Trump és társai a koronavírus-járvány kezdeti szakaszában megpróbálták elbagatellizálni a helyzet súlyosságát, politikai célokra használva a járványt. Az akkori hivatalos vonalat erősítették, amely szerint a vírus nem jelent komoly veszélyt, összehasonlítva azt az 2009-es H1N1 influenzával, amely állítólag sokkal halálosabb volt, mégsem váltott ki hasonló riadalmat vagy 24 órás híradást. Ez a hozzáállás azonban nemcsak tudományosan megalapozatlan volt, de politikai motivációktól sem volt mentes, hiszen a korábbi politikai eszközök — például az impeachment vagy a Mueller-jelentés — nem váltak be Trump ellen, így a járványt próbálták új támadási felületként használni.

E közegben a vallási vezetők, mint például Jerry Falwell, a Liberty Egyetem elnöke, szintén felelőtlenül jártak el. Amikor a Virginia állam bezárta az iskolákat, Falwell úgy döntött, hogy az egyetem diákjai visszatérjenek a kollégiumokba, figyelmen kívül hagyva az egészségügyi szakemberek figyelmeztetéseit. Ez az intézkedés, amelynek célja nyilvánvalóan a befolyásolás és a pénzügyi veszteségek minimalizálása volt, gyorsan katasztrofális következményekhez vezetett: több diák megfertőződött, és a helyi közösség, amely hagyományosan tisztelte a Falwell nevet, felháborodott a döntés miatt.

A Liberty Egyetem később megpróbálta elkenni a felelősséget, ellentmondásos nyilatkozatokat adott ki, és tagadta az egészségügyi szakértőkkel való valódi konzultációt. A városvezetés is határozottan elutasította, hogy egyetértett volna a döntéssel, miközben Falwell a médiát és a jelentéseket kritizálta, sőt jogi lépéseket kezdeményezett az őt bíráló újságírók ellen, egyfajta elnyomó reakcióként a nyilvánosság előtt feltárult felelőtlenségre.

A vallási intézmények szerepe a járvány terjedésében szintén kritikus jelentőségű volt. Észak-Macedóniában a kormány teljes lezárást rendelt el, de kivételeket tett az ortodox egyházzal, amely hagyományos vallási szertartásain keresztül különösen alkalmas volt a vírus terjesztésére. Az ikonok csókolgatása és a közös kanállal történő úrvacsora például extrém módon növelték a fertőzés veszélyét, miközben a nyugati egyházak hasonló szokásai is vitatottak voltak, és egyes helyeken kénytelenek voltak eltávolítani a közös szenteltvíz-kelyheket vagy más, potenciális kockázatot jelentő elemeket.

Ugyanakkor az egyházak egy része, például a ciprusi ortodox egyház, teljesen elutasította a járvány elleni védelmi intézkedéseket, az úrvacsora érintését betegségátvitel szempontjából tagadva, azzal az érvvel, hogy a szent test és vér nem lehet fertőző. Ez az álláspont nemcsak tudománytalan, hanem a járvány elleni hatékony védekezést is akadályozta, és hozzájárult a vírus terjedéséhez. Az ilyen nézetek hitbeli alapon megtagadják a tudományos bizonyítékokat, ami súlyos következményekkel járt a közegészségügyre nézve.

Fontos megérteni, hogy a járványok kezelése nem csupán egészségügyi kérdés, hanem mélyen politikai és társadalmi folyamat is. A politikai vezetők és vallási autoritások felelőssége döntő a krízis kezelésében. Az ilyen vezetők döntései vagy súlyosbíthatják a helyzetet, vagy segíthetik a járvány megfékezését. A politikai motivációk, az információk manipulálása és a vallási hiedelmek gyakran akadályozzák a hatékony védekezést, aminek következtében a lakosság egészsége és élete kerül veszélybe. A tudományos bizonyítékokra való folyamatos hivatkozás, az átlátható kommunikáció és az együttműködés a kulcs ahhoz, hogy a jövőbeni járványokat megfelelően kezeljük. Emellett a vallási közösségeknek is alkalmazkodniuk kell a modern egészségügyi követelményekhez, különösen akkor, amikor hagyományaik közvetlen veszélyt jelentenek a közegészségre.

Hogyan befolyásolják a vallási vezetők a járvány alatti közvéleményt és az állami reakciókat?

A koronavírus-járvány idején számos vallási vezető merész, gyakran tudományosan alaptalan állításokat tett azzal kapcsolatban, hogy termékeik vagy imáik képesek gyógyítani vagy megakadályozni a betegséget. Egyes prédikátorok, mint például Bakker, olyan termékeket reklámoztak, melyek állítólag képesek „teljesen kiirtani” a vírust, miközben hivatalos hatóságok világosan cáfolták ezeket az állításokat. Amikor a Missouri állam jogi lépéseket indított Bakker ellen, rámutatva, hogy nincs olyan oltás vagy gyógyszer, amely gyógyítaná a COVID-19-et, egyúttal felszólította, hogy hagyjon fel a megtévesztő marketinggel. Ezt a lépést megelőzte egy hasonló intézkedés New Yorkból, mely megtiltotta számára a hamis ígéretek terjesztését.

Bakker azonnal reagált, és új, misztikus „gyógyító magokat” kezdett árusítani, bár ezúttal már nem vállalta, hogy a magok képesek lennének a koronavírus deaktiválására. Ezzel a lépéssel is csak tovább mélyítette azt az ellentétet, amely az ő gazdag háttérrel rendelkező üzleti modellje és a sérülékeny közönsége között feszül.

Hasonlóképpen, Kenneth Copeland, az Egyesült Államok egyik leggazdagabb pásztora, a járvány kezdetén azt hirdette, hogy a keresztény ima legyőzte a vírust, miközben a gazdasági válság sújtotta híveit arra buzdította, hogy továbbra is tizedet fizessenek. Copeland imádságai és kijelentései – melyek szerint a betegség „nem fog visszatérni” – azonban nem vezettek valódi eredményekhez. Sőt, egyes szertartásai már-már színházi elemeket öltöttek, amikor például láthatóan „lefújta” a betegséget a képernyőről vagy „megátkozta” a koronavírust a légmozgás segítségével. Ezek a cselekmények inkább a közösségi meggyőzés eszközei voltak, semmint hatékony gyógyító praktikák.

A vallási vezetők egyre inkább rá voltak utalva az állami támogatásokra, miután a járvány miatt jelentősen visszaesett a templomi közönség és az adományok. Ez egy új helyzetet teremtett az Egyesült Államokban, ahol a vallásszabadságot hosszú időn át úgy értelmezték, hogy az állam nem kényszeríthet senkit vallási célokra való hozzájárulásra, sem pedig nem támogathat egyházakat állami forrásokból. Ezt a felfogást a 2017-es Trinity Lutheran Church-ügy alapjaiban rengette meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta, hogy egy templom állami pénzből újítsa fel játszóterét. Bár kezdetben ezt csak a szekuláris, egyetemes hasznú funkció miatt engedélyezték, a döntés hosszú távú következményei túlmutattak ezen az érvelésen. Különösen, amikor természeti katasztrófák, például a Harvey-hurrikán következtében hatalmas helyreállítási költségek merültek fel, az egyházak állami támogatása egyre elfogadottabbá vált, miközben a határok egyre inkább elmosódtak a vallási és világi funkciók között.

A járvány idején megmutatkozott, hogy a vallási vezetők – különösen azok, akik jelentős vagyonnal és befolyással rendelkeznek – képesek voltak kihasználni a krízishelyzetet anyagi haszonszerzésre és befolyásuk növelésére. Ez pedig súlyos következményekkel járt a közegészségügyi kommunikáció és a társadalmi bizalom szempontjából, hiszen a tudományosan megalapozatlan állítások aláásták a járvány elleni védekezés egységét.

Fontos megérteni, hogy a vallási és spirituális hit önmagában nem képes felváltani a tudományos alapokon nyugvó egészségügyi intézkedéseket. A társadalmi felelősségvállalás, a kritikus gondolkodás és az információk hitelességének ellenőrzése nélkül a közösségek sérülékenyebbé válnak a megtévesztő ígéretek és az üzleti vagy politikai célokat szolgáló manipulációk hatásaival szemben. A járvány tanulsága, hogy a vallási meggyőződés és az orvostudomány nem kell, hogy ellentétben álljanak egymással, hanem együtt kell működniük a közös jólét érdekében.

Milyen árat fizetünk a vallási immunitás illúziójáért?

A modern társadalom egyre többet beszél a tudományba vetett bizalomról, az orvostudomány vívmányairól és a közegészségügyi rendszerek fontosságáról. Mégis, amikor világjárvány sújtja az emberiséget, újra és újra felbukkannak azok a vallási vezetők, akik szent meggyőződésükre hivatkozva utasítják el a racionális védekezés eszközeit, és a hívők tömegeit biztatják arra, hogy a hit elegendő pajzs minden baj ellen. Ez a meggyőződés nemcsak veszélyes, hanem halálos is lehet — és nem csak a hívőkre nézve.

Ausztrália konzervatív evangéliumi vezetője, Margaret Court lelkipásztor például a világjárvány alatt továbbra is megtartotta istentiszteleteit, mert — állítása szerint — a gyülekezete isteni védelmet élvez. Egy körlevelében azt írta: „ez a Convid-19 [sic] nem közelít meg sem otthonainkat, sem az egyházi közösségünket. Naponta imádkozunk értetek, tudva, hogy Jézus vére védelmez minket.” Hasonló kijelentéseket tett a hírhedt új-zélandi prédikátor, Brian Tamaki is, aki előbb „légköri démonokra” vezette vissza a vírust, majd egyértelművé tette: a keresztények immunisak, amennyiben „újjászületett, Jézust szerető, Bibliában hívő, Szentlélekkel telt, tizedet fizető” hívek. Ebben a felfogásban a betegség nem pusztán fizikai, hanem spirituális gyengeség következménye, amely ellen csak a megfelelő mértékű vallásos odaadás nyújthat védelmet.

Az efféle állítások mögött nemcsak teológiai, hanem erkölcsi veszélyek is húzódnak. Andrew Wommack televíziós evangélista úgy fogalmazott: „Sokan csak akkor keresik a gyógyulást, amikor már betegek. De van ennél jobb: isteni egészségben járni, amikor egyfajta erőtér vesz körül, amelyen semmilyen betegség nem hatolhat át.” És ha még mindig nem lenne világos, mire utal, hozzáteszi: „Ha megbetegszünk, az nem Isten hibája, hanem a miénk.”

Ez a retorika nem csupán felelősséget hárít, hanem bűntudatot is kelt azokban, akik már amúgy is kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ha a betegség a hit hiányának bizonyítéka, akkor a gyógyulás keresése is a bűnösség beismerése. Az isteni védelemre való hivatkozás szinte dogmatikus erővel vált ki minden orvosi óvintézkedést, mintha az egészségügyi tanácsokkal való egyet nem értés maga is vallási tett lenne.

Nem csak az evangéliumi keresztények között jelenik meg ez a fajta irracionalitás. A Jehova Tanúi például 1945 óta szigorúan ellenzik a vérátömlesztést, bibliai parancsolatra hivatkozva. Ez az értelmezés szerint a vér elfogyasztásával egyenértékű, és az ilyen beavatkozás akár kiközösítést is maga után vonhat. Még akkor is, ha az életmentő beavatkozásról van szó.

Ez a dogmatikus elutasítás újra előtérbe került a COVID-19 világjárvány idején, amikor szóba került az ellenanyagokat tartalmazó plazmaterápia alkalmazása a súlyos betegek kezelésére. A Jehova Tanúi vezetősége gyorsan reagált: figyelmeztette híveit, hogy ez az eljárás „az egész plazma” átadását jelenti, és ezért elfogadhatatlan. Vagyis azoknak, akik az élet és a hitük közötti választásra kényszerültek, egyértelmű üzenetet küldtek: válaszd a halált.

Mindez olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak a személyes meggyőződés szabadságán. Van-e erkölcsi alapja annak, hogy egy társadalom asszisztáljon ahhoz, hogy egy vallási közösség a saját, kisebbségi értelmezését egy több ezer éves szövegről az emberi élet fölé helyezze? Van-e kollektív felelősségünk azok haláláért, akiket e hitek követésére kényszerítenek — közvetlenül vagy közvetetten?

Sokan hajlamosak lesajnálni ezeket a jelenségeket, legyinteni a „keresztény démonvadászat” abszurditásán, vagy nevetni azon, hogy valaki álmaiban egy ostyával győzte le a koronavírust. De ez a nevetés könnyen cinikussá válik, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a nézetek milliók életét befolyásolják — gyakran tragikus következményekkel.

Fontos megérteni, hogy az ilyen tanítások nem egyéni hitek ártatlan megnyilvánulásai, hanem rendszerszintű, intézményesen megerősített viselkedésminták, amelyek gyakran a vallási tekintélyelv, a közösségi nyomás és a félelem kombinációjából fakadnak. Aki szembeszáll ezekkel, az nem pusztán saját hitét kérdőjelezi meg, hanem gyakran a saját családjától, barátaitól, sőt egész életének társadalmi vázától is elszakad. A következmény: egzisztenciális magány, spirituális bűntudat, és nem ritkán — halál.

Miért Teremt Isten Járványokat, Ha Jóságos?

A monoteista világkép egyik legmélyebb teológiai dilemmája az, hogyan férhet össze egy mindenható és végtelenül jóságos Isten létezése az olyan szenvedéssel, mint a világjárványok. Az olyan hiedelmek, mint a kereszténység, amelyek Isten abszolút jóságát és hatalmát hirdetik, történelmileg mégis gyakran magyarázták a betegségeket az emberi bűn következményeként. A Biblia tele van történetekkel, amelyekben Isten pusztító csapásokat küld saját választott népére, mert az elfordult tőle vagy más isteneket imádott. A kérdés azonban az: vajon mindannyian egyformán vétkeztek? Hol van az a kritikus tömeg, amelynél Isten már úgy dönt, hogy az egész közösséget meg kell büntetni? És ha Isten mindenható, miért nem képes csak a „gonoszokat” sújtani, és miért szenvednek az ártatlanok is?

Ez a logikai paradoxon, amelyet már az ókori filozófusok, például Epikurosz is megfogalmaztak, a teodícea problémájának lényege. Ha Isten képes volna megakadályozni a rosszat, de nem akarja, akkor gonosz. Ha akarja, de nem képes, akkor nem mindenható. Ha pedig sem nem képes, sem nem akarja, miért hívjuk őt Istennek?

A keresztény teológusok könyvtárnyi magyarázatot – teodíceát – hoztak létre annak érdekében, hogy megmentsék Isten jóságát és hatalmát az ilyen kihívásokkal szemben. Némelyek újradefiniálják az „omnipotenciát” mint valami feltételes erőt. Mások azt állítják, hogy amit mi szenvedésnek látunk, az valójában egy nagyobb rossz megelőzése érdekében történik. Ismét mások az emberi szabad akarat szentségét védelmezik, mint amihez Isten még akkor is ragaszkodik, ha az globális katasztrófákhoz vezet. De ezek az érvek rendre elbuknak a racionális vizsgálat próbáján. A feltételes mindenhatóság önellentmondás. Egy valóban mindenható Istennek nem kellene rossz megoldásokkal beérnie. A szabad akarat pedig aligha magyarázza meg a természeti katasztrófákat, főként úgy, hogy maga a Biblia is számos példát tartalmaz arra, amikor Isten éppen az emberi akarat fölé kerekedik, egyének vagy egész népek felett.

Még ha egy ateista ezeket az érveket meg is kérdőjelezi, a hívők többsége elfogadja és mechanikusan ismétli őket, anélkül hogy valóban elgondolkodna azok logikai koherenciáján. Ezért a kérdés újra és újra felmerül, különösen akkor, amikor az ember személyesen is szembesül a szenvedéssel: miért történik ez? Miért engedi meg Isten a rákot, a járványokat, a földrengéseket, ha egyszer jó és mindenható?

A COVID-19 világjárvány idején számos vallási vezető próbált értelmet adni a helyzetnek. Egyesek szerint a vírus sátáni démonok munkája volt, mások szerint csak azokat érintette, akik nem voltak „elég hívők”. Voltak, akik szerint Isten Trump elnök miatt óvja meg az Egyesült Államokat a fertőzéstől, míg mások szerint a vakcina a pokol szüleménye. Ilyen kijelentések nemcsak tudománytalanok, hanem mélyen irracionálisak is, mégis széles körben elfogadást nyertek. Ezek nem válnak teológiai érveléssé, csak a bizonytalanságra adott ösztönös, politikával vagy apokaliptikus gondolkodással átszőtt válaszokká.

Ferenc pápa egy interjúban a természet bosszújaként értelmezte a vírust – válaszként az emberiségnek a környezet iránti felelőtlenségére. Ez a magyarázat áttételesen mégis visszautal Istenre, hiszen a katolikus tanításban a természet nem rendelkezik önálló akarattal vagy erkölcsi indítékkal. Az, hogy „a természet nem bocsát meg”, valójában azt jelenti: Isten nem nézi tétlenül, hogy tönkretesszük a teremtett világot. A pápa kijelentése tehát inkább retorikai elmozdulás, mint valódi válasz a kérdésre, miért történnek szenvedések.

Fontos megérteni, hogy ezek a magyarázatok valójában nem válaszolják meg az alapvető kérdést, hanem csak eltolják azt más fogalmak irányába. „Bűn”, „szabad akarat”, „természet”, „próbatétel” – ezek mind olyan szavak, amelyekkel a vallás a megmagyarázhatatlant igyekszik elfedni. A probléma azonban változatlanul fennáll: ha Isten valóban jó és mindenható, akkor miért olyan a világ, amilyen?

Egy ilyen kérdés nemcsak intellektuális kihívás, hanem mély egzisztenciális feszültséget is hordoz. Nem csoda, hogy a hívők többsége inkább nem is kérdezi tovább. A válaszokat nem belső meggyőződésből, hanem a vallási közösséghez való tartozásból, szociális nyomásból vagy a komfortzóna megőrzéséből fakadóan fogadja el. A vallás itt már nem ad választ, csak elodázza a kérdést.

A járvány, a szenvedés, a halál – ezek nem teológiai konstrukciók, hanem valós emberi tapasztalatok. És ha egy világnézet nem képes értelmesen reflektálni ezekre, akkor jogosan merül fel a kérdés: valóban alkalmas-e arra, hogy keretet adjon az emberi lét értelmezéséhez?

Fontos hozzátenni, hogy a vallási teodíceák nemcsak logikailag gyengék, de gyakran társadalmilag is ártalmasak. Ha a szenvedést „megérdemelt büntetésként” magyarázzuk, az elvezethet a betegséggel élők megbélyegzéséhez, a társadalmi kirekesztéshez, és ahhoz, hogy az együttérzés helyett ítélkezés uralja a közbeszédet. Ezzel nemcsak az áldozatokat hagyjuk magukra, hanem a saját erkölcsi felelősségünket is elhárítjuk.

A vallás szerepe és a társadalmi hatása a modern világban

A vallás a társadalomban és az egyén életében mindenkor különböző szerepeket töltött be, de az utóbbi időszakokban egyre inkább a személyes vigasztalás és a közösségi összetartás eszközeivé vált. Az istenek és isteni erők hagyományos, szigorú képe, amelyet évszázadok óta a vallásos közösségek is elfogadtak, fokozatosan eltűnik. Ma már nem sok ember találja magát képesnek arra, hogy elképzelje a mindentudó és mindenhatót, aki trónon ül a mennyben, és számon tartja bűneinket. Ezt az istenképet felváltották a félig meghatározott, homályos istenek, amelyek szinte formátlan fogalmak, amelyeket úgy alkottak meg, hogy ne legyenek olyan kézzelfoghatóak, hogy valóban elgondolkodhassunk rajtuk.

Ezek az istenek beszélgetésekbe cseppenek, hogy pillanatnyi vigaszt nyújtsanak, majd eltűnnek, mielőtt bárki alaposabban mérlegelhetné őket, vagy logikai vizsgálatnak vethetné alá őket. Ezzel párhuzamosan a vallás társadalmi szerepe is módosul. A vallásos igazságok és elvek helyett, amelyek valaha a társadalom erkölcsi iránytűjét adták, ma a vallás képesnek mutatkozik arra, hogy megvigasztalja az embereket, segítse őket személyes tragédiáik feldolgozásában, és megadja számukra a lelki támaszt. Azonban, miközben ezek az állítások népszerűek és elfogadottak, egyre inkább megkérdőjelezhetők. A vallásos kényelmetlen és kérdőjelezhető szerepe több szempontból is mérhető és alátámasztható, sőt számos kutatás és tudományos vizsgálat már bebizonyította, hogy ezek a vallási kijelentések és ígéretek nem tartják meg azt az ígéretet, amelyet elvárnánk tőlük.

Bár sokan hajlamosak figyelmen kívül hagyni az adatokat és a statisztikai elemzéseket, amelyek évtizedek óta mutatják, hogy a vallásos meggyőződések nem eredményeznek a várt hatásokat, sokkal nyilvánvalóbbá válik, hogy a vallásos válaszok a társadalmi válságok közepette nem a megoldásokat, hanem épp ellenkezőleg, gyakran azokat a problémákat gyorsítják. A tudomány a COVID-19-járvány során minden erőfeszítésével az emberi élet megmentésére összpontosított, míg a vallás egyes képviselői önpromócióval, manipulációval, szexizmussal, homofóbiával, rasszizmussal és anyagi haszonszerzéssel foglalkoztak. A vallásos közösségek helyett inkább azok, akik nem hajlandók beismerni a társadalom legégetőbb problémáit, az igazság keresése helyett, szinte keresztény "prognózisokkal" próbálták elterelni a figyelmet, mint például a vírus terjedésének egyes vallásos értelmezései, amelyek gyakran diszkriminatív és gyűlöletkeltő állításokat hangoztattak.

Ez a fajta vallási diskurzus a világjárvány idején különösen kiéleződött. Egyes vallási vezetők azt állították, hogy a vírus Isten büntetése a világnak, ami elfordult tőle, míg mások úgy vélték, hogy a betegség a társadalom bűneinek következménye, például a meleg közösségek által elkövetett "bűnök" miatt. A vallásos csoportok egy része a vallási igazságok és értékek elhanyagolására hivatkozva próbálta elkerülni a tudományos és orvosi közösség munkáját, miközben politikai és társadalmi vitákban próbálta befolyásolni a közvéleményt.

Az egyes vallási vezetők és intézmények haszonszerzése és politikai hatalomra törése gyakran társult az emberek szenvedésének, nehézségeinek kihasználásával, miközben az igazi társadalmi problémák, mint a gazdasági egyenlőtlenségek, a rasszizmus és a szexizmus, nem kaptak kellő figyelmet. A vallásos közösségek és vezetők jelentős része nemcsak hogy nem segítette a társadalom problémáinak megoldását, hanem sok esetben azoknak a csoportoknak a diszkriminálásával foglalkoztak, akik a leginkább rászorultak.

A vallás hatása tehát nemcsak társadalmi, hanem politikai szinten is fontos. Az egyes vallási vezetők és szervezetek, miközben a társadalmi válságokat kihasználják, gyakran arra törekszenek, hogy befolyásolják a közpolitikát, miközben figyelmen kívül hagyják a tudományos eredményeket, és olyan hamis narratívákat népszerűsítenek, amelyek csupán a hatalom megőrzését szolgálják.

Az emberi történelem során mindig is fontos szerepet játszott a vallás. Azonban a modern világban az őszinte vallásos meggyőződések és gyakorlatok helyett sokszor a vallás egyre inkább a hatalom és befolyás megszerzésének eszközévé válik. Ezáltal még fontosabbá válik, hogy felismerjük a vallás hatásait és összefüggéseit a társadalmi és politikai kérdésekkel, és ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a vallásos kijelentések és ígéretek gyakran nem nyújtanak valódi válaszokat a társadalom legfontosabb problémáira. A tudomány és az objektív elemzés egyre inkább a válaszokat kereső eszközökké válnak, miközben a vallás szerepe és hatása egyre inkább megkérdőjelezhetővé válik.

Miért fontos a játékos megközelítés a rendszerszemléletű családterápiában?
Mi motiválja a fiatalokat, hogy egyedülálló terrorista támadásokat hajtsanak végre?
Mitől lesz valaki igazán „amerikai”? Az állampolgári igazságosság és az asszimiláció dilemmája
Mi az a mycosis fungoides és hogyan ismerhető fel időben?