Miért tartják Detroit bukását a feketék hibájának, és kinek szolgál ez a narratíva?

Detroit hanyatlása nem pusztán gazdasági összeomlás, hanem tudatosan felépített narratíva következménye, amelyet a konzervatív politikai erők használnak fel arra, hogy saját ideológiai céljaikat legitimálják. A város története — különösen Coleman Young polgármestersége alatt — gyakran kerül elő mint elrettentő példa arra, milyen következményekkel jár, ha egy város „túl messzire megy” a jóléti újraelosztásban vagy az identitáspolitikában. A hivatalos konzervatív olvasat szerint Young megpróbálta aláásni a piaci törvényeket azáltal, hogy olyan politikákat vezetett be, mint a helyi jövedelemadó, amely a gazdagoktól vett el, hogy a szegényebbeket támogassa. Ez a kísérlet — mondják — a középosztály és a tőkeerős cégek elvándorlásához vezetett, és felgyorsította a város gazdasági leépülését.

A „Curley-hatásként” ismert elmélet szerint a fekete közösségek, miután diszkriminációt szenvedtek el, túlreagálták az igazságtalanságot, és olyan vezetőket választottak, akik kifejezetten a fehér lakosság elvándorlását kívánták előidézni. A konzervatív értelmezés szerint ez a politika csak mélyítette a szakadékot, és Detroitot egyfajta „fekete utópiává” változtatta, ahol az újraelosztás és az identitásalapú kormányzás pusztító hatásai jelentek meg. Ezzel a logikával a konzervatív diskurzus a feketék által elszenvedett elnyomást visszafordítja, és úgy mutatja be, mintha ők maguk lennének saját hanyatlásuk okozói.

A konzervatív ideológia ezt a narratívát arra használja, hogy elutasítsa a további állami beavatkozást, a közszolgáltatások finanszírozását, vagy a jóléti politikák fenntartását. A várost — és más hasonló, főként afroamerikai többségű nagyvárosokat — menthetetlennek állítja be. A városok problémái — alacsony iskolai költségvetések, leépülő infrastruktúra, kilátástalanság — nem a szövetségi és állami szintű elvonások és politikai elhanyagolás eredményei ebben a keretben, hanem „önhibájukból” fakadó következmények. Ez lehetővé teszi a konzervatív döntéshozóknak, hogy leépítést, deregulációt, közszolgáltatások privatizációját, sőt, egész városrészek kiürítését is úgy mutassák be, mint „racionális” és „szükségszerű” megoldásokat.

Ez a szemlélet különösen jól rezonál azokkal a fehér, külvárosi vagy vidéki szavazókkal, akik már eleve elfogadnak bizonyos rasszista vagy paternalista előítéleteket, és akik számára Detroit nem „amerikai város”, hanem idegen, „másik Amerika”. A „másik város” koncepciója szerint ezek a helyek annyira eltérnek a többségi társadalomtól, hogy nem érdemelnek azonos bánásmódot. Ebben a keretben nemhogy nem támogatják a várost, de még a felelősség elismerése is felesleges.

Fontos megérteni, hogy a gyártott hanyatlás narratívája nem a valóság pontos leképzése, hanem politikai konstrukció. Olyan történet, amely egyeseket felment a felelősség alól, másokat pedig bűnbakká tesz. Nem a helyreállítás a célja, hanem az igazolása annak, miért nem történik helyreállítás. A konzervatív politikai program ebben az olvasatban nem az egyenlőtlenség enyhítését tűzi ki célul, hanem annak ideologikus megerősítését: egy világban, ahol a város „megérdemli” a sorsát, és ahol a segítségnyújtás egyet jelentene a „lustaság” vagy a „pazarlás” jutalmazásával.

Miért korlátozzák a városok önállóságát a konzervatív politika által?

A helyi iskolai rendszerek állami irányítás alá vonása és a városi területfejlesztés korlátozása az utóbbi évtizedekben egyre inkább központi témává vált. Az ilyen politikai intézkedések, legyen szó iskolák privatizálásáról vagy a helyi földvásárlások korlátozásáról, mind azt a célt szolgálják, hogy a helyi hatóságokat és közösségeket kiszorítsák a döntéshozatalból. Az egyes városok, mint Detroit, Camden vagy New Orleans, számos esetben szembesültek a helyi közösségek gyengülésével, mivel az állami beavatkozás nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is erodálta helyi autonómiájukat.

Az állam által kinevezett igazgatói testületek, amelyek az iskolák pénzügyeit és irányítását átvették, gyakran a lehető legmagasabb szintű magánosítást alkalmazzák. A helyi iskolai rendszerek átalakítása során a szakszervezeteket, az állami irányítást és a központi felügyeletet privát iskolák, kuponos rendszerek és magánvállalatok váltják fel. Az állami beavatkozás indoklása legtöbbször az "anyagilag rosszul kezelt" intézmények problémájára épül, anélkül, hogy figyelembe vennék az iskolai rendszerek alapvető, igazságtalan finanszírozási struktúráját. A cél nem a bevételi források reformálása, hanem a kiadások csökkentése és az infrastruktúra feletti hatalom átvétele egy tartós módon.

Az iskolai körzetek átvételei, amelyek sok esetben nem hozták a várt változásokat, sőt, hátráltatták a fejlődést, jól példázzák, hogyan válnak ezek az intézkedések politikai érdekek áldozatává. Az állami kinevezetteknek nincs politikai elszámoltathatóságuk, így a kormányzó által kirendelt vezetők gyakran elérhetetlenek a választók számára, és politikai következmény nélkül hozhatják meg döntéseiket. A konzervatívok, akik hirdetik a helyi önállóság fontosságát, rendszerint eltávolítják ezt a helyi hatalmat, és azt olyan vállalati tisztviselőkkel helyettesítik, akik nem választották meg őket a helyi közösségek.

A helyi földvásárlások korlátozása szintén komoly kérdéssé vált, különösen az 1970-es évek közepétől, amikor a városi megújulás időszakában számos városban használták az elidegenítés jogát. A helyi hatóságok gyakran éltek e joggal, hogy nagy területeket vásároljanak fel, és ezeket új fejlesztésekkel alakítsák át. Az 1970-es évek végén Detroitban, amikor Coleman Young, a város első fekete polgármestere, a General Motors számára földet kívánt vásárolni a Poletown negyedben, a helyi közösség jelentős ellenállásba ütközött. Az aktivisták a médiában és az utcákon küzdöttek a terület elidegenítése ellen, de a politikai jobboldal, amely akkoriban leginkább a vállalati érdekeket képviselte, nem állt ki a közösségek védelmében. A változást az hozta el, amikor Charles Koch és a libertárius érdekképviselet 1991-ben létrehozta az Institute for Justice-t, hogy korlátozza a helyi hatóságok földvásárlási jogait. Az intézet azóta is arra törekszik, hogy minden államban korlátozzák a helyi önkormányzatok jogait, miközben a földvásárlás és a közösségi tervezés jogait alapvetően figyelmen kívül hagyják.

Hogyan szerezte meg a konzervatív mozgalom a faji igazságtalanságot támogató politikát?

A konzervatív politikai mozgalom számára kulcsfontosságú, hogy miként sikerült egy sor olyan politikai eszközt bevezetni, amely a faji igazságtalanságot és a társadalmi egyenlőtlenséget szoros összefüggésbe hozza az államcsökkentéssel és a minimalista jóléti politikákkal. Ezt a folyamatot nemcsak az érzelmi, hanem a társadalmi szempontból is jól megtervezett narratíva irányítja, amely lehetőséget ad arra, hogy a faji alapú hátrányos megkülönböztetés ne kapjon közvetlen megnevezést, miközben a közvéleményben mégis hatékonyan érvényesíthető maradjon.

A konzervatív politikai mozgalom által alkalmazott egyik leggyakoribb módszer a "laissez-faire" rasszizmus, amelyet gyakran a "nem explicit rasszizmus" narratívája kísér. Ez azt jelenti, hogy a politikai döntéshozók, akik gyakran konzervatív alapú ideológiát vallanak, igyekeznek olyan intézkedéseket elfogadtatni, amelyek aránytalanul sújtják a fekete közösségeket, miközben képesek elhitetni a választókkal, hogy azok nem faji alapúak. Az intézkedéseket azzal a szándékkal indokolják, hogy ezek valóban javítani fogják a fekete közösségek helyzetét – még akkor is, ha világosan nem igaz, hogy azok a politikák valóban hozzájárulnak az érintett csoportok jólétéhez.

Például, amikor a fekete közösségek biztonsága érdekében kemikális rendőri intézkedések vagy büntetőjogi reformok születnek, a javaslatok gyakran a közbiztonságra vonatkozó jogos igényeket hivatottak figyelembe venni, miközben figyelmen kívül hagyják azokat a társadalmi programokat és munkahelyi lehetőségeket, amelyek valóban hozzájárulnának a közösségek fejlődéséhez. Ezzel szemben a lakhatási kérdésekben a konzervatív politikai irányvonal gyakran a "negyedek tisztítására" hivatkozik, holott a helyi közösségek gyakran inkább a fejlesztésre és a helyi gazdaság fellendítésére vágynak.

Az ilyen típusú politikai döntések mögött az a tudatos szándék húzódik meg, hogy fenntartsák a faji egyenlőtlenséget anélkül, hogy közvetlenül rasszista indokokat kellene felhozni. Az ilyen intézkedéseket nemcsak a konzervatív politikai erők indítják el, hanem gyakran a közvéleményt is hatékonyan manipulálják annak érdekében, hogy elhitetjék a szélesebb közönséggel: a politika célja nem a faji előítéletek megerősítése, hanem a társadalmi egyenlőség előmozdítása.

A "laissez-faire" rasszizmus elterjedése nem véletlen, hanem szándékos és jól szervezett politikai stratégia. A konzervatív mozgalom a neoliberális gazdaságpolitikai narratívát alkalmazza, hogy fokozza az állami beavatkozás csökkentését és elérje, hogy a társadalom számára kedvező politikai döntések helyett inkább a társadalmi egyenlőtlenség fenntartására irányuló politikák kerüljenek előtérbe. Ezen politikák célja nemcsak az állami költségvetés csökkentése, hanem a faji szempontok figyelmen kívül hagyása, miközben azok hatása különösen a fekete közösségekre van súlyos hatással.

Egyes társadalomtudósok, mint például Corey Robin, úgy vélik, hogy a konzervatív ideológia mögött valójában egy olyan politikai élmény áll, amely az elvesztett hatalom visszaszerzésére irányul. A konzervatívok gyakran éppen azt a politikai retorikát alkalmazzák, amely az egyéni és csoportos előjogok védelmére összpontosít, ugyanakkor elhitetik a társadalommal, hogy az általuk alkalmazott politikák valójában a közjó előmozdítását szolgálják.

A neoliberalizmus ebben a kontextusban egy kulcsfontosságú eszközként szolgál a konzervatív politikai stratégiák fenntartásában, mivel a gazdasági és társadalmi rendszerek átalakítása, valamint az állami beavatkozás csökkentése révén lehetőséget ad arra, hogy a konzervatív politikai irányvonal érvényesülhessen. A neoliberalizmus, amely az alacsony adók, a piaci liberalizáció és a szociális kiadások csökkentésére irányuló politikákat tartalmazza, valójában nemcsak a gazdaságot alakítja át, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket is elmélyíti.