Az ilyen jelenségek nem csupán az életet és a környezetet pusztítják el, hanem komoly gazdasági károkat is okoznak, amelyek hosszú távon akadályozzák a fejlődést. A nem megfelelő infrastruktúra és a gyenge kormányzati intézkedések tovább súlyosbítják a helyzetet, és a társadalom legsebezhetőbb rétegei kerülnek a legnagyobb veszélybe.

A klímaváltozással kapcsolatos alkalmazkodás kulcsfontosságú, ha azt szeretnénk, hogy a társadalom fenntartható módon működjön a jövőben. Az alkalmazkodás alapvetően a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésére irányul, különösen a legszegényebb és legmarginalizáltabb csoportok körében. Azonban, bár sok erőfeszítés történik ezen a téren, a hatások még mindig nem egyenletesek, és sok esetben a nem megfelelő kormányzati politikák, az alacsony szintű társadalmi részvétel és a gyenge irányítási rendszerek gátolják a sikeres alkalmazkodást.

A kormányzás és a társadalmi tőke szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú. A női szerepvállalás és az alkalmazkodási politikák, amelyek a nők jogainak erősítésére koncentrálnak, különösen fontosak lehetnek, mivel az ő bevonásuk a döntéshozatali folyamatokba hozzájárulhat a társadalmi igazságosság javításához. A társadalmi normák és az ökológiai határok figyelembevételével, a migrációval érintett területeken élő emberek számára megfelelő támogatást kell biztosítani, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a megváltozott környezeti feltételekhez.

Banglades példáján keresztül a klímaváltozási alkalmazkodás számos kezdeményezést indított, például ökoszisztémákat helyreállító projektek és a közösségi alapú, fenntartható mezőgazdasági gyakorlatok fejlesztésével. Az ilyen projektek képesek csökkenteni a környezeti hatásokat, például az áradásokat vagy a folyópartok erózióját, és hozzájárulnak a társadalmi mobilizációhoz. Azonban nem elegendő csupán technikai megoldásokkal foglalkozni; a társadalmi és gazdasági rendszerek átfogó reformjára is szükség van. Az alkalmazkodási folyamatoknak minden szinten — a helyi közösségektől kezdve a nemzeti kormányzatig — koherensnek és integráltnak kell lenniük.

A kormányoknak és a nem-kormányzati szervezeteknek egyaránt fontos szerepük van a klímaváltozás elleni küzdelemben. A Bangladesi Kormány például több mint 10 milliárd dollárt fektetett be a klímaváltozással szembeni alkalmazkodásra, és számos nemzeti politikát dolgozott ki a városi és vidéki területek fenntarthatóságának javítására. Az ilyen politikák a városi infrastruktúra fejlesztésére, az egészségügyi ellátás javítására, valamint a zöld technológiák előmozdítására összpontosítanak.

A civil szektor aktív szerepvállalása szintén elengedhetetlen. Az olyan nem-kormányzati szervezetek, mint a Palli Karma Sahayak Foundation (PKSF) és a BRAC, fontos támogatást nyújtanak a közösségi szintű alkalmazkodási stratégiák megvalósításában. A civil társadalom részvétele lehetőséget biztosít a helyi közösségek számára, hogy maguk is részt vegyenek a döntéshozatalban, és hozzájáruljanak a klímaváltozással kapcsolatos intézkedések sikeréhez.

Fontos, hogy a kormányzás és a társadalmi tőke ezen aspektusait a klímaváltozási alkalmazkodás minden szintjén figyelembe vegyük, és megfelelő keretrendszereket alakítsunk ki. Az intézkedéseknek integráltnak kell lenniük, figyelembe véve a helyi és nemzeti szintű kihívásokat egyaránt. A jövőbeni sikeres alkalmazkodás kulcsa tehát a megfelelő kormányzati rendszerek kialakítása, a közösségi szintű részvétel erősítése, valamint az átlátható és fenntartható pénzügyi mechanizmusok megteremtése.

Hogyan kezeljük a klímaváltozás komplex problémáit?

A klímaváltozás és annak változékonysága olyan problémák, amelyek mélyen összefonódnak egymással, és ezek a kérdések azzal a kihívással szembesítenek bennünket, hogy miként kezelhetjük a komplexitás okozta nehézségeket. A komplex problémák kezelése időt és figyelmet igényel, és ahogy a klímaváltozás esetében is látható, az ilyen problémák hatékony megoldása nemcsak technikai vagy tudományos kérdés, hanem politikai, gazdasági és társadalmi dimenziókat is magában foglal.

A klímaváltozás hatásait nem csupán a jövőben kell kezelni, hanem a már meglévő problémákat is sürgősen orvosolni kell. Az olyan fenyegetések, mint a tengerszint-emelkedés, aszályok, szélsőséges időjárási események, biota áthelyeződése vagy éppen a tömeges emberi migráció, mind olyan problémák, amelyek már most jelen vannak és azonnali figyelmet igényelnek. Azonban a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére irányuló politikák is kulcsfontosságúak, hiszen ezek hozzájárulhatnak mindezen problémák mérsékléséhez.

A probléma meghatározásának és kezelésének bonyolultságát jól illusztrálja Rittel és Webber klasszikus megállapítása, miszerint a probléma meghatározása és a célok kialakítása rendkívül nehéz feladat. A probléma felismerésének és meghatározásának, azaz annak azonosításának és elhelyezésének kérdései sokszor rendkívül összetettek, hiszen egy-egy összetett rendszerben nem mindig könnyű beazonosítani, hogy hol húzódik a valódi probléma. Az alapvető kérdés, amit gyakran felvetnek a kutatók és szakértők, hogy vajon miként érdemes a klímaváltozással kapcsolatos politikai kihívásokat kezelni.

A probléma azonosítása, meghatározása és a megoldás kidolgozása egybefonódik, hiszen minden egyes probléma-specifikáció egyben a megoldás irányát is kijelöli. Ez a megközelítés arra figyelmeztet, hogy a probléma meghatározása önállóan is bonyolult és rendkívül fontos feladat. Az egyes javaslatok megvalósítása csak akkor lesz hatékony, ha előzetesen pontosan tisztában vagyunk azokkal a feltételekkel, amelyek a probléma kezeléséhez szükségesek.

Ugyanakkor, ahogy Levin és társai is rámutatnak, idő sürget: „A cselekvés ideje elérkezett.” Ez azt jelenti, hogy bár a problémák és azok megoldása rendkívül összetettek, a legfontosabb mégis az, hogy elkezdjünk valamit tenni. Ha nem kezdünk el cselekedni, nem érhetjük el a kívánt változásokat, hiszen az idő múlása minden nap egyre kevésbé kedvez a változásoknak.

A megoldások keresésében kulcsfontosságú a rugalmas szemlélet, amely nem ragaszkodik a tökéletes megoldásokhoz, hanem figyelembe veszi a realitásokat. A politikai döntéshozatalban gyakran érdemes elfogadni, hogy az első lépések nem lesznek tökéletesek, de a legfontosabb az, hogy elinduljunk, és folyamatosan igazítsuk a stratégiát az új információk és tapasztalatok fényében. Ennek kulcsa a politikai tanulás, vagyis annak felismerése, hogy mindig van lehetőség a változtatásra és az alkalmazkodásra, amikor egy adott irány nem vezet a kívánt eredményhez.

A klímaváltozással kapcsolatos egyik legnagyobb kihívás, hogy nincs központi irányítási struktúra, amely egységesen kezelné a problémát. A globális koordináció hiánya azt jelenti, hogy a válaszoknak nemcsak az államok közötti, hanem az egyes gazdasági szektorok, politikai szintek és társadalmi csoportok között is egyeztetniük kell. A Kyoto-i Jegyzőkönyv 1997-es elfogadása erre próbált megoldást kínálni, de a központi irányítás hiánya továbbra is akadályozza a hatékony válaszlépések koordinálását.

Fontos megérteni, hogy bár a klímaváltozás hatásait közvetlenül és azonnal kell kezelni, nem minden válasz egyformán alkalmas minden helyzetre. Minden politikai döntés, amelyet a klímaváltozás kezelésére hoznak, valamilyen formában kompromisszumot jelent. Az egyes országok és gazdasági rendszerek saját érdekeik mentén keresnek megoldásokat, és ezek az érdekek gyakran ütköznek. Így egyetlen megoldás sem képes minden probléma kezelésére, és az új stratégiákra való nyitottság kulcsfontosságú ahhoz, hogy a világ sikeresen reagálhasson a klímaváltozásra.

Hogyan hasznosítható a hagyományos éghajlati tudás a klímaváltozás kezelésében?

Egyes kutatások, mint például McCarter és Gavin (2011) munkája, bemutatják, hogy a hagyományos ökológiai tudás értéke különösen fontos az oktatásban is. A Malekula szigetén végzett kutatás eredményei arra mutatnak, hogy a hagyományos tudás beépítése az iskolai tantervekbe lehetőséget ad arra, hogy a diákok egyre inkább megértsék a környezeti változásokat és azok hatását az életükre. Azonban ezen tudás megszerzése és átadása nem mentes a kihívásoktól, hiszen sok esetben az idős generációk rendelkeznek a legbővebb ismeretekkel, míg a fiatalok gyakran már nem tanulják meg azokat.

A helyi tudás védelme és ápolása, ahogy Nagy (2016) írja, szintén fontos szempont. Az ősi ismeretek gyakran szoros kapcsolatban állnak az adott közösségek identitásával és kulturális örökségével. Ezért a tudás megőrzése nem csupán környezeti, hanem társadalmi és kulturális szempontból is kulcsfontosságú. Az UNESCO (2012) és más nemzetközi szervezetek által javasolt jogszabályok és védelmi rendszerek célja, hogy a helyi közösségek birtokában maradjanak e tudásforrások, miközben lehetőséget adnak a tudás tudatos alkalmazására és fejlesztésére.

A hagyományos előrejelzési rendszerek, mint amilyeneket a csendes-óceáni térségben alkalmaznak, szintén lehetőséget adnak a jövőbeli éghajlati változásokra való felkészülésre. A hagyományos naptárak és időjárási jelek értelmezése segíthet a közösségeknek a különböző természeti jelenségek, például aszályok, esőzések vagy viharok előrejelzésében. A hagyományos tudás tehát nemcsak a múlt megértését segíti elő, hanem a jövőbeli alkalmazkodás lehetőségeit is megalapozza.

Mindezek mellett a legnagyobb kihívást talán az jelenti, hogyan lehet a hagyományos és a tudományos megközelítéseket összeegyeztetni, hogy mindkét rendszer előnyeit maximálisan kihasználhassák. Az olyan kutatások, mint amilyeneket Plotz és társai (2017) végeztek, rávilágítanak, hogy a hagyományos és modern előrejelző rendszerek kombinációja komoly előnyökkel járhat a közösségek számára, mivel mindkét tudásforma egyedi előnyöket biztosít. A hagyományos tudás segíthet abban, hogy a közösségek saját tapasztalataik és megfigyeléseik alapján gyorsabban reagáljanak a változó környezeti feltételekre, míg a tudományos előrejelzések pontosabb adatokkal szolgálhatnak a globális klímaváltozásokkal kapcsolatban.

A hagyományos tudás hasznosítása mellett elengedhetetlen a közösségi részvétel elősegítése a klímaváltozással kapcsolatos döntéshozatalban. Az emberek, akik közvetlen kapcsolatban állnak a természettel, gyakran olyan információk birtokában vannak, amelyek mások számára elérhetetlenek. Ezek az emberek képesek olyan finom megfigyeléseket tenni, amelyek segíthetnek az új modellek, előrejelzések és alkalmazkodási stratégiák kidolgozásában.

A tudás összegyűjtése, megosztása és hasznosítása tehát nem csupán a jövőbeli generációk számára fontos, hanem az aktuális kihívások leküzdésében is elengedhetetlen szerepet játszik. A klímaváltozás hatásainak kezelése és az alkalmazkodás kulcsa sok esetben éppen a hagyományos ismeretek megfelelő értékelésén és alkalmazásán múlik.