A média tulajdonlásának átalakulása és annak hatásai

Az olasz sajtó tulajdonosi szerkezete az utóbbi években jelentős változásokon ment keresztül. 2016-ban figyelemre méltó közeledés történt a La Repubblica (amelyet Carlo De Benedetti üzletember és politikus, a Compagnie Industriali Riunite révén birtokol) és a La Stampa (akkoriban a Fiat Chrysler tulajdonában lévő) között. Ezzel egyidejűleg a Fiat, és ezzel együtt az Agnelli család visszavonult a Corriere della Sera tulajdonlásából. Ez a lépés a sajtó iparosodott környezetében kedvező változásnak tűnt, mivel lehetőséget adtak Urbano Cairo, a média vállalkozó (Cairo Communication S.p.A.), számára, hogy átvegye az RCS Media irányítását.

A sajtó tulajdonlásának ilyen módon való átrendeződése, különösen a média vállalkozóként ismert Cairo belépése, az ipari hátterű családok, mint az Agnelli család, által hagyott piaci rés betöltését jelentette. Az üzleti és politikai érdekek összefonódása, amelyek korábban uralták az olasz médiát, most lehetőséget adtak a sajtó szabadabb működésére, ám ugyanakkor kérdéseket vetettek fel az újabb tulajdonosi érdekek átláthatóságáról.

A Time magazin megvásárlása, amelyet a Koch testvérek 2017 végén jelentettek be, majd 2018-ban valósult meg, szintén egy másik példa a média tulajdonosi struktúrájának globalizációjára. A Koch testvérek már 2015-ben jelezték média-befektetési szándékaikat, amikor több nagyobb amerikai sajtóorgánumot, köztük a Los Angeles Times-ot és a Chicago Tribune-t próbálták megvásárolni. Ezzel a lépéssel a sajtópiacon való befolyásuk növelésére törekedtek.

Az ilyen tulajdonosi átalakulások nem csupán gazdasági, hanem politikai hatásokkal is járhatnak. Bernard Arnault, a LVMH konszern elnöke és a Le Parisien tulajdonosa például nem habozik eltávolítani a hirdetéseket a Le Monde-ból, ha a lap politikai állásfoglalása nem tetszik neki. Ezt a lépést különösen a Paradise Papers kiemelésére válaszul tette, amely Arnault adóoptimalizálási stratégiáit hozta napvilágra. Az ilyen típusú politikai és gazdasági nyomásgyakorlás a sajtó szabadságát is erőteljesen befolyásolhatja.

A francia Bloche törvény (2016. november 14.) célja, hogy erősítse a sajtó szabadságát, függetlenségét és pluralizmusát. Bár számos előrelépést hozott, a törvény még mindig messze van attól, hogy teljes mértékben garantálja a médiát működtető szervezetek szerkesztői függetlenségét. Az etikai kódexek és bizottságok bevezetése hasznos lépésnek tűnik, de nem elegendő ahhoz, hogy a szerkesztőségek valódi függetlenségét biztosítsák, mivel ezek a bizottságok gyakran maguk is a tulajdonosok befolyása alatt állnak.

A média tulajdonlásának átláthatósága szintén kulcsfontosságú tényező. Franciaországban és Spanyolországban végzett kutatásaink során egyik legszembetűnőbb megállapításunk az volt, hogy a média tulajdonlásával kapcsolatos információk rendkívül hiányosak és átláthatatlanok. A törvények, amelyek előírják a tulajdonosi struktúra nyilvánosságra hozatalát, nem biztosítanak elegendő információt a potenciális érdekütközésekről, amelyek komoly hatással lehetnek a hírközlés függetlenségére.

A politikai befolyásolás példáját láthatjuk például Sheldon Adelson esetében is, aki az izraeli politikába is belépett a médián keresztül. Az általa alapított Israel Hayom ingyenes napilap Benjamin Netanyahu erőteljes támogatója lett. Ez a lépés jól illusztrálja, hogyan használhatják a politikai és gazdasági elit tagjai a médiát saját politikai céljaik elérésére, így erősítve politikai pozícióikat és érdekeiket.

Bár az ilyen sajtó-tulajdonosi összefonódások globálisan is elterjedtek, és komoly hatással vannak a politikai diskurzusra, az ezekkel kapcsolatos átláthatóság és szabályozás továbbra is alapvető fontosságú. A média tulajdonlásának nyilvános megismerése és a potenciális konfliktusok feltárása egyaránt hozzájárulhatnak a demokratikus diskurzus egészséges működéséhez, és biztosíthatják, hogy a közvélemény számára elérhető információk valóban függetlenek és objektívek legyenek.

Hogyan befolyásolja a közpénzeket igénylő kampányfinanszírozás a demokratikus választási rendszereket?

A politikai kampányok költségvetései egyre bonyolultabbá váltak, és a közpénzek felhasználása kulcsszerepet játszik a választási folyamatokban. A közfinanszírozás alapelvei és szabályai világszerte különbözőek, de egy közös elemük van: a közpénzekhez való hozzáférés megváltoztathatja a politikai pártok versenyképességét, és meghatározhatja a választások kimenetelét. A közfinanszírozás intézménye tehát nem csupán az egyes politikai kampányok költségvetését, hanem magát a politikai versenyt is alakítja.

A közfinanszírozás egyik legnagyobb problémája, hogy bár célja a politikai kampányok tisztességes versenyének biztosítása, valójában gyakran nem képes teljes mértékben kiegyenlíteni a hatalmas pénzügyi erőforrásokkal rendelkező politikai szereplők előnyét. A példátlan mértékű magánfinanszírozás, amelyet a politikai kampányok során egyes gazdag egyének és cégek biztosítanak, sokszor háttérbe szorítja a közpénzekre épülő kampányokat. A gazdag politikai donorok, akik szoros kapcsolatban állnak a politikai döntéshozókkal, könnyedén manipulálhatják a választási eredményeket.

A közfinanszírozás tehát számos országban próbálja kompenzálni ezt az egyensúlyhiányt, például azáltal, hogy a politikai pártoknak évente bizonyos összegeket juttat, amelyek kampánykiadásaik egy részét fedezhetik. Azonban az ilyen rendszerek gyakran nem akadályozzák meg, hogy a kampányok a gazdag egyének és csoportok érdekeit képviseljék. Egyes államokban, mint például Connecticutban, sikeresen bevezetett rendszerek is léteznek, amelyek közpénzeket biztosítanak a jelöltek számára, ha megfelelnek a szigorú szabályozásnak. Azonban, amint egyes gazdag politikai szereplők képesek megkerülni ezeket a szabályokat, a közpénzek hatékonysága kérdésessé válik.

A közpénzek használata politikai kampányok során tehát egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek a modern demokráciák egyik legfontosabb vitatott témájává váltak. Miközben számos országban próbálják megteremteni az esélyegyenlőséget a politikai versenyben, a valóság gyakran más képet mutat: a pénz szerepe mindent eldönthet. Ezért az effajta rendszerek folyamatos fejlesztése és az ilyen típusú finanszírozás átláthatóságának növelése elengedhetetlen ahhoz, hogy a politikai döntések valóban a közjóra összpontosítsanak.

A közfinanszírozás kérdése tehát nem csupán a pénzügyi szempontokat érinti, hanem a demokratikus folyamatok alapjait is. Ha a választók úgy érzik, hogy a pénz mindent elront, a politikai rendszerek iránti bizalom gyorsan meginghat. Az alapvető elvárás, hogy a közpénzeket felelősségteljesen és igazságosan használják fel, hogy ne legyenek olyan politikai döntéshozók, akik pénzügyi előnyökkel képesek manipulálni a választási rendszert. Ezen elvek figyelembevételével biztosítható, hogy a politikai verseny tisztességes marad, és hogy a választások valóban a választók akaratát tükrözik.

Hogyan befolyásolják a kampánykiadások a demokráciát?

A kampányfinanszírozás és annak hatása a demokráciák működésére egy olyan téma, amely gyakran felveti a politikai és gazdasági hatalmak közötti kapcsolat kérdését. A politikai kampányok költségei gyakran a választások kimenetelét is befolyásolják, de a közvetlen hatásuk ennél sokkal bonyolultabb és mélyebb társadalmi következményekkel jár. A szabályozott demokráciák, mint például Franciaország, gyakran kisebb kampánykiadásokat mutatnak, mint más, kevésbé szigorúan szabályozott rendszerek, de még így is hatalmas különbségek lehetnek az egyes választási körzetek között. A választásokon való részvétel egyesek számára szinte elérhetetlenné válhat, ha a kampányfinanszírozás szabályai nem biztosítanak igazságos versenyt a politikai pártok számára.

Ha a kampányfinanszírozásra vonatkozóan nincs megfelelő korlátozás, az alapvetően befolyásolhatja az alapvető demokratikus elveket. A politikai pártok szerepe tehát nem csupán a választások lebonyolításában van jelen, hanem az állami döntéshozatal minden szintjén, az általuk képviselt politikai diskurzusok és ideológiai állásfoglalások által formálják a közvéleményt és a politikai struktúrákat. A politikai pártok nélküli demokrácia elképzelhetetlen, ahogyan azt Maurice Duverger már 1951-es munkájában is hangsúlyozta. Duverger számára a pártok elengedhetetlenek ahhoz, hogy a demokratikus döntéshozatal valóságos és tartós legyen.

Bár a politikai pártok közbizalmatlansága sok országban egyre növekvő problémát jelent, elengedhetetlen, hogy továbbra is keresett és alkalmazott intézményekként létezzenek. Az emberek gyakran panaszkodnak a pártok átláthatatlanságára és elzárkózottságára, különösen, ha azok nem reagálnak megfelelően a társadalom változó igényeire. A pártok megújítására és demokratizálására van szükség, hogy jobban tudjanak kommunikálni a választóikkal, új tagokat vonzanak, és olyan jelölteket találjanak, akik a társadalom különböző rétegeit képviselik.

Miközben egyesek úgy vélik, hogy a pártokkal való demokratikus politika válságba jutott, és a „technokrata” kormányzás, vagyis a szakértők uralma lenne a megfelelő válasz, a valóság nem ilyen egyszerű. A szakértők, mint például Alan Blinder, arra hívják fel a figyelmet, hogy az igazi probléma az, hogy a politika túlságosan pártossá vált, és ez elidegeníti az embereket a politikai rendszertől. Blinder javaslata az, hogy a közpolitikák meghatározásában a szakértők kapjanak nagyobb szerepet, elkerülve a politikai manipulációkat. Azonban nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy az adópolitika és a gazdaság más aspektusai is rendkívül politikai kérdések, amelyek a társadalom különböző rétegeit képviselő pártok közötti kompromisszumokat igényelnek. A pártok feladata, hogy a különböző választói igényeket összegyűjtsék és azokat politikai döntésekké formálják.

A politikai pártok fontossága nem csupán az általuk képviselt ideológiák és programok miatt kiemelkedő, hanem azért is, mert a demokratikus kormányzás működőképességének alapvető eszközei. Az alternatív politikai rendszerek, mint például a technokrácia, még nem képesek helyettesíteni a pártok szerepét. Még akkor is, ha a politikai pártok sokszor nem képesek minden választói igényt kielégíteni, nélkülük a demokratikus kormányzás alapjaiban sérülne.

A választási rendszerek és a pártok közötti verseny nemcsak politikai, hanem gazdasági kérdésekkel is összefonódik. Azokban az országokban, ahol a kampányfinanszírozásra vonatkozóan nincs megfelelő szabályozás, a gazdagabb szereplők könnyedén előnyre tehetnek szert. A politikai pártok működését a megfelelő nyilvános és magánfinanszírozási eszközök segítségével kell támogatni. Ugyanakkor szükséges, hogy a politikai pártok állami és magánforrások közötti egyensúlyt megtalálják, különben elkerülhetetlen lesz, hogy a gazdaságilag erősebb szereplők dominálják a politikai döntéshozatali folyamatokat.

Hogyan érhetjük el a politikai egyenlőséget a közszolgáltatás és a választási finanszírozás reformjával?

Ezzel szemben a hivatalos kampány az „egyenlő beszédidő” elvének megfelelően zajlik a jelöltek számára. A parlamenti választások tekintetében a francia választási kódex előírja, hogy a nemzeti gyűlésben hivatalosan alakult csoportokkal rendelkező pártok összesen három órát kapjanak az első fordulóra, míg azok a pártok, amelyek ilyen csoportokkal nem rendelkeznek, mindössze hét percet kaphatnak a műsoridőből, amennyiben legalább 75 jelöltet indítanak. Így a győztesek, akár öt évvel ezelőttről, különleges előnyhöz jutnak. Ez olyan, mintha kijelentenék, hogy új pártok nem jelenhetnek meg két választás között—vagy inkább garantálják, hogy ha mégis megjelennek, akkor ne árnyékolják be a politikusokat, akik éppen a napfényben fürdőznek.

A beszédidőre vonatkozó szabályoknak nemcsak változniuk kell, hanem ideális esetben az alkotmányba kellene kerülniük, hogy a hatalmon lévő pártok ne módosíthassák őket rövid távú választási érdekeik alapján. Egy lehetséges megoldás lehetne a Demokráciaegyenlőségi Utalványok (DEU) adózóktól származó elosztásainak felhasználása a politikai mozgalmak népszerűségének mérésére választási időszakban, de természetesen ez nem az egyetlen lehetőség. Ez nem oldaná meg a médiához való egyenlő hozzáférés problémáját, de nem is kell, hogy ez bármiféle előrelépést megakadályozzon. Ami biztos, hogy a huszonegyedik században az öt évvel ezelőtti választási eredmények nem lehetnek meghatározók a politikai pártok finanszírozásában, vagy a jelöltek számára biztosított beszédidő tekintetében.

A politikai egyenlőség garanciájának megteremtéséhez elengedhetetlen a pártok finanszírozásának alapvető reformja, ahol a Demokráciaegyenlőségi Utalványok és a szigorú magánfinanszírozás szabályozásának bevezetése közvetlen hatással lesz a politikai döntéshozatal demokratikus jellegére. Az ilyen reformok révén a politikusok figyelme végre a választópolgárok többségére irányulna, nem csupán a gazdagok kívánságaira. Azonban ahhoz, hogy a társadalom szélesebb rétegei valódi képviseletet kapjanak, a parlamentek összetételében is változásokra van szükség. A szociális osztályok, különösen a munkavállalók és a kiszolgáltatott munkások arányának növelése nélkül nem lehet teljes körűen beszélni a demokratikus egyenlőségről.

Miért fontos a társadalmi keveredés a politikai testületekben?

A politikai reformok tervezésében és végrehajtásában a képviselők társadalmi eredete alapvető szerepet játszik, mivel az általuk hozott döntések közvetlen hatással vannak a társadalom különböző rétegeire. Egyes kutatások, például Nicholas Carnes munkái, világossá tették, hogy a politikai döntések gyakran azok érdekeit tükrözik, akik a társadalom legelőnyösebb helyzetéből származnak. Az alábbiakban egy olyan reformot vizsgálunk, amely a társadalmi és politikai reprezentáció sokszínűségére építve keres megoldást a képviseleti demokrácia problémáira.

A kevert gyűlés, amelyet javaslok, nem csupán a politikai intézmények reformjának eszköze, hanem egyben a társadalom szélesebb rétegeinek politikai reprezentációját is célba veszi. A reform célja, hogy a parlamentben legalább az „szociális képviselők” harmadának választása arányos legyen, vagyis azokat a képviselőket, akik a társadalom alacsonyabb rétegeit képviselik, és akik közvetlen kapcsolatban állnak a munkaerőpiacon dolgozó, munkásosztálybeli állampolgárokkal. Jelenleg a politikai testületekben a társadalom ezen rétegei alulreprezentáltak, így a döntések gyakran nem tükrözik az ő érdekeiket.

Franciaország példáját alapul véve, ahol a munkásosztály a munkavállaló réteg felét teszi ki, a javasolt reform jelentős változást hozna a parlament összetételében. Bár nem lenne szó arról, hogy a parlamentben a munkásosztály tagjai arányosan 50%-ot képviseljenek, a szociális arányosság révén egy radikális átalakulás valósulna meg. A munkások politikai képviselete így erősebbé válhatna, és a kormány gazdasági, valamint szociális politikájában is jelentős változások következhetnének be.

Egy másik fontos következménye a reformnak, hogy erősítené a szakszervezeteket. Nicholas Carnes rámutatott, hogy az amerikai törvényhozásban a munkások képviseletének gyengülése összefüggésben áll a szakszervezetek erejének csökkenésével. A szakszervezetek, ha szoros kapcsolatban állnak a politikai pártokkal, akkor valódi politikai képviseletet biztosíthatnak a munkásosztály számára, ami így a politikai pályára is belépést nyerhet. Az alacsony szakszervezeti tagság azonban azt eredményezi, hogy a politikai képviselet ezen útja lezárul, és a munkásosztály érdekei nem képviseltethetik magukat megfelelően.

Azonban felvetődhet a kérdés, miért fontos, hogy a politikai képviselők valóban olyan emberek legyenek, akik az adott társadalmi csoporthoz tartoznak. Miért szükséges, hogy a politikai testületekben érvényesüljön az etnikai, nemi, szociális és egyéb típusú sokszínűség, ha ezek nem befolyásolják közvetlenül a döntéseket? Az igazság az, hogy ezek a tényezők alapvetően befolyásolják a politikai döntések mibenlétét. Nicholas Carnes és más kutatók dokumentálták, hogy az Egyesült Államokban a képviselők döntéseik során erőteljesen figyelembe veszik saját szociális és foglalkozási hátterüket.

A politikai testületekben való szociális sokszínűség növelése nemcsak az alulreprezentált csoportok érdekeit szolgálja, hanem az egész társadalom számára fontos, hogy a döntéshozatalban részt vevő személyek széles spektrumot képviseljenek. A munkásosztály, a nők és a kisebbségi csoportok képviselőinek jelenléte elősegítheti a politikai döntések igazságosabb és inkluzívabb jellegét, mivel ők olyan szemszögből látják a világot, amelyet a társadalom gazdagabb és dominánsabb rétegei nem feltétlenül értenek meg.

A kevert gyűlésre tett javaslat nemcsak a politikai testületek szociális keveredését célozza, hanem azt is, hogy a politikai intézmények működése szorosabb kapcsolatba kerüljön a társadalom különböző rétegeivel. A munkásosztály és más alulreprezentált csoportok jelenléte nemcsak a döntések legitimációját növelné, hanem azt is elősegítené, hogy az emberek jobban azonosuljanak a politikai folyamatokkal. Ha a képviselet változatosabbá válik, a választópolgárok számára is egyértelműbbé válik, hogy politikai érdekeik figyelembe vételre kerülnek.

Ez a társadalmi revitalizáció olyan változások sorozatát indíthatná el, amelyek a választók visszatérését eredményezhetik. A demokratikus intézményekbe vetett bizalom helyreállítása nemcsak a politikai döntéshozatalt javítaná, hanem növelné a részvételt és segítene abban, hogy a közpénzeket az egész társadalom számára hasznos módon osztják el.