M. J. Lermontov: A "Cserkeszek" című költeményéből

М. J. Lermontov
A „Cserkeszek” című költeményből

A vezér minden hadnak intett,
Hogy gyűljenek csatára menten;
Megszólalt a vészharang, seregben
Zsúfoltan álltak, törtek rendben,
Oszolva, készülve csatára.
A várkapuk bezárva szára;
Mások viharban vágtatának,
Hogy cserkesz erőt állítsanak,
Vagy hősi sírt találjanak.
Körös-körül láng tűnt fel ott;
A cserkeszek mezőt borítanak;
A sorok mint oroszlánok futnak;
Kard csattant karddal hangosan;
S egy hős már nincs is a sorban.
Sötétben süvöltött a golyó,
És egy sor bátor dőlt haló;
De füstbe mind vegyül a sereg.
Ló tajtékozva, döfve lándzsát,
Felpattan, nyerít, toporzékol;
Orosz soron át vágtat át;
A földre hull, s ráng a földön,
Gazdáját testével födve, –
Mindenfelé nyögés, jaj hallik.

X
Dörgött ágyú messze, közel;
S itt egy hős vérben, haldokolva,
Kiáltana még testvérének;
Ajkán a hang már elhaló.
Másik rohan harcmezőn át;
Fut, nyelve portól kiszáradt;
Háromszor suhintott kardjával,
A penge már mozdulatlan;
S válláról páncél csörren, hull;
Lándzsa szúrja át karját ott,
És vér ömlik belőle patakban.
Sebét szorítja – reszkető,
Hideg kezével fojtogatja.
Fegyverét keresi még mindig;
Körös-körül dörej, golyó sivít;
Ágyúk bömbölnek mindenütt;
Halál, rémület csap le
Hegyen, völgyön, erdők mélyén;
A város reszket, félve él;
És zúgás száll már az égre fel.
Más cserkesz harcolna bátran,
De kardja hasztalan csillan.
Még suhintott; de keze már,
Felemelve, megmerevedett.
Futni akart. De lába már
Reszket, bénult, nem mozdul el;
Felkél, s újra földre hull.
S már vágtat is, lóháton jő
Egy vakmerő cserkesz elő;
Szuronysoron átvág, tör át,
Kezében kard, fej fölé tartva;
Kaszakkal csap össze gyorsan,
Fénylik a kardjuk élesen;
A rét zeng, s nyíl száll remegve,
Végzetes csapás közeleg.
A nyíl ragyog, süvít, suhan,
S egy kazak már halva van.
De hirtelen – körbe zárják;
Szúrások érik – végzet sújtja.
A herceg is – sebbe hal;
Lehull a lóról – s mind elfut,
Elhagyják harcos mezejüket.
Csak az orosz ágyúk bömbölnek
Rettentően fejük felett.
Lassan csendesül a harc,
Csak por gomolyog a hegy alatt.
A cserkeszek verve száguldanak,
Üldözi őket a bátor sereg,
A Don rettenthetetlen fiai,
Kiket láttak Rajna, Loire, Rhône
Partjai is – s visznek halált, rettegést.

XI
Elült minden; csak néha hallani –
Lövés dördül a hegy mögött;
Ritkán tűnik fel egy kozák,
Ki vágtat egyenest csatára,
Az orosz tábor nyugalomban.
Megmenekült a város, s folyón
Fénylik a világítótorony;
Őr jár, tekint minden irányba,
Vállán pihen a fegyver is.
Csak lépteket lehet hallani,
Csak neszezés hallatszik néha;
Csak ritkán vágtat át a táboron
Egy vakmerő, gyors kozák;
Ritkán károg a holló hangosan,
Éhesen, halottat marcangolva;
Ritkán villan, ragyogva fény
Katonasátorban, éj közepén;
Ritkán csillan a kard is halványan,
Rozsdás vérrel, harc emlékével;
Vagy kiált egy őr, magányban állva
A tábor szélén, hirtelen.
Mindenütt béke uralkodik.