Milyen hatással volt a munkaerőpiacra és a munkajogra a neoliberalizmus és Trump gazdaságpolitikája?

Az elmúlt évtizedekben a munkaerőpiac és a munkajogok alakulását jelentős mértékben befolyásolta a neoliberalizmus térnyerése és a politikai vezetők hozzáállása, különösen Donald Trump elnöksége alatt. Az egyes döntések és jogi változások megkönnyítették a vállalatok számára, hogy elkerüljék annak bizonyítását, hogy a munkaerőköltségek növekedése motiválta tevékenységük áthelyezését (Gaal, 1987). A munkaerő-szakszervezetek csökkenő ereje és a munkaügyi törvények bírósági értelmezésének fokozatos gyengülése (Andrias, 2016) tovább erősítette a munkavállalók kiszolgáltatottságát.

A szolgáltató szektorban a szakszervezeti tagság bérezési előnyei világosan kimutathatók: a szakszervezeti dolgozók átlagosan 10–15 százalékkal magasabb fizetésben részesülnek, jobb juttatásokat kapnak, nagyobb munkabiztonsággal és elégedettséggel rendelkeznek (Schmitt, 2009). Ugyanakkor a nagyobb vállalatok, mint például a Walmart, képesek magas béreket fizetni és mégis nyereségesek maradni, amely jól mutatja, hogy a munkabérek növelése nem feltétlenül ellentétes a profit maximalizálásával (Stewart, 2018).

Trump kaszinóüzletei, különösen az Atlantic City-ben található Taj Mahal, a rossz gazdasági döntések és menedzsment példái. A túlzott költségek, a késedelmek és a fizetetlen vállalkozók körüli viták végül csődbe vitték az üzleteket (O’Harrow Jr., 2016; Martz et al., 2016). Ezek az események jól példázzák, hogy a pénzügyi spekuláció és a rövid távú profit érdekében hozott döntések milyen súlyos következményekkel járhatnak a munkahelyek és a munkavállalók számára.

A Trump-adminisztráció ipari munkahelyteremtési ígéretei látszólag hasonló növekedést hoztak, mint az Obama-kormányzat időszakában, ám a COVID-19 járvány kezelése miatt ezek a nyereségek 2020-ban elvesztek, ami nettó munkahelyveszteséghez vezetett (Scott, 2020). Érdekes, hogy a Biden-kampány sikerében a munkavállalói szervezetek, különösen a latino és bevándorló munkások képviselete fontos szerepet játszott, még olyan államokban is, ahol a szakszervezeti tagság alacsony (Gamboa és Hassan, 2020).

Az adminisztratív állam és a technokratikus hatalom delegálásának elmélete, amely szerint a szakértői ügynökségeknek kell végrehajtaniuk a törvényeket, egyre több kritikát kap. Ez a gyakorlat elvonja a törvényhozás hatáskörét, és növeli az elnöki hatalom koncentrációját, ami aláássa az alkotmányos ellenőrzéseket. Az elnök jogi felelősségre vonhatóságának kérdése is vitatott, különösen mivel a jelenlegi amerikai jogi állás szerint kizárólag a Kongresszus képes eltávolítani az elnököt az impeachment és a 25. alkotmánykiegészítés alapján. Ez a helyzet motiválhatja a hatalmon lévő vezetőket arra, hogy visszaéljenek pozíciójukkal, főként ha pártjuk kontrollálja a törvényhozás egyik vagy mindkét házát.

Fontos az is megérteni, hogy a munka jövőjével kapcsolatos spekulációk, legyenek azok a technológiai fejlődés vagy globalizáció következményei, gyakran elvonják a figyelmet a munka minőségi aspektusairól, a munkavállalók jogairól és a munkakörülmények igazságosságáról. A neoliberális politika sikere éppen abban rejlik, hogy a munka kérdését depolitizálta, így az nem marad a társadalmi igazságosság és az egyenlőség vitájának központi eleme. Az outsourcing és a globalizáció tehát nem csupán gazdasági folyamatok, hanem a munkavállalók helyzetének gyengüléséhez vezető társadalmi jelenségek is egyben.

Hogyan válik Donald Trump a politikai értékek átadó csatornájává?

Donald Trump politikai szerepének megértéséhez elengedhetetlen a testének és jelenlétének elemzése, amely nem csupán fizikai, hanem szimbolikus funkciót is betölt. Trump maga egyfajta "shuntként" működik – olyan rendellenes csatornaként, amely összeköti a különböző morális és társadalmi szinteket, és lehetővé teszi az értékek áramlását az elit rétegektől a politikai bázisáig. Ez a közvetítő szerep a politikai hatalom és támogatói között egyedülálló és meghatározó.

Trump fizikai jelenléte, gesztusai és dramatikus előadásmódja alapvető elemei annak a hatásmechanizmusnak, amely révén ő maga válik a politikai értékek átadásának kizárólagos csatornájává. Például a jellegzetes „pisztolyujjas” kézmozdulatai vagy a parodisztikus utánzások – mint az FBI-ügynökök közötti szexuális találkozó karikatúrája – nem csupán szórakoztató performanszok, hanem az ő közvetítő szerepének szimbolikus megnyilvánulásai. Ezek a gesztusok egyszerre kerülik el a nyílt gyűlöletbeszédet és erősítik az üzenet meta-szintjét: csak a jelenlétben, a vele való közös térben érthető igazán, amit mond.

Ez a dramaturgiai eszköz lehetővé teszi Trump számára, hogy egyfajta ablakot nyisson támogatói számára az Establishment belső működésébe, miközben közvetíti az elit és a politikai bázis között fennálló feszültséget és értékáramlást. Trump maga az a csatorna, amelyen keresztül az elnyomott értékek visszajuthatnak az emberekhez. Ez a szerep megmagyarázza azokat a paradoxonokat is, mint például hogy támogatói miért fogadják el vagy félrenéznek az általa elkövetett visszaélések és alkotmányellenes cselekedetek felett: hiszen hisznek abban, hogy előbb-utóbb az ő javukra válik a „lenyúlt” értékek visszaosztása.

Trump megjelenésének, retorikájának és viselkedésének egyik kulcsa a szégyentelenség. Ez a szégyentelenség nem csupán arrogancia, hanem tudatos stratégia, amely megakadályozza, hogy bármilyen visszafogottság vagy kétségesség gyengítse az általa fenntartott politikai csatorna nyitottságát. Ez az az attitűd, amely az impeachment folyamatok alatt is fenntartotta a hatalmát: ha nem mutatja a szégyent vagy bűntudatot a törvények megsértése miatt, akkor a törvény ereje sem képes őt megfékezni. A szégyentelenség olyan immunitásként jelenik meg, amely a hatalmának alapját képezi.

Trump jelenléte így egyfajta szent kapu, amely nemcsak az elit és a nép közötti értékek áramlását biztosítja, hanem az ő személyén keresztül válik az érték visszaszerzése lehetségessé. Az értékcsatorna nyitottsága, a közvetlenség és a szégyentelenség szorosan összefüggnek, hiszen minden korlátozás vagy visszafogottság a közvetítő szerep gyengülését jelentené, amit Trump minden eszközzel igyekszik elkerülni.

Fontos megérteni, hogy Trump mint értékátadó csatorna nem egyszerűen egy politikai figura, hanem egy komplex szimbolikus entitás, amely a modern politika és kultúra határain mozog. Az ő szerepe túlmutat a hagyományos politikai ellenfelek elleni harcon; ő maga a politikai és kulturális értékek közvetítőjének szerepét tölti be, amelyet támogatói szentnek és nélkülözhetetlennek tartanak. Ez a megközelítés segít értelmezni a Trump-kultusz makacs fennmaradását és annak mély társadalmi gyökereit.

Hogyan befolyásolta a digitális média és a populista narratíva Bolsonaro 2018-as választási sikerét?

A populista mobilizáció alapját Laclau szerint a különböző, kezdetben egymástól eltérő és szétaprózott követelések alkotják, amelyeknek közös pontja nem feltétlenül a tartalom, hanem az, hogy mindegyik egy bizonyos fennálló rend kihívásaként jelenik meg. Az antirendszervezér ezeket a heterogén követeléseket egy lánccá fűzi össze, így teremtve meg egy – bár mindig instabil – egységet maga körül. Ez jól látható volt 2013-ban Brazíliában, amikor a tüntetések résztvevői igen különböző követeléseket fogalmaztak meg, az ingyenes tömegközlekedéstől a szélesebb társadalmi elégedetlenségig. A populista narratíva ezeknek az egyébként széttartó igényeknek a „nevezéssel” való összefogására épült.

A politikai kommunikációban az érzelmek, a karizma, az esztétika, a tömegpszichológia és az erősen beágyazott egyéni és csoportidentitások játsszák a központi szerepet. Ezek az elemek alkotják a politikai, vagyis az emberi tapasztalat irredukálható dimenzióját, amelyet a liberális politikai elmélet gyakran irracionálisnak vagy aberránsnak tekint. A digitális populizmus jellegzetessége, hogy ezeket a dimenziókat hiperindividualista és hiperrelacionális módon jeleníti meg, ami egyben azt is jelenti, hogy az algoritmusok hasonlóságokra alapozva építik a hálózati közönségeket, egymáshoz kapcsolva a hasonló gondolkodásúakat.

A választói bázis körülbelül 15–20 százalékra becsülhető, és a kormányzat különféle juttatásokkal tudta kompenzálni a politikai támogatás egy részének elvesztését, így a tényleges támogatottság megközelítette a választók egyharmadát. Ez a stratégia egyben azt is mutatja, hogy a populista mozgalmak képesek a hagyományos politikai viszonyokat átstrukturálni, a politikai alapszabályokat áthágva, új mobilizációs formákat létrehozva.

Az eszmék és narratívák ezen összefonódása nem csupán a politikai térben, hanem a digitális platformokon is egyre inkább a hatalomgyakorlás eszközévé válik, ahol a valós és konstruált események határai elmosódnak. Például a politikai támadások megjelenítése során, mint a fizikai erőszak grafikai megjelenítése a mémekben vagy pólókon, gyakran digitális manipulációk révén születnek új „valóságok”, amelyek befolyásolják a közvéleményt és erősítik a politikai üzenetet.

Hogyan működik a manipulatív államvezetés a kortárs populizmusban?

Donald Trump és Vlagyimir Putyin nyilvános, kölcsönös elismerései sokkal többek egyszerű diplomáciai gesztusnál vagy politikai hízelgésnél. Ezek a kijelentések – melyek szerint Putyin „kemény fickó” és „nagyszerű vezető”, míg Trump „kivételes tehetség” és „kiemelkedő kommunikátor” – egy mélyebb, közös működési elvet tükröznek: a manipulációval vezérelt politikai gyakorlatot, amely egyre inkább meghatározza a globális hatalomgyakorlás kortárs formáit. Ez a modell, amit „manipulatív államvezetésként” (manipulative statecraft) lehet jellemezni, olyan stratégiai eszközöket foglal magába, amelyek célja a nyilvános érzékelés és értelmezés torzítása a hatalom koncentrálása érdekében.

Trump és Putyin – és velük együtt más, autoriter hajlamú vezetők, mint Orbán Viktor, Recep Tayyip Erdoğan vagy Rodrigo Duterte – nemcsak végrehajtó hatalmuk kiterjesztésében osztoznak, hanem abban is, hogy politikájuk alapja a társadalmi érzelmek célzott manipulálása. E manipuláció eszköztára túlmutat a nyilvános beszédeken vagy médiamegjelenéseken; magába foglalja az algoritmikus közösségi médiahasználatot, a dezinformáció intézményesítését, és az ellenségképzésre épülő érzelmi mobilizációt is.

A vezetők gyakran olyan válsághelyzetek narratíváit hozzák létre vagy torzítják el, amelyek mentén új szabályozásokat vagy végrehajtói eszközöket vezetnek be. E narratívák lehetnek valódi veszélyekre adott eltúlzott reakciók vagy teljes egészében mesterségesen konstruált fenyegetések, mint például a „belföldi terrorizmus”, a „nemzeti értékek védelme”, vagy a „külső beavatkozás” elleni fellépés. Ezek a fogalmak retorikailag nyitottak, és éppen ez a sokértelműség teszi lehetővé, hogy bármikor új kontextusban újradefiniálhatók legyenek.

Trump példája jól illusztrálja a manipuláció komplexitását: elnöksége első hetében bevezetett „muszlim tilalom” hét többségében muszlim ország állampolgárainak beutazását korlátozta, ugyanakkor nem vonatkozott olyan országokra – például Szaúd-Arábiára, Egyiptomra vagy az Egyesült Arab Emírségekre –, ahol üzleti érdekeltségekkel rendelkezett. A döntés mögötti hivatalos indok a nemzetbiztonság volt, valójában azonban gazdasági és politikai önérdek mozgatta, miközben a társadalmi érzületet a félelem logikája szerint mobilizálta.

Hogyan formálódik a „sötét részvétel” és a politikai inkorrektség az online Trump-közösségekben?

A 4chan Trump-korszakának /pol/ fórumán a politikai diskurzus sajátos, de következetes mintázatokat mutat, melyek egyik kulcseleme a „sötét részvétel”. Ez a részvétel nem csupán információk megosztását jelenti, hanem egy olyan közösségépítő mechanizmust, melynek célja a Trump-központú ideológiák szigorú fenntartása és a politikai ellenfelek elutasítása, illetve lekicsinylése. A felhasználók „bread bakers”-ként ismert szereplői gondoskodnak arról, hogy a fórum hangulata és tartalma összhangban legyen az adott ideológiai kerettel. Feladatuk az új tagok „bevezetése”, az ellenérvek és kritikák előrejelzése, valamint a közösség összetartó erejének erősítése.

A „sötét részvétel” egyik paradox vonása, hogy a digitális térben zajló politikai aktivitás ezen formája nem a békés, konstruktív párbeszédre épül, hanem az agresszív provokációra, trollkodásra és a politikai ellenfelek lejáratására. Ez a fajta részvétel azonban nem egyszerűen káros; stratégiailag fenntartja és erősíti a közösség identitását azáltal, hogy a politikailag korrekt nézeteket elutasítja, a liberalizmust pedig gyengeségként, alávetettségként állítja be. Ez az önmegerősítés a társadalmi normák elleni lázadásként jelenik meg, mely egyben legitimálja a korruptnak bélyegzett Trump-adminisztráció mellett való kiállást is.

A fórumok „bread bakers” szereplői kulcsfontosságúak abban, hogy a „sötét részvétel” fenntartható legyen. Ők alakítják a közösség irányvonalát, gondoskodnak arról, hogy a hozzászólásokban megjelenő rasszista, szexista, illetve nacionalista tartalmak „humorral” legyenek álcázva, így a kívülállók számára is elfogadhatóbbnak tűnjenek. Ez a stratégia lehetővé teszi, hogy a fórum egy olyan közegként működjön, ahol a politikailag helytelen, gyakran erőszakos és gyűlöletkeltő megnyilvánulások legitimnek és elfogadottnak számítanak.

Az egyik leggyakoribb célpont az „ideológiai ellenfelek”, különösen a liberálisok, akiket a fórum használói gyengeségük és engedékenységük miatt gúnyolnak. Ez az „ideológiai háború” részben a provokációról szól, a „liberálisok felidegesítése” pedig egyfajta szórakozásként, közösségépítő eszközként szolgál. A „mémpolitika” elterjedése segíti ezt az agresszív kommunikációs formát, mely az ismeretlen, széles közönséghez is eljuthat, így normalizálva a szélsőséges nézeteket.

Fontos megérteni, hogy a „sötét részvétel” nem csupán egy online jelenség, hanem egy mélyebb társadalmi és politikai változás tünete is. Az ilyen típusú részvétel hozzájárul ahhoz, hogy a gyűlölet, a rasszizmus és a szélsőséges nacionalizmus új formákban és új platformokon éljen tovább, miközben az agresszív, gyakran erőszakos kommunikációs stratégiák a politikai diskurzus elfogadott részévé válnak. Ez a jelenség rávilágít arra, hogy a digitális térben megjelenő politikai részvétel milyen összetett és ambivalens: egyszerre képes elősegíteni a demokratikus részvételt, ugyanakkor erősítheti azokat a destruktív ideológiákat is, amelyek aláássák a társadalmi kohéziót.

A digitális közösségek által kialakított „ellenközönség” szerepe ezért nem pusztán a politikai identitás kifejezésére korlátozódik, hanem egy aktív, tudatos diskurzus- és közösségépítő folyamatot is magában foglal, amely folyamatosan alakítja az online tér határait, normáit és a részvétel lehetőségeit. Az itt megjelenő retorika és viselkedésminták pedig hosszú távon hatással lehetnek a valós politikai kultúrára és a közvélemény formálódására is.