Miért nem tudtunk megoldást találni Észak-Korea nukleáris fenyegetésére?

A világpolitikai feszültségek és az egyes országok közötti konfliktusok gyakran hatalmas kihívást jelentenek a nemzetközi diplomácia számára. Észak-Korea kérdése különösen komplex és érzékeny, mivel a rezsim vezetője, Kim Jong Un, egy erőteljesen militarizált, izolált diktatúrával irányítja az országot. Az Egyesült Államok politikai stratégiái és válaszai nemcsak közvetlen diplomáciai problémákat, hanem hosszú távú globális biztonsági fenyegetéseket is maguk után vonnak. A következőkben megvizsgáljuk, hogyan alakultak az Egyesült Államok politikai döntései, és miért nem sikerült tartós megoldást találni Észak-Korea nukleáris fegyverkezési programjára.

Trump és környezete különösen nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy Kim Jong Un „csak egy jó üzletre vágyik”, és hogy valójában a kimondott célja nem a háború, hanem egy gazdaságilag erős és politikailag stabil Észak-Korea. Az elnök Twitteren keresztül próbálta megerősíteni a kétoldalú kapcsolatokat, és arra hivatkozott, hogy Kim „nem akarja csalódást okozni”. Ennek ellenére a valóság az volt, hogy Észak-Korea folyamatosan előrehaladt a nukleáris fegyverkezésben, miközben a diplomáciai párbeszédek nem vezetettek konkrét eredményekhez. Kim Jong Un viselkedése világosan azt mutatta, hogy számára a nukleáris fegyverek fenntartása és fejlesztése kulcsfontosságú a rezsim hatalmának megőrzésében, és hogy a nyugati diplomáciai erőfeszítések nem tartották vissza a fegyverkezést.

A stratégiai hiba abban rejlett, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei nem voltak képesek kellő mértékben felmérni Észak-Korea politikai céljait és a nukleáris fegyverekhez való ragaszkodásának igazi okait. Trump elnök és tanácsadói is folyamatosan a „jó üzlet” reményében próbálták kezelni a helyzetet, figyelmen kívül hagyva, hogy Kim Jong Un egy olyan politikai rezsimet irányít, amely a belső instabilitás, a gazdasági nehézségek és az ideológiai diktatúra közepette próbálja fenntartani hatalmát.

A helyzet bonyolultsága nem csupán a diplomáciai stratégiák hibájában rejlett, hanem a katonai és gazdasági válaszok között is. Észak-Korea számára a szankciók hatása egyre inkább fokozódott, azonban a nemzetközi közösség egységessége hiányzott ahhoz, hogy tartós és érdemi változást érjenek el. Japán és Dél-Korea közötti feszültségek, valamint a Trump-adminisztráció hozzáállása a térséghez szintén hozzájárultak a helyzet stagnálásához.

A kulcsfontosságú kérdés az volt, hogy az Egyesült Államok hogyan tudott volna jobban reagálni a nukleáris fenyegetésre. A válaszok között szerepeltek az intenzívebb szankciók, a katonai jelenlét megerősítése, de a valódi megoldás sosem született meg. A diplomáciai párbeszéd és a katonai erő egyensúlya nem volt elég ahhoz, hogy megállítsák Észak-Koreát abban, hogy tovább építse nukleáris arzenálját. Az elhúzódó válság és az egyre növekvő nukleáris fenyegetettség világossá tette, hogy a probléma nem oldható meg pusztán beszélgetésekkel vagy időhúzással.

Hogyan változtathatják meg a fegyverzetellenőrzés és a nemzetközi egyezmények a globális biztonságot?

Patruszev és én a Genfben találkoztunk, az Egyesült Államok ENSZ Képviseletén. Előzetesen az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa (NSC) széleskörű konzultációkat folytatott a napirendről, és Pompeo-val is többször tárgyaltunk a fegyverzetellenőrzési kérdésekről; ő támogatta a Patruszevvel kapcsolatos megközelítésemet. A szovjet-orosz megközelítéshez híven kezdtem a beszélgetést a fegyverzetellenőrzés és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása, különösen Irán és Észak-Korea kapcsán. A moszkvai találkozón Patruszevék Vlagyimir Putyin által kidolgozott megközelítést követték, és az „stratégiai stabilitás” fogalmát használták alapul, hogy támadják az Egyesült Államok kilépését az ABM (Ballisztikus Rakéták Elleni Védelem) Szerződésből. Azt állították, amit 2001-ben még nem tettek, hogy a rakétavédelmi rendszerek a stratégiai stabilitás szempontjából eleve destabilizáló hatásúak, és világosan jelezték, hogy részletesebb tárgyalásokat szeretnének a két biztonsági tanács között. Azonnal eloszlattam ezt az elképzelést, és elmagyaráztam, hogy azért léptünk ki az ABM Szerződésből, hogy elsődlegesen a hazai fenyegetések, például a nukleáris fegyvereket fejlesztő államok, valamint Oroszország és Kína esetleges véletlen rakétakilövései ellen védelmet építhessünk.

A tárgyalásaink során felmerült egy elméleti lehetőség is, hogy az INF Szerződést „univerzálissá” tegyük, bevonva Kínát, Iránt és másokat, de ez illúzió volt, hiszen nem várhattuk el, hogy ők önként megsemmisítsék a meglévő rakétáikat, ami szükséges lett volna a szerződés előírásainak teljesítéséhez. Ehelyett hangsúlyoztam, hogy az Egyesült Államok kilépése az INF-ből valódi lehetőség, amit Moszkva számára is világossá kell tenni.

Ezt követően továbbra is felvetettük a New START (Új Kezdet) Szerződés öt évvel történő meghosszabbítását, amit Moszkva és sok amerikai liberális remélt, de mi úgy véltük, hogy ennek nem lenne értelme. Az egyik legfontosabb szempont, hogy a stratégiai fegyverek tárgyalásain először kell bevonni Kínát, ami az oroszokat meglepte. Az új technológiák, például a hiperszonikus csúszó járművek, amelyek Oroszország és Kína által folytatott fejlesztések, szintén új kihívások elé állítják a fegyverzetellenőrzési megközelítést, mivel azok még csak a tervezés kezdeti szakaszában voltak, amikor a New START-ot 2010-ben elfogadták. A legjobb megoldás az volt, hogy visszatérjünk a 2002-es Moszkvai Szerződés egyszerűbb modelljéhez, amit én magam tárgyaltam.

A Washingtonba való visszatérésem után hónapokig készültem az INF Szerződésből való kilépés drámai lépésére. Ahhoz, hogy elkerüljük a kiszivárgásokat, amelyek feszültséget okozhattak volna a sajtóban és a külpolitikai körökben, úgy döntöttem, hogy titokban, alacsony profilú, de gyorsított megközelítést alkalmazunk, ahelyett, hogy végtelen értekezleteket tartanánk olyan munkatársakkal, akik egész kormányzati pályafutásukat az INF Szerződés mellett töltötték, és nem tudtak volna belenyugodni a halálába.

Azonban fontos volt felkészíteni NATO szövetségeseinket is az INF esetleges megszűnésére. Túl sok európai politikai vezető gondolta úgy, hogy ők "a történelem végén" élnek, és semmi külső hatás nem zavarhatja meg a nyugodt kontinensüket. Képzeljék csak el ezt Kínával, Oroszországgal és Iránnal szemben!