Uráliai kozák

Vlagyimir Ivánovics Dál

Urál-i kozák

Megérkezett a forró, tikkasztó nyár, amely a mi déli pusztáinkon pontosan négy hónapig tart: május, június, július és augusztus – megérkezett és a lehelletével rátette a súlyát az Urál-i pusztára, hogy felkészítse azt a kemény öthónapos télre. Az Urál-i sereg, amely a településeivel nyúlik el a folyó mentén mintegy nyolcszáz verstnyire, életre kelt a rövid pihenő után; a városkákban, előőrsökön és erődökben futkosni kezdtek az emberek, mintha a föld túlmelegedett volna, és nem engedett volna senkit sem megállni vagy leülni. Hamarosan az egész sereg összegyűlt Budarinszkij fölött; háromezer szolgálatos ember – és összesen hat ezer már a szolgálatban volt: három a vonalon, három pedig a külsőn – három ezer, a munkások nem számítva, összesereglett a kopár, terméketlen pusztán, a száraz tengeren, kocsikon hozva mindenki a saját budarkáját, yarigi-ját vagy hálóját, hoztak egy-egy kirgiz munkást is szőrös rókaborjú köpenyben – látszott, hogy a nyarat akarják megijeszteni –, és megálltak az első sodrási határon, és vártak a fegyverekre. Hol van hát a Kárhozott, a kopasz Gurjev-i kozák, aki egész életét a szolgálatban töltötte, de az államtól elmenekült, mert szegény és nagy családja van? Itt van, nézd, a tömegben, egy domb alatt, sapka nélkül; kopaszsága a szemöldöktől a tarkójáig, összeszorítva az ajkát, figyeli a halászati atamánt, aki egyedül, mint valami herceg, rója a folyót; Próklyatov, mint egy kutya, aki egy bokorra mered, úgy bámul rá, jobb kezében egy rövid evezőt tart, baljával pedig megragadja a budarka hegyét, és várja az atamán jelét, hogy egyetlen pillanatra se hagyja ki, és vízre bocsássa a csónakot, hogy kivegyen egy harcsát. Próklyatov izzadsága már most, a jövőbeli jótétemények előtt is, esik; de mi lesz, amikor beindul a munka? Élete a szolgálatban telt, ritkán van otthon, és háromszor kérte a hatóságtól, hogy egyszerű kozákként szolgálhasson. Az uradalmista megy, ahová küldik, nem fogad el pénzt, de a kozák a világtól bármit elvállal, és ő is jól lakik, jól öltözik, és a családja is – ezért menekül az államtól, de a halaktól, ahogy ő nevezi őket, nem menekül, csak arra ügyel, hogy el ne fussanak. Csak azokat a vízi tücsköket nem szereti, amiket nálunk rákoknak hívnak: őket nem hajlandó kézbe venni semmiért.