Hogyan alakítja a neoliberális diskurzus az egyéni felelősség és a társadalmi cselekvés viszonyát?

A neoliberális diskurzus alapvető törekvése, hogy a társadalmi közösség helyett az elkülönült egyént helyezze a cselekvés és reakció fő színterévé. Ez az erőkoncentráció az egyénben szinte minden megnyilvánulásában tetten érhető, legyen szó a „szocializmus” bármilyen formájának nyílt elutasításáról—mint az egyetemes egészségügyi ellátás vagy a környezetvédelmi szabályok—vagy a polgár újrafogalmazásáról mint „adózó” vagy „fogyasztói jogokkal rendelkező” egyénről. A neoliberális politikák és intézmények támogatói aktívan alakítják át az anti-közösségi, individualista álláspontokat úgy, hogy azok a társadalomtól való felszabadulás erkölcsileg pozitív következményeiként jelenjenek meg.

A nyelv az a fő színtere ennek az egyéni szkepticizmusnak. A huszonegyedik század elejének amerikai politikai és társadalmi élete azzal jellemezhető, hogy az szakértelem elutasítása és az egyéni vélemény felmagasztalása vált dominánssá. A neoliberális autonómia és önellátás eszméje újraértelmezi a közösségi felelősséget, és arra ösztönzi a közönséget, hogy figyelmen kívül hagyják a tudományos útmutatást. A COVID-19 pandémia Trumpista kezelése például drámai bizonyítéka annak, hogyan képesek a társadalmi szereplők a diskurzus erejét saját politikai érdekeik és személyes tőkéjük növelése érdekében felhasználni.

A nyelvhasználatot a nyelvészek céltudatos előadásként értelmezik: a beszélők meghatározott célok elérésére használják a nyelvet. Ezek az előadások gyakran könnyen érthetőek és értelmezhetőek, mint például a „Tűz van!” kiáltás egy zsúfolt színházban, mely egyértelmű cselekvésre hív fel. Ezzel szemben Trump maszkviseléssel kapcsolatos megnyilvánulásai nem ösztönöztek egyértelmű válaszlépést vagy kollektív reakciót, sokkal inkább „önkéntes megfontolásra” invitálták a hallgatóságot, ami lényegében azt jelentette, hogy az egyén saját belátása szerint dönthetett.

Az 1962-es „How to Do Things with Words” című művében J. L. Austin megkülönbözteti az illokúciós és perlokúciós beszédaktusokat. Az illokúciós aktusok önmagukban, a kimondásukkal hoznak létre egy állapotot vagy változást, mint például egy esküvői ceremónia hivatalos kimondása. Ezzel szemben a perlokúciós aktusok csak későbbi cselekvések kiváltói, amelyek végül létrehozzák a kívánt állapotot, mint például a bíró ítélete, mely csak egy folyamat kezdetét jelenti.

Louis Althusser filozófiájában az interpelláció egy „felhívó aktus”, amely létrehozza a beszélő és a megszólított státuszát, előfeltételezve az ideológia kereteit és az intézményi kontextust, amelyben ez a viszony létrejön. Az interpelláció erőteljesen befolyásolja, hogy ki milyen hatalommal és hozzáféréssel rendelkezik, és miként értelmezi a megszólított az őt elérő üzenetet. Judith Butler ezt az összefüggést tovább mélyíti, amikor az „Excitable Speech” című munkájában rámutat a beszédaktusok és az azokat körülvevő szociokulturális erők szoros összefonódására.

A neoliberális diskurzus nem pusztán nyelvi előadás, hanem hatalmi viszonyokat megerősítő folyamat, amely feloldja az egyén és a közösség közötti kötelékeket. Az érzelmek és az egyéni vélemények előtérbe helyezése a tudományos tudás és a kollektív cselekvés rovására alapvetően alakítja át a társadalmi felelősségvállalás formáit és módjait. Ezért fontos megérteni, hogy a nyelv nem csak információ közvetítése, hanem egyben hatalomgyakorlás eszköze, amely befolyásolja a társadalmi viszonyokat és az egyéni cselekvési lehetőségeket.

A neoliberális diskurzus hatásai mélyebben érintik azokat a mechanizmusokat is, amelyek révén a tudás, a hitelesség és a kollektív normák kialakulnak és működnek. Az egyéni felelősség hangsúlyozása gyakran elrejti vagy relativizálja az intézményesített tudást és a társadalmi együttműködés szükségességét. Ezáltal az olvasónak tudatosítania kell, hogy a politikai és társadalmi diskurzusokban nem csupán vélemények ütköznek, hanem mélyebb ideológiai és hatalmi folyamatok is zajlanak, amelyek meghatározzák a közösségi élet kereteit, az egyéni cselekvés szabadságát, és a társadalmi felelősségvállalás határait.

Milyen társadalmi és politikai mechanizmusok formálják a mai globális hatalmi struktúrákat?

A társadalmi és politikai hatalom összefonódása komplex rendszert alkot, amelyben a különböző szereplők, intézmények és folyamatok egymásra hatva alakítják a globális társadalom működését. Az elitképződések, a gazdasági és politikai korrupt mechanizmusok, a digitális kommunikáció, valamint a populista diskurzusok mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a hatalom új formákat öltsön, miközben a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok tovább mélyülnek.

Az autoriter tendenciák térnyerése a világ számos pontján, legyen szó az Egyesült Államok elnökségéről vagy Latin-Amerika politikai folyamatairól, összefügg azzal a stratégiával, amelyben a hatalom koncentrálódik, míg az ellenőrző mechanizmusok gyengülnek. Ez a koncentráció az elit és a pénzügyi hálózatok szoros összefonódásában nyilvánul meg, amelynek következménye a korrupció és az átláthatatlanság növekedése. A bürokrácia és a hatalmi hálózatok összefonódása tovább rontja a demokratikus kontrollt, miközben a clientelizmus és a nepotizmus szisztematikus gyakorlattá válik.

A globalizált kapitalizmus egyik legmeghatározóbb eleme a pénzügyi spekuláció és a gazdasági elit hatalma, amely a deindustrializáció és a gazdasági kiszolgáltatottság mellett új társadalmi rétegeket hoz létre, miközben marginalizálja a nem-fehér és kisebbségi populációkat. A faji és etnikai megkülönböztetés fenntartása, a „másként lét” diskurzusai hozzájárulnak a társadalmi kirekesztéshez és a politikai mobilizációs stratégiák manipulálásához.

A digitális kommunikáció és az online platformok szerepe különösen jelentős a modern populizmus és az autoriter diskurzusok terjedésében. Az algoritmusok, a dezinformációs kampányok és a sötét részvétel (dark participation) révén olyan közösségek és ellenközösségek alakulnak ki, amelyek képesek radikális nézeteket terjeszteni és az ellenfélkép kialakítását erősíteni. Az online tér a politikai polarizáció eszközévé válik, ahol a valóság és az alternatív tények közötti határ elmosódik.

Fontos megérteni, hogy a hatalmi struktúrák nem csupán a látható intézmények és vezetők által működnek, hanem az azok mögött meghúzódó hálózatokon és kulturális mechanizmusokon keresztül is. A hatalom gyakorlása gyakran rejtett, kódolt formákban jelenik meg, például a nyelvhasználatban, a médiában vagy a jogalkalmazásban, ahol a „kutya-whistle” jelzések, a dogmatikus diskurzusok és az érdekérvényesítő stratégiák különösen hatékonyak.

Az aszimmetrikus hatalom gyakorlása, a populista politikai mobilizáció és az elitkörök közötti hálózati kapcsolatok mellett megjelenik a társadalmi csoportok különböző stratégiákkal történő reagálása is. A kollektív cselekvés formái, a társadalmi mozgalmak, mint például a Black Lives Matter vagy az aszylumkeresők jogaiért folytatott küzdelmek, a hatalmi struktúrák ellenállásaként értelmezhetők. Ezek a mozgalmak nemcsak a hatalommal szembeni ellenvéleményt jelenítik meg, hanem a társadalmi igazságosságért folytatott harcok színterei is.

Fontos, hogy az olvasó tudatosítsa: a hatalmi mechanizmusok megértése nem merülhet ki pusztán a politikai vagy gazdasági események felszíni elemzésében. Az ilyen komplex rendszerek feltárásához szükséges a társadalmi viszonyok mélyreható vizsgálata, amelyben a kulturális, etnikai, gazdasági és digitális dimenziók összefonódása alapvető szerepet játszik. Csak így érthető meg a hatalom működésének sokrétűsége, az igazságtalanságok reprodukciója és az ellenállás formái.

A hatalom és ellenállás dinamikájának tanulmányozása során az is világossá válik, hogy a társadalmi igazságosság eléréséhez a struktúrák kritikája mellett az egyéni és kollektív felelősségvállalás, valamint a tudatos cselekvés egyaránt elengedhetetlen. A hatalmi viszonyok elemzése nem csupán a politikai vagy gazdasági elit leváltására korlátozódhat, hanem magában foglalja a társadalmi normák, diskurzusok és kulturális mintázatok megkérdőjelezését is.

Miért vonzóak a törvényszegő politikai viselkedések? A hatalom, az elismerés és a társadalmi elvárások összefonódása

A törvények és szabályok betartása nem csupán a társadalom rendjének fenntartása érdekében szükséges, hanem az emberek közötti kapcsolatok alapját is képezi. Azonban a valóságban sokan, akik társadalmi vagy politikai pozícióval rendelkeznek, hajlamosak arra, hogy ne tartsák tiszteletben ezeket az alapelveket. A törvények megszegése nem csupán a személyes érdekeik védelmét szolgálhatja, hanem egyfajta önérvényesítést is, amelyet gyakran a hatalom megtestesítőjeként értelmeznek. Donald Trump és Paul Manafort esetei azt mutatják, hogy az entitás és a hatalom mellett a szabályok figyelmen kívül hagyása valósággá válik, amely elismerést és még nagyobb befolyást biztosít számukra.

Manafort magatartásának nem csupán jogi, hanem személyes vonatkozásai is voltak. A szomszédja, Lewis Berman, aki a Hamptonsban élt és dolgozott, említette, hogy Manafort saját házát három és fél lábbal magasabbra építette, mint azt a helyi szabályok előírták, és mindezt büntetlenül megúszta. A szabályok áthágása ezen a szinten nem csupán egy jogsértés, hanem egy olyan magatartás, amely az emberi kapcsolatok szintjén is káros hatásokat gyakorolhat. Az ilyen típusú viselkedés, amikor az egyén azt gondolja, hogy az ő érdekei mindenek felett állnak, évtizedek óta jelen van az elit politikai életében, és gyakran úgy tűnik, hogy a társadalom az ilyen "különleges" személyek viselkedését is tolerálja, ha azok megfelelnek a hatalmi struktúrák elvárásainak.

Michael Cohen, Trump volt személyi ügyvédje, ugyanakkor más aspektusból világította meg a törvényszegő viselkedés vonzerejét. Cohen vallomása, amelyben a Trump iránti vonzalma és annak magatartásai mögötti motivációkat elemzi, más oldalról közelíti meg a politikai elit viselkedését. Cohen, aki az első években "rendes" vállalati ügyvédként dolgozott, fokozatosan elmerült Trump világában, amelyben a hatalom megőrzése érdekében minden szabályt felül lehetett írni. Az ilyen típusú, "szabályok nélküli" világ, amelynek egyik központi eleme a "nem érdekel, hogy mi a törvény, a hatalom érvényesítésének van itt helye" attitűd, különösen vonzó lehetett számára.

Cohen példája rávilágít arra, hogy hogyan alakulhat ki a "normális" emberekben is a vágy, hogy követik és támogassák azokat, akik a hatalom és a befolyás pozíciójában állnak, még akkor is, ha a viselkedésük jogsértő vagy etikátlan. Trump's világának vonzereje, amely nemcsak hatalomra, hanem a társadalmi szabályok feletti uralomra épít, nem csupán az emberek vágyait, hanem a társadalmi és politikai elvárásokat is figyelmen kívül hagyja. Az ilyen típusú vonzalom sokkal inkább a hatalomra és annak megjelenésére épít, mintsem a társadalmi igazságosságra vagy a közösségi normákra.

Ezek a példák nem csupán egyes politikai egyének viselkedésének tükröződései, hanem egy szélesebb társadalmi dinamika részei is, amelyekben a hatalom és a befolyás gyakran áthágja a jogi és etikai határokat. Fontos megérteni, hogy az ilyen típusú viselkedés nem csupán az elitet, hanem az átlagembereket is érinti, akik a hatalom illúziója alapján cselekednek. Az ilyen rendszerekben a társadalomnak és a politikának mindig alaposan mérlegelniük kell, hogy milyen normák mentén működnek, és hogy a társadalmi igazságosság valóban mindenki számára biztosított-e, vagy csupán azoknak, akik képesek manipulálni a rendszert.

Trump népszerűsége és a korrupció: Tanulságok Nigériából

Nigéria társadalma, bár a korrupcióval kapcsolatban gyakran kritikusan nyilatkozik, és bár az egyes politikai vezetők álszent módon kampányolnak az ellene való harcra, az emberek mindennapi tapasztalatai azt mutatják, hogy a korrupció nem csupán elfogadott, hanem egyfajta túlélési stratégia is. A korrupció kultúrája olyan mélyen beágyazódott, hogy szinte elkerülhetetlenné válik, hogy mindenki egy-egy darabot próbáljon kicsikarni a "nemzeti tortából". Az alacsonyabb szintű korrupciót gyakran életszükségletként élik meg az emberek, míg a politikai elit korrupciója szörnyűséges, groteszk formákat ölthet.

A nigériai politikai vezetők, legyenek akár szenátorok, miniszterek vagy kormányzók, kampányígéreteikben mindig a korrupció visszaszorítását ígérik, de mindenki tisztában van azzal, hogy a hatalomhoz jutásuk után az irodákat saját gazdagodásukra használják. A közvélemény gyakran látja azokat a vezetőket, akik a korrupció ellen kampányolva, a legnagyobb túlkapásokra képesek. A kampányokat követően a hatalom birtokában az emberek újabb luxuslakások építését és hatalmas ingatlanvagyonok felhalmozását látják, miközben az alapvető szociális problémák megoldása háttérbe szorul. A korrupció tehát nem csupán egy gazdasági, hanem egy szimbolikus probléma is, amely az emberek politikai bizalmát és a közélet hitelességét is aláássa.

A korrupció minden formájától függetlenül, Nigéria politikai és gazdasági rendszerét egy olyan jelenség határozza meg, ahol a korrupció mindent áthat, és gyakran maga a korrupció a rendszer fenntartója. A legjobb példa erre a politikai elit mindennapi "taktikája", hogy mindennapi zűrzavarok közepette élnek és folytatják hatalmi harcaikat, miközben egyre több újabb titkos milliárdok folynak a zsebeikbe. Még ha a korrupció nyíltan is tetten érhető, a kiszivárgó történetek és botrányok ellenére a társadalom tehetetlennek tűnik, hogy bárminemű igazságos elbánásban részesítse a politikai vezetőket.

A közvélemény mindezzel párhuzamosan kezd elfordulni a politikától, hiszen mindenki tisztában van a politikai játszmák működésével. A politikai kommunikáció a nyilvánosság előtt egyre inkább elcsépelt szlogenekkel telik, amelyek a társadalom egyes részei számára már-már üres frázisoknak tűnnek. Ezért válik érthetővé, hogy az emberek csalódnak a politikában, és egyre inkább elutasítják azt. Egyre több nigériai értékeli a politikai ígéreteket szkeptikusan, és saját megélhetését inkább a mindennapi korrupciós mechanizmusokban látja.

A nigériai társadalom számára ez a politika az igazság elleni küzdelem szimbólumává vált, ahol mindenki tudja, hogy mi zajlik, de senki nem beszél róla nyíltan. A korrupció által érintett politikai elit nemcsak hogy figyelmen kívül hagyja a közvéleményt, hanem gyakran kihasználja azt, hogy a rendszer maga is romlott és átláthatatlan. Ez a helyzet a társadalom bizalmatlanságát, és az olyan populista politikusok népszerűségét hozhatja magával, mint Trump, akik elutasítják a hagyományos politikai diskurzust.