Miért fontos a közösség és a jellem megújítása a demokráciában?

A demokrácia fennmaradása és sikere nem csupán a formális kormányzati struktúráktól, törvényektől vagy intézményi folyamatoktól függ, hanem elsősorban az emberek szokásaitól, hagyományaitól és véleményeitől. Alexis de Tocqueville már a 19. században rámutatott arra, hogy a liberális demokrácia alapját a „szív szokásai” képezik: ezek közé tartozik a mértékletesség, a közösségi tudat, a belső altruizmus és az egymás iránti bizalom, melyek csökkentik az állami beavatkozás szükségességét. A politikának nem csupán a gyakorlati ügyekkel kell foglalkoznia, hanem a jellem formálásával is, ahogy azt Arisztotelész is megfogalmazta, a politikának az a célja, hogy a polgárok jellemet alakítson ki, amely nemes cselekedetekre készteti őket.

Az utóbbi években a közélet számos színterén tapasztalhatunk romló tendenciákat: a szexuális zaklatások és erőszakos események, az óriási jövedelmi különbségek, a nyelv degradálódása, a politikusok ígéreteinek megszegése, valamint a szélsőséges média- és szórakoztatóipari tartalmak mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az erkölcsi és közösségi normák meggyengüljenek. Az emberi karakter és a közösségek minősége szorosan összefügg, hiszen az egyének nem elszigetelten, hanem társadalmi környezetükben élnek, és viselkedésüket erősen befolyásolják az adott közösség normái, elvárásai és intézményei.

Az individualizmus előretörése, amely ma már nemcsak Amerikára, hanem világszerte jellemző, átalakította a szabadság fogalmát is. Az emberek egyre inkább fogyasztóként, „szabad választóként” tekintenek magukra, akiknek joguk van a korlátlan önmegvalósításhoz, miközben elfelejtik, hogy a szabadság nem csupán természetes jog, hanem közösségi konstrukció is, amelyhez kötelességek és felelősségek is társulnak. Ez a változás a közösségi tudat meggyengüléséhez vezetett, ami viszont negatívan hat a demokratikus értékek fenntartására.

A nosztalgia az elmúlt időszakokra gyakran felbukkan, de a „jó öreg napok” emléke egyoldalú, mert nem veszi figyelembe a múlt társadalmi igazságtalanságait, mint például a szegregációt, a patriarchális intézményeket vagy a széleskörű tudatlanságot. Egy jó társadalom hiányában nehéz jó emberré válni, hiszen a kulturális normák és intézmények alapvetően meghatározzák az emberi karakter alakulását. A közösség és az egyén fejlődése egymást feltételezi: ahol az egyik meggyengül, ott a másik is szenved.

Az amerikaiak, bár nagyra értékelik az egyenlőséget és az egyéni szabadságot, egyben mélyen kötődnek a közösséghez is. Az alkotmány „Mi, a nép” megfogalmazása nem véletlen: az egyéni szabadság csak közösségi keretek között élvezhető igazán, és a társadalomnak két alapvető feladata van: a fiatalok nevelése és a közjó szolgálata. Ezek megvalósításához elengedhetetlenek a közös minták, kulturális normák és bizonyos szigorú, de szabadságot biztosító korlátok.

Fontos megérteni, hogy a demokratikus társadalom jellemének formálása nem egyszerű feladat, hanem folyamatos közösségi és egyéni erőfeszítést igényel. A jellem, az etika és a közösségi szellem nem önmaguktól születnek meg, hanem intézmények, nevelés és kulturális gyakorlatok által fejlődnek ki. Ezért a demokratikus társadalom megőrzése érdekében nem elegendő a jogi keretek fenntartása, hanem szükség van egy olyan kulturális és erkölcsi környezetre, amely támogatja az állampolgári felelősségvállalást, a közösségi elkötelezettséget és a jellem nemesítését.

Miért a demokratikus rendszerek sokszor ellentmondásosak és hogyan fejlődtek az Egyesült Államokban?

Az Egyesült Államok alkotmánya, amelyet 1789-ben ratifikáltak és gyorsan kiegészítettek a Jogok Billjével, alapvető jogokat és szabadságokat védett, miközben rugalmas kormányzati formát biztosított, amely lehetővé tette e jogok kiterjesztését az idők során. Az alkotmány legnagyobb paradoxonja, hogy alkotói és a történelem kommentátorai egyaránt úgy ítélték meg, hogy célja a demokrácia ellenőrzése volt. Ennek ellenére több mint két évszázados működése során az alkotmány a szabadság és a demokratikus gyakorlat bővítéseinek forrásává vált. Azok a férfiak, akik 1787 nyarán Philadelphia-ban találkoztak, rendkívül aggódtak az 1781-ben elfogadott és az új nemzet alkotmányaként működő Szövetségi Törvények gyengeségei miatt. George Washington, James Madison és Alexander Hamilton politikai vezetők attól tartottak, hogy a Szövetségi Törvények által létrehozott kormányzat, amely nem rendelkezett végrehajtó és bírói hatóságokkal, nem volt képes hatékonyan működni, és könnyen összeomolhatott volna. Az 1780-as években sokan úgy vélték, hogy a demokratikus döntéshozatal túl messzire ment, és a kormányzat túl gyenge volt a megfelelő irányításhoz. Az alkotmányozó konvención résztvevő 55 küldött között általános vélemény volt, hogy az állami hatalomnak erősebbé kell válnia.

Ezért az alkotmányban a közvetlen népi uralom korlátozásait építették be, például azzal, hogy a Szenátust az államok törvényhozása választja, a bírói hivatalokat nem választják, az elnököt közvetetten választják az elektori kollégiumon keresztül, és a szavazati jogot kizárták a rabszolgák és a nők számára. A kormányzati hatalom tehát az alapítók elképzelése szerint az oktatott, kultúrált és felelős férfiak kezében kellett maradjon. Az 1800-as évek közepére azonban az Egyesült Államok politikai rendszere egyre inkább a közvetlenebb demokratikus irányítás felé mozdult el.

A XIX. század folyamán az Egyesült Államokban elindult a „demokratikus forradalom”, amely eltörölte a legtöbb szavazati jogi korlátozást a fehér férfiak számára, majd a polgárháború után a fekete férfiak is megkapták a szavazati jogot. Az elkövetkező évtizedekben a nők is követelni kezdték a választójogot. A demokrácia tehát nemcsak a politikai részvételt jelentette, hanem a társadalmi és gazdasági korlátok lebontását, a közoktatás bővítését, a szociális mobilitás növelését és az információk könnyebb elérhetőségét is.

A 19. század végére az állami és helyi kormányok egyre nagyobb szerepet vállaltak a közszolgáltatások, mint az utak, a csatornák, az iskolák, valamint az üzleti vállalkozások és a kereskedelem szabályozásában. A gazdaság iparosodásával egyre bonyolultabbá vált a társadalmi és gazdasági viszonyok kezelése, és az államnak egyre nagyobb hatása lett ezekre a folyamatokra. A demokratikus rendszer azonban nemcsak a közvetlen politikai részvételt jelentette, hanem annak az elismerését is, hogy az állami szerepvállalás szükséges a társadalom fejlődése érdekében.

Mindezek alapján a demokrácia az Egyesült Államokban egy folyamatosan változó és bővülő folyamat volt, amely során a kezdeti elitista, de erősen korlátozott politikai formák fokozatosan tágították a választójogot, miközben az állam szerepe is egyre bővült az egyesült államokbeli társadalom és gazdaság szükségleteinek megfelelően.

Milyen kihívásokkal néz szembe a demokrácia a modern politikai környezetben?

Ha valaki azt hitte, hogy 1995-ben, amikor a Republikánusok átvették a Ház irányítását, változások következnek be, tévedett. A gyakorlatok nem változtak, csak más hatóságok alatt folytatódtak. A republikánus vezetés alatt a vitatott törvényjavaslatok bizottsági tárgyalásai "egyre inkább pártosak és formalisták lettek, a valódi munka pedig a bizottság elnöke, a pártvezetőség, a közigazgatás tisztviselői és a lobbisták keze alatt zajlott." A minta az egyeztető bizottságokban is megmaradt. Emellett nőtt a hajlam arra, hogy fontos kérdéseket nagy omnibusz törvényekbe foglaljanak, amelyekről a képviselőknek nem volt idejük elolvasni, vagy megérteni, mi van bennük, mielőtt szavazniuk kellett volna. Ez nemcsak antidemokratikus, hanem hatékonyság szempontjából is káros volt, mivel sok olyan törvény, amelyet szoros határidők alatt fogadtak el, kínos és káros hibákat tartalmazott, amelyeket egy kis több figyelemmel könnyen elkerülhettek volna.

A politikai és ideológiai polarizáció növekvő hatása a törvényhozás működésére egyre inkább olyan helyzetet eredményezett, amelyben minden párt ugyanazokat a manipulatív technikákat alkalmazza, hogy megvédje saját érdekeit. Így a "gépezet" már nem haladt a demokratikus elvek finomítása felé, hanem inkább az ellenkező irányba haladt, a politikai törésvonalak elmélyülését eredményezve.

Különösen fontos, hogy figyelmesebben tekintsünk a hatalom összpontosulására és a tisztviselői pozíciók erősebb központi hatáskörbe kerülésére. A hatalmi koncentráció mértéke egyes esetekben olyan mértékűvé válhat, hogy már nemcsak a demokratikus intézményeket, hanem az egész társadalom működését is aláássa. A demokratikus normák helyreállításához tehát elengedhetetlen az egyes hatalmi ágak közötti hatékony és valódi egyensúly megteremtése.

Hogyan alakította a politikai polarizáció az amerikai társadalmat?

A politikai polarizáció nem új jelenség az Egyesült Államokban; valójában a nemzet történetének nagy részében jelen volt. Tomasky, a Democracy: A Journal of Ideas főszerkesztője és kommentátora, úgy véli, hogy a politikai megosztottság az Egyesült Államokban mindig is létezett, de a második világháború utáni 35 éves különleges nemzeti konszenzus után az 1980-as években következett be az igazi törés. A közvélemény megosztottságát számos tényező alakította: a modern konzervatív mozgalom ideológiai hajlama, a növekvő faji feszültségek, a fokozódó bevándorlás, az abortusz körüli társadalmi viták, az egyenlőtlenségek növekedése és az alapvetően megváltozott médiakörnyezet mind hozzájárultak ahhoz, hogy a politikai táj oly mértékben megosztottá váljon, mint soha korábban. Az amerikai politikai élet folyamatosan új kihívások elé állította a társadalmat, és ez a trend egyre inkább dominálta az 1980-as évek végére kialakult társadalmi és politikai diskurzust.

Ezen túlmenően Diana West, a széles körben elismert publicista és író szerint az amerikai társadalom sok tekintetben infantilizálódott. Egy olyan kultúrával állunk szemben, ahol egyre nehezebbé válik felnőttek és gyermekek közötti különbségek felismerése, ahol a szülők nemcsak hogy képtelenek határokat szabni a gyermekeik számára, de sok esetben ők maguk is viselkednek úgy, mint a gyermekeik. Az amerikai társadalom olyan értékeket és normákat engedett el, amelyek korábban alapvetőek voltak, helyüket pedig egy szürke relativizmus vette át. Az emberek gyakran már nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól, és úgy tűnik, hogy a közvélemény számára elfogadhatóvá vált, hogy az etikai kérdések az egyéni szubjektivitás és nem az objektív igazság függvényében alakuljanak.

Ez a jelenség a politikai diskurzusra is hatással van. A politikai ideológiák közötti határvonalak elmosódása és az állampolgári részvétel csökkenése nemcsak a társadalom egységét veszélyezteti, hanem maga a demokrácia alapelveit is. Az amerikai kultúra egyre inkább egy olyan politikai közegbe fordul, amelyben a közönség figyelme nem a valódi politikai kérdéseken, hanem a személyiségek körüli színházi show-ken és egyre inkább elnagyolt, populista ígéreteken összpontosul.

A társadalmi feszültségek és a politikai polarizáció a médiát is drámaian átalakította. A hagyományos hírcsatornák és tájékoztató intézmények helyét átvették az új típusú információforrások: a közösségi média, ahol a szűrőbuborékok és az algoritmusok hatása fokozottan jelen van. Az emberek gyakran már nem a tényekre és az objektív információkra támaszkodnak, hanem olyan tartalmakat keresnek, amelyek megerősítik a meglévő véleményüket, és elzárkóznak a más véleményektől. Ez a tendencia nemcsak a politikai párbeszédet torzítja, hanem hosszú távon hozzájárulhat a demokratikus intézmények erodálódásához is.