A "KAZÁK HUSSÁROK" FELJEGYZÉSEI – Nikolaj Gumiljov első világháborús emlékei

Kivonatok Nyikolaj Gumiljov „EGY LOVAS KATONA FELJEGYZÉSEIBŐL” című művéből

(Rövid részletek N. Gumiljov feljegyzéseiből az első világháborús harci eseményekről jól bemutatják, hogyan viszonyultak a kozákokhoz mind ellenségeik, mind fegyvertársaik – az orosz ulánusok. – Kozák Hálózat)

1
„Úgy döntöttek, hogy kiegyenesítik a frontot, harminc versztát visszavonulva, és a lovasság feladata volt a visszavonulás fedezése. Késő este értünk a pozíciók közelébe, és az ellenség felől azonnal ránk irányult és megdermedt egy reflektor fénye, mint egy gőgös ember tekintete. Hátrább vonultunk; a fény, a földön és a fákon csúszva, követett minket. Ekkor vágtában kerülőt tettünk, és a falu mögé húzódtunk; a fény még sokáig bolyongott céltalanul, keresve minket.

Mi, ulánusok, beszélgettünk a nyugodt, szakállas kozákokkal, azzal a kifinomult udvariassággal, amely a különböző egységek lovasságai között szokás.

Ebédre eljutott hozzánk a hír, hogy öt emberünket fogságba ejtették. Estére már láttam is egyet közülük, a többiek a szénapadláson hevertek. Így történt: hatan voltak egy őrjáratban. Ketten őrséget álltak, négyen egy viskóban ültek. Az éjszaka sötét és szeles volt, az ellenség észrevétlenül megközelítette az őrt és leteperte. A másik őr riasztott, de őt is leütötték. Körülbelül ötven ember tört be az udvarra, és lőni kezdtek a ház ablakaira, ahol az őrjárat tartózkodott. Egyikük kirohant, szuronnyal utat tört magának az erdő felé, a többiek követték, de az első elbotlott a küszöbben, és a többiek rázuhantak. Az ellenség – osztrákok voltak – lefegyverezte őket, és szintén öt fős kísérettel a törzshöz vitte. Így tíz ember maradt egyedül, térkép nélkül, a sötét éjszakában, a tekervényes utakon és ösvényeken.

Útközben egy osztrák őrmester tört oroszsággal folyton kérdezgette embereinket, hogy hol vannak a „kozi”, vagyis a kozákok. A mieink bosszúsan hallgattak, majd végül azt mondták, hogy a „kozi” éppen ott vannak, ahová vezetik őket – az ellenséges vonalak mögött. Ez rendkívül nagy hatást váltott ki. Az osztrákok megálltak, heves vitába kezdtek. Nyilvánvaló volt, hogy nem ismerik az utat. Ekkor a mi őrmesterünk a karjánál fogva odalépett az osztrákhoz, és bátorítóan mondta: „Semmi baj, menjünk, tudom, merre kell.” És lassan az orosz állások felé kanyarodtak.

2
Másnap a kozák hadosztály törzse, velünk együtt, négy versztát hátrább vonult, és már csak R. falujának gyárkéményei látszottak. Engem a mi hadosztályunk törzséhez küldtek jelentéssel. Az út R.-en keresztül vezetett, de már a németek közeledtek. Ennek ellenére megpróbáltam átvágni – hátha sikerül. A velem szembe jövő tisztek, az utolsó kozákoszlopokból, megállítottak: „Szabadkiképzésű, hová?” – kérdezték, majd fejcsóválva továbbengedtek. Az utolsó ház mögött egy tucat lováról leszállt kozák állt puskával a kézben. – „Nem jutsz át – mondták –, már onnan is lőnek.” Alighogy kiléptem, sortűz pattant ki, a golyók megugrottak a földön. A főutcán német tömegek közeledtek, a mellékutcákban is hallatszott a zajuk. Visszafordultam, és utánam, néhány sortűz után, a kozákok is.

Mindenáron el kellett jutnom a törzshöz. Egy régi járási térképet vizsgálva – véletlenül nálam volt –, társam tanácsait meghallgatva – jelentést mindig ketten visznek –, és a helyiektől kérdezősködve, kerülő úton, erdőkön és mocsarakon át közeledtem a kijelölt faluhoz. Az ellenség arcvonalával párhuzamosan kellett haladni, így nem volt meglepő, hogy mikor elhagytunk egy falucskát, ahol lóháton megállva tejet ittunk, hirtelen oldalról egy ellenséges járőr keresztbe vágta utunkat. Nyilvánvalóan felderítőnek hittek minket, mert nem támadtak meg lovasrohammal, hanem leszálltak és lőni kezdtek. Nyolcan voltak, mi elbújtunk a házak mögött és hátráltunk. Amikor elcsendesült a lövöldözés, hátranéztem, és a dombtetőn üldöző lovasokat láttam – rájöttek, hogy csak ketten vagyunk.

De mindennek vége szakad! A németek hirtelen balra kanyarodtak, és golyózápor zúdult ránk. Egy ellenséges láncolatra bukkantunk. A kozákok azonban csak akkor fordultak vissza, mikor elkapták a halott német lovát, amely összevissza vágtatott. A lövésekre ügyet sem vetve, úgy üldözték, mintha az otthoni sztyeppén lettek volna. – „Jó lesz Baturinnak – mondták –, tegnap lelőtték a jó lovát.” A domb mögött búcsúztunk el, barátságosan kezet szorítva.

A saját törzsemhez csak öt óra múlva jutottam el – nem is a faluban, hanem egy erdei tisztáson, kidöntött fatörzseken és tuskókon ültek. Ők is már az ellenség tüzéből vonultak vissza.”

„Egyébként az ilyen esetek nem ritkák: egy kozák esküdözte nekem, hogy huszonegyet játszott a németekkel. Egyedül volt a faluban, mikor egy nagy ellenséges járőr érkezett. Menekülni már nem lehetett. Gyorsan leszerszámozta lovát, a nyerget a szalmába rejtette, magára öltött egy gazdától szerzett zsupont, és amikor a németek beléptek, ő már szorgosan csépelte a gabonát a pajtában. A házában háromfős őrséget hagytak. A kozáknak kedve támadt közelebbről megnézni a németeket. Bement a házba, és kártyázni találta őket. Csatlakozott a játékhoz, és egy óra alatt tíz rubelt nyert. Amikor az őrség feloszlott és a járőr elvonult, visszatért a sajátjaihoz. Megkérdeztem tőle, hogy milyennek találta a németeket. „Hát, semmi különös – mondta –, csak rosszul játszanak, kiabálnak, káromkodnak, mindig csalni akarnak. Mikor nyertem, verni akartak, de nem hagytam.” Hogy hogyan nem hagyta – ezt már nem tudtam meg, siettünk mind a ketten.”