Miért fontos az „openess” a vezetésben és hogyan befolyásolja a politikai döntéshozatalt?

Az „openness” a Big Five (Öt nagy személyiségvonás) közül az egyetlen, amely egyértelműen befolyásolja a politikai orientációt. A magas szinten „nyitott” személyek hajlamosak arra, hogy elfogadjanak új ötleteket és tapasztalatokat, nagyobb kreativitásról és kíváncsiságról tanúskodnak, és könnyebben alkalmazkodnak a változásokhoz. A „nyitottság” az intellektuális kíváncsiság, az új tapasztalatok keresése, és a komplexitás elfogadásának a mértéke. Ezzel szemben azok, akik az alacsonyabb skálán helyezkednek el, hajlamosabbak a stabilitásra, a világ egyszerűbb és könnyen érthető ellentéteinek keresésére, és nagyobb ellenállást mutatnak a változásokkal szemben.

A politikai vezetők között is megfigyelhetők az „openness” hatásai. Azok a politikusok, akik magasabb pontszámot érnek el ebben a vonásban, hajlamosak innovatívabbak lenni és új irányokat keresni, míg az alacsonyabb pontszámot elérők hajlamosak a hagyományos, megszokott módszerekhez ragaszkodni. Egyes politikai vezetők, például Thomas Jefferson, John Quincy Adams és Abraham Lincoln a nyitottság magas szintjét képviselték, míg mások, mint például George W. Bush és Donald Trump, sokkal inkább a konzervatív megközelítéseket alkalmazták.

A nyitottság tehát nemcsak a kreativitás és a rugalmasság mutatója, hanem a politikai és társadalmi életben betöltött szerepének megértése is segíthet jobban értékelni egy vezető politikai döntéshozatalát. Azok, akik hajlandóak a komplexitás és a bizonytalanság elfogadására, gyakran képesek új utakat találni és új megoldásokat kínálni a globális problémákra, míg azok, akik az egyszerűbb válaszokat keresik, hajlamosak a biztosra menni, így elkerülhetik az esetleges hibákat, de előfordulhat, hogy nem ismerik fel a változó világ adta lehetőségeket.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a nyitottság, mint bármely más személyiségjegy, nem statikus. Egy politikai vezető nemcsak azért, mert kezdetben „nyitott” vagy „zárkózott” volt, hoz bizonyos döntéseket. A személyiségjegyek és az élettapasztalatok változása, a környezet és a közvélemény hatása mind befolyásolják, hogy hogyan alakulnak a politikai irányvonalak és döntések.

Még a legnyitottabb politikusok is képesek lehetnek erősen ragaszkodni saját eszményeikhez, míg az alacsonyabb nyitottságú vezetők, mint Trump, szintén képesek lehetnek váratlan döntésekre és irányváltásokra, amikor a politikai és társadalmi szükségletek azt kívánják. Az igazi kérdés az, hogy hogyan kezelik ezt a nyitottságot és hogyan alkalmazkodnak a világ gyorsan változó valóságához, miközben megőrzik saját alapvető értékeiket.

Miért Trump nem tud megszabadulni saját magától?

Donald Trump, az Egyesült Államok korábbi elnöke, sokak számára egyfajta rejtélyt jelent, mivel viselkedése gyakran határvonalon mozog, és olyan vonásokkal rendelkezik, amelyek szinte egyedülállóak a modern politikai tájban. Az egyik legmeghatározóbb aspektus, amely kiemeli őt más politikai vezetőktől, az önimádata, ami túlmutat a normális emberi önértékelésen. Trump nem csupán önmaga szeretetével rendelkezik, hanem olyan intenzitással, amely sokkal inkább a személyekhez, mintsem az objektumokhoz kapcsolódik. És mindez a nyilvánosság előtt történik, hiszen mindennapjait az határozza meg, hogy hogyan jelenik meg a médiában és hogyan tükrözi vissza őt a világ.

Trump mindent elkövet, hogy a figyelem középpontjában maradjon, még ha ehhez a legmegdöbbentőbb kijelentéseket is kell tennie vagy drámai módon felrúgni a politikai normákat. Olyan eseményeket keres, amelyekkel ismét reflektorfénybe kerülhet, mintha minden pillanatban szüksége lenne arra, hogy visszajelzést kapjon a saját magáról alkotott képről. A legtöbb ember számára, még ha népszerűek is, elérkezhet a pont, amikor a folyamatos nyilvánosságot unalmassá válik, és elindul a mentalitás, hogy az ember szeretne elvonulni a világ elől. Trump esetében ez soha nem történik meg.

Ez részben annak köszönhető, hogy Trump életének története nem rendelkezik hagyományos narratívával, amely összekapcsolná a múltat, a jelent és a jövőt. Az emberek jellemzően az életük során egy összefüggő történetet alkotnak meg saját magukról, amely segít megérteni és értelmezni a történéseket. Az ő esetében azonban az élet különálló epizódok sorozataként jelenik meg, mindegyik újabb konfliktust és győzelmet jelent, amely csak az egyén, Trump számára értelmezhető. Így nincs szüksége hosszú távú célokra vagy mélyebb gondolkodásra a saját életéről. Minden egyes nap új kezdet, minden egyes esemény egy új lehetőség, hogy megerősítse a saját magáról alkotott képet.

Trump életét tehát nem az összefüggő történetek, hanem az egyes pillanatok formálják. Minden nap egy új kihívás, egy új színhely, ahol meg kell mutatnia, hogy ő a legfontosabb szereplő. Ez az, ami végül lehetővé teszi számára, hogy a saját magáról alkotott képet folyamatosan fenntartja és frissíti. Az önimádatával kapcsolatos viselkedése így nem csupán pszichológiai, hanem a társadalmi elvárásoknak is megfelel, mivel a közönség is egyre inkább arra vágyik, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje ezt az önmegvalósítást.

A második aspektus, amely meghatározza Trump pszichológiáját, az a mód, ahogyan szereti magát. A narcissista szeretete a dolgok iránt gyakran az objektumokhoz hasonlítható, nem pedig a személyekhez. Trump számára az ő neve, a saját arca és a saját imázsa olyan dolgok, amelyekkel való kapcsolatát sokkal inkább a személyes vonzalom jellemzi, mint egy személyes kapcsolódás. A szeretet ebben az esetben nem olyan, mint a hagyományos emberi kapcsolatokban, hanem inkább a tárgyakhoz való ragaszkodás, amely különbözik a normális emberi szeretet és kapcsolat formáitól.

Miért nem lehet elkerülni a politikai vezetők mentális állapotának elemzését?

Az 1964-es választás során Barry Goldwater, a republikánus jelölt ellen indított támadásai során felmerült az ötlet, hogy politikai vezetők mentális egészségét is szakmailag vizsgálják meg. A 20. század közepére, amikor az amerikai pszichiátriai társaság (APA) figyelmeztetéseket tett közzé, hogy a szakemberek kerüljék a politikusok mentális állapotával kapcsolatos diagnózisok megfogalmazását, egy új etikai szabályzatot dolgoztak ki. 1973-ban a Goldwater-szabály beépült az APA hivatalos etikai kódexébe, amely szerint a pszichiáterek nem adhatnak „szakmai véleményt” egy nyilvános személy mentális állapotáról, hacsak nem végeztek személyes vizsgálatot, és nem kaptak megfelelő engedélyt. A szabály célja a szakmai etika védelme, de számos kérdést vetett fel azóta is.

A Goldwater-szabály leginkább a pszichiátriai diagnózisokat érinti. Azaz, ha egy pszichiáter nem végezte el az adott politikai vezetővel a szükséges vizsgálatokat, akkor nem adhatja meg véleményét a mentális betegségek jelenlétéről vagy súlyosságáról. Az évtizedek során ez a szabály szoros határokat szabott a pszichiáterek és klinikai pszichológusok szakmai tevékenységének, különösen a politikai élet szereplőinek elemzésére vonatkozóan.

Ez a szabály évtizedekig szinte minden amerikai elnöki ciklus során érvényben maradt, még akkor is, ha az amerikai elnökök mentális alkalmasságát nem egyszer firtatták. Richard Nixon például elnöki mandátumának utolsó hónapjaiban súlyos alkoholproblémákkal küzdött, miközben egyre paranoidabbá vált. Ronald Reagan második ciklusa alatt szintén felmerült, hogy esetleg demenciája korai jeleit mutatja. Az ilyen és ehhez hasonló esetekben bár sokan kíváncsiak voltak, hogy vajon a vezetők mentális állapota befolyásolja-e döntéseiket, a szakemberek többsége nem lépett fel hivatalosan.

Ezek a fejlemények ismételten felvetették a Goldwater-szabály kérdését: vajon mi a helyes gyakorlat a politikai vezetők mentális állapotának értékelésekor? Egyesek úgy vélik, hogy a szabályt el kell törölni, míg mások szerint a politikai vezetők mentális alkalmasságának megítélésében a szakembereknek szigorúbb keretek között kell eljárniuk, figyelembe véve a közérdeket.

A pszichiátriai és pszichológiai szakemberek, akik szakértők a mentális egészségi állapotok diagnosztizálásában, nemcsak az orvosi vizsgálatok során, hanem nyilvános információk és megfigyelések alapján is indokolhatják a véleményüket. Az elmúlt évtizedek kutatásai azt mutatták, hogy a személyes interjúk nem feltétlenül adnak teljes és megbízható képet egy személy mentális állapotáról. Ezzel szemben a nyilvánosan elérhető információk — például a közéleti megnyilvánulások és viselkedések — sok esetben megbízhatóbb adatokat szolgáltathatnak.

A politikai vezetők mentális állapotának megítélése nem csupán szakmai, hanem társadalmi kérdés is. A nyilvánosság számára szükséges lehet tudomást szerezni a mentális állapotról, de az orvosi és pszichológiai szakembereknek nem kell egyértelműen kijelenteniük, hogy egy adott személy alkalmatlan a tisztség betöltésére. A kulcs az, hogy a vezető politikai szereplők mentális egészségéről szerzett információk segíthetnek a közvélemény tájékoztatásában, de sosem szabad kizárólag ezen alapulnia egy döntésnek.

Miért fontos a dominancia és a presztízs közötti különbség a vezetésben?

Donald Trump példája jól illusztrálja, hogyan működik a dominanciára épülő vezetés, amely elutasítja a presztízspszichológia logikáját. Az emberi kapcsolatok világában, különösen a vezetői pozíciókban, a dominanciára építő személyek gyakran úgy viselkednek, mint a csillag körüli bolygók, amelyek forognak a vezető körül, mindig alárendelve neki. Ha túl közel kerülnek, eléghetnek. Ha túl sokáig néznek a vezető ragyogó, ám hideg tekintetébe, megvakulhatnak. Trump sosem akarta, hogy barátai legyenek; inkább azt szerette volna, ha mások benne látnák a főnököt, akitől mindent kapnak, akire mindannyian támaszkodnak. Az ilyen típusú vezető nem a valódi, kölcsönös érzelmi kapcsolatokra épít, hanem arra, hogy mindenki a dominanciáját elismerje.

Az ilyen vezetők, mint Trump, nem engedhetik meg maguknak a nevetést, mert a nevetés azt jelenti, hogy a dominanciájukat felfüggesztik egy pillanatra, hogy elfogadják mások fölötti dominanciát. A dominanciára épülő vezető nem hagyhatja, hogy mások viccei vagy érdemei egy pillanatra is maga fölé emeljék őt. A dominancia vezetése tehát nemcsak a hatalmi pozíció fenntartásáról szól, hanem arról is, hogy semmilyen formában ne tűnjön gyengének vagy kevésbé dominánsnak.

A dominanciára épülő vezetők jellemzője az, hogy gyors, határozott döntéseket hoznak, különösen válsághelyzetekben. Ezzel szemben a presztízs alapú vezetők a hosszú távú, együttműködésen és bizalmon alapuló döntéshozatalra összpontosítanak. Az ilyen típusú vezetők hajlamosak a közösségi szellemre, az alázatra és a kölcsönös tiszteletre építeni a vezetői kapcsolataikat. A dominanciára épülő vezető nem érzi jól magát abban a világban, amely az együttműködésre és a megfontolt döntéshozatalra épít.

A Kellogg School of Management, amely vezetőket képző programokat tart, az ilyen típusú vezetés pszichológiáját tanítja. Az oktatók a presztízs vezetés modelljét használják, mivel az a közös célok elérésére irányul. Az üzleti életben a remény és a potenciális beteljesülés világában az optimista, együttműködő vezetés eredményesebbnek tűnik, mivel a hosszú távú tervek és a közös célok erősebb alapot adnak a sikerhez. Ezzel szemben a dominanciát előnyben részesítő vezetők gyakran másképp látják a világot: az ő számukra a világ veszélyes, rendezetlen hely, amely folyamatos fenyegetéseket jelent, és ahol minden döntésnek azonnalinak kell lennie, hogy megőrizzék a vezetői pozíciójukat. A dominanciát kereső emberek gyakran a határozott és gyors cselekvést részesítik előnyben, nem a mérlegelést.

A dominancia és presztízs közötti különbségek jól tükrözik az emberi társadalom különböző vezetői szükségleteit. Amíg egyesek az együttműködésre, bizalomra és közös értékekre alapozva vezetnek, addig mások a gyors, gyakran erőszakos döntéshozatal mellett választanak vezetői utat. Az ilyen típusú vezetői magatartásnak a gazdasági és társadalmi környezet gyakran ad okot, hogy dominanciát követelő döntéseket hozó vezetők kerüljenek hatalomra, míg a presztízs vezetés a hosszú távú, fenntartható fejlődés irányába mutat.

Miért nincs végük Donald Trump politikai döntéseinek és beszédeinek? A "vég nélküli háború" pszichológiája

Donald Trump politikai karrierjét nemcsak a szavazatok gyűjtésére tett kísérletek, hanem egy olyan különleges, epizodikus életszemlélet is alakította, amely számára a jelen pillanat győzelme az egyetlen fontos cél. Trump világnézete nem kötődik a hagyományos értelemben vett narratívához, amely az idő előrehaladtával fejlődő karakterekkel és következetes, hosszú távú célokkal dolgozik. Számára minden egyes nap új harcot jelent, melynek végső célja csupán a pillanatnyi győzelem.

Trump elnöki szerepe és beszédei gyakran követhetetlenek, mivel nem alkotnak egy folyamatos, koherens történetet. Az egyik nap más véleményt alkot, mint a másik, az előző napi határozott állásfoglalást pedig egy másik alkalommal könnyedén megcáfolhatja. Az ilyen fajta mentalitás gyakran összezavarta a közvéleményt, amely egy stabil és következetes politikai programot várt el egy elnöktől. De Trump számára a politikai üzenetek nem folytatásos történetet alkotnak. Minden egyes kijelentése, minden tweetje egy új csata, amelyet meg kell nyerni. Mi több, minden nap új szabályokat diktálhat, amelyek gyorsan változnak a következő napon.

Bár sokak számára Trump viselkedése frissítő és izgalmas, mások számára ez a folyamatos változás és kiszámíthatatlanság ijesztő jele lehet a politikai instabilitásnak. A New York Times publicistája, David Brooks az "Snapchat elnökség" kifejezéssel illette Trump adminisztrációját, arra utalva, hogy a vezető minden egyes kijelentése olyan gyorsan eltűnik, ahogyan megjelenik, és nem hagy nyomot. Ez a fajta epizodikus, szüntelenül változó viselkedés azonban nem csupán egy stratégia, hanem egy létezési mód, amelynek során minden találkozás és döntés csupán egy újabb csata a túlélésért.

Trump életét, és különösen politikai karrierjét, egyfajta túlélési üzemmód jellemezte, ahol a cél nem a hosszú távú stabilitás, hanem a pillanatnyi győzelem. Egy harc, amelynek célja csupán a küzdelem túlélése, nem az elméleti vagy filozófiai igazságok hűséges követése. Mivel minden egyes helyzet egy újabb harcot jelent, amelyben a győzelem érdekében a valóságot újra és újra újraírja, igazság és jóság nem abszolút fogalmak számára. Amit igaznak és jónak tekint, az a harc célját szolgálja, nem pedig egy folyamatosan bővülő történet részét képezi.

Ez az epizodikus világnézet nemcsak Trumpra, hanem egy olyan politikai környezetre is érvényes, amelyben a hagyományos narratívák nem játszanak szerepet. Az emberek, akik a hagyományos narratívákban élnek – amelyek előrehaladott történeteket, összefüggő karakterfejlődést és hosszú távú célokat tartalmaznak –, gyakran nem értik meg Trump motivációit. Az ő világában minden egyes döntés, minden egyes támadás és minden egyes szövetség újabb epizódot jelent, amelynek célja csupán a pillanatnyi győzelem.

Az olyan kampányok, mint az amerikai elnökválasztás, Trump számára nem az eszmék érvényesítéséről szóltak, hanem a harcról. A kampányok nemcsak politikai versengések, hanem folyamatos csatározások voltak, ahol a cél nem a közszolgálat iránti elkötelezettség, hanem a győzelem volt. A választásokat úgy tekintette, mint egy-egy győzelmi pillanatot, és mindegyik pillanat szükségessé tette a következő harcot.

Ez a fajta hozzáállás különösen erős volt a 2016-os választások során, amikor Trump az első naptól kezdve az elnökség elérését csupán egy újabb epizódnak tekintette a győzelmei sorában. Az elnöki kampány célja nem az volt, hogy valóban elérje a politikai változást, hanem hogy egyszerűen megnyerje a legnagyobb és legfontosabb csatát – az elnökválasztást. Miután győzött, nem az elnöki tisztség betöltése lett a fő cél, hanem annak folytatása, hogy minden nap újabb és újabb csatákat nyerjen meg.

Ez az epizodikus életfelfogás tehát nemcsak a politikai élet, hanem a személyes kapcsolatok és a társadalmi interakciók szintjén is érvényes. Trump számára minden egyes pillanat és kapcsolat újabb csata, amelyben vagy győzni, vagy elveszíteni lehet. Azok, akik megpróbálnak hűségesek maradni a hagyományos politikai elvárásokhoz, nem értik meg, hogy Trump számára a politikai és személyes interakciók nem következetes történeteken alapulnak, hanem epizódikus és taktikai döntéseken.