A külső hatások és a piaci kudarcok kérdése a közgazdaságtanban: a Walras-i egyensúly és a Pareto-optimalitás

A gazdaságban előforduló külső hatások, bár jelentős hatással lehetnek az egyes gazdasági szereplők jólétére, nem minden esetben vezetnek piaci kudarchoz. A Walras-i egyensúly és a Pareto-optimalitás összefüggésének elemzése különösen fontos, mivel ez a modell azt mutatja, hogy bizonyos körülmények között, még a külső hatások jelenléte ellenére is, a gazdaság képes elérni a Pareto-optimalitást, vagyis azt az állapotot, amelyben egyik fogyasztó jólétét sem lehet növelni anélkül, hogy másokét ne csökkentenénk.

Ledyard (1971) és követői, mint Osana (1972) és Parks (1991), olyan kutatásokat végeztek, amelyek a külső hatások jelenlétében is arra mutatnak, hogy a Walras-i egyensúly eredményei Pareto-optimalitást eredményezhetnek. Ez alátámasztja azt a korábbi megállapítást, miszerint a 11.1-es tétel feltételei elegendőek ahhoz, hogy a Walras-i egyensúly a Pareto-optimalitásnak megfeleljen. Így tehát a külső hatások önállóan nem feltétlenül vezetnek piaci kudarchoz.

A 11.8-as példa elemzése során látható, hogy a Walras-i egyensúly akkor is Pareto-optimalitást eredményezhet, ha a fogyasztók hasznosságát külső hatások befolyásolják. Ezzel szemben, ha a két fogyasztó hasznosságának függvénye módosul, például azzal, hogy a fogyasztók közötti kapcsolatok bonyolultabbá válnak, akkor a Walras-i egyensúly már nem lesz Pareto-optimalis. Ezt az újabb példát követve, a gazdasági egyensúly fenntartása a külső hatások jelenlétében is lehetséges, de a megfelelően kialakított gazdasági mechanizmusok és új típusú elemzések szükségesek.

A külső hatások másik megközelítése a "hiányzó piacok" fogalmának bevezetése. Az Arrow (1969) által kifejtett gondolatok szerint a külső hatások gyakran olyan helyzetekhez vezetnek, ahol a piacok nem léteznek, és ez a hiányosság a gazdasági hatékonyság problémájához vezethet. Arrow a külső hatásokat úgy értelmezi, hogy azok a fogyasztói magatartás következményeként olyan hatások, amelyek más fogyasztók jólétére is kihatnak, és amelyek nem jelennek meg piaci áron. Az ilyen típusú hatásokat "hiányzó piacoknak" nevezhetjük, ahol a gazdasági szereplők nem tudják megfelelően árazni azokat a hatásokat, amelyek a másik fél jólétére kihatnak.

Az Arrow (1969) által javasolt megoldás az, hogy a külső hatások piacát "befejezés" révén hozzák létre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a fogyasztók által generált külső hatásokat olyan árucikkekként kezeljük, amelyek piaci áron cserélhetők. Ebben a modellben minden külső hatásra egyéni árat rendelnek, és így az eredeti gazdasági helyzetet úgy alakítják, mintha azok a hatások is normál árucikkek lennének. Ezzel az átalakítással, az adott gazdasági rendszer piaci egyensúlya újra Pareto-optimalissá válhat.

Például, ha két fogyasztó almafákról szed almát egy közösen használt területen, és a második fogyasztó tevékenysége hatással van az első fogyasztó almaválasztási lehetőségeire, akkor az első fogyasztó jóléte csökkenhet. Ebben az esetben a tevékenységek közötti kölcsönhatások külső hatást eredményeznek. Azonban ha a közös területet egy almafát termesztő cég veszi át, és a két fogyasztót bérelt munkásként alkalmazza, akkor a piacok "befejeződnek", és a külső hatás megszűnik, mivel a munkások már nem érdekeltek abban, hogy figyelembe vegyék egymás almafás tevékenységét.

Ez a gondolatmenet rávilágít arra, hogy a piaci rendszer egy fontos szerepe az, hogy elszigetelje a fogyasztókat egymástól, amennyiben a piacok megfelelően működnek. Azonban kérdéses, hogy miért nem léteznek olyan piacok, amelyek képesek eliminálni a külső hatásokat. Heller és Starrett (1976) arra hívják fel a figyelmet, hogy azokat az eseteket, amelyeket általában külső hatásként értelmezünk, valójában mélyebb problémák okozzák, például a magántulajdon meghatározásával kapcsolatos nehézségek, nem versenyképes magatartás, a szükséges gazdasági információk hiánya, vagy a tranzakciós készletek nem konvexitása.

Fontos megérteni, hogy a külső hatások nem minden esetben eredményeznek piaci kudarcot. A gazdasági mechanizmusok megfelelő működése mellett a külső hatások jelenléte nem feltétlenül vezet a gazdaság hatékonyságának csökkenéséhez. Azonban, ha a megfelelő piacok nem léteznek, a külső hatások hatékony kezelésére szükség lehet a gazdasági szabályozásban. A közjavak példája, mint például a világítótorony fényének sugárzása, jól mutatja, hogy bizonyos árucikkek nem vonják el mások fogyasztását, és nem lehet őket kizárni a használatból, ami alapvetően meghatározza a közjavak természetét.

A közjavak esetében tehát a fogyasztás nem rivalizál egymással, és mindenki számára elérhetővé válik a fogyasztott jószág. Az ilyen típusú áruk esetében fontos a megfelelő gazdasági szabályozás és a piacok befejezése, hogy azok hatékonyan működjenek.

Miért nem figyelhető meg minden árucikk esetében nagy keresleti túlfeszültség, amelyet hosszú várakozási idők jeleznek, vagy túlzott kínálat, amit például hatalmas készletek mutatnak?

Az egyensúly létezésének feltételrendszerének megértése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogyan működnek a piacok. Az egyensúlyi állapotok akkor létezhetnek, ha bizonyos feltételek teljesülnek, de nem elegendő pusztán az elméleti meglétük. Amikor egy gazdaság egyensúlyi helyzetben van, szükséges, hogy olyan folyamatok működjenek, amelyek biztosítják az egyensúly elérését, a nem egyensúlyi állapotból való visszatérést, és végső soron az állandósult stabilitást. Ezeket a folyamatokat megérteni és leírni fontos ahhoz, hogy meghatározzuk, miként lehet biztosítani az egyensúlyhoz vezető stabil, öntartó mechanizmusokat.

A stabilitás kérdése tehát kulcsfontosságú, mivel egy gazdaság csak akkor képes tartósan egyensúlyban működni, ha léteznek olyan mechanizmusok, amelyek az egyensúlyi állapotokhoz vezetnek. Az egyensúlyok különböző formáinak, azok közötti különbségeknek és a lehetséges egyensúlyi állapotok számának megértése szintén szükséges a gazdasági modellek gyakorlati alkalmazásaihoz, különösen azokban a helyzetekben, amikor politikai döntéseket kell hozni vagy gazdasági reformokat kell végrehajtani. Az ilyen típusú elemzés lehetővé teszi, hogy előre lássuk a gazdasági rendszerek viselkedését a különböző kormányzati intézkedések hatására, vagy hogy megértsük a különböző külső sokkok hatásait, mint például a nemzetközi kereskedelem, a migráció vagy a globális járványok.

A kérdés, hogy hány egyensúlyi állapot létezik egy adott gazdaságban, nem csupán elméleti érdeklődés tárgya, hanem gyakorlati jelentőséggel is bír. Az egyensúlyok sokfélesége ugyanis alapvetően befolyásolja a közpolitikákat és az azok alapján hozott döntéseket. Az, hogy léteznek-e olyan körülmények, amelyek kizárják az egyensúlyi állapotok egyértelmű kialakulását, és hogy mikor van kizárólagos egyensúlyi állapot, segít meghatározni, hogy egy gazdaság mely pontokon stabilizálódik, és hogy a politikai döntéshozóknak hogyan kell reagálniuk a gazdasági változásokra.

Fontos, hogy az egyensúly létezésének megértése mellett az is tisztázásra kerüljön, hogy ezek az egyensúlyok nem mindig optimálisak, vagy nem minden esetben szolgálják a gazdaság összes szereplőjének érdekeit. Az egyensúlyi állapotok optimalitása kérdéses lehet, különösen akkor, ha a gazdasági egyensúly nem tükrözi a társadalom által kívánt jólétet vagy igazságosságot. A gazdasági rendszereknek nemcsak egyensúlyra kell törekedniük, hanem arra is, hogy ezen egyensúlyok az egész társadalom számára előnyösek legyenek.

Egy másik lényeges kérdés az empirikus tesztelhetőség. A gazdasági elméletek akkor válnak igazán hasznossá, ha képesek vagyunk őket az empirikus valóságban is ellenőrizni. A gazdasági egyensúlyok modelljei, mint ahogy azt Debreu (1998) is említi, akkor válhatnak igazán erőteljessé, ha a modellek alapvető axiómáit erősen megalapozzák és a gazdasági rendszerek tényleges működéséhez is illeszkednek. Az elméleti modellek csak akkor maradhatnak relevánsak, ha képesek előre jelezni a gazdasági folyamatokat és azok gyakorlati következményeit, és ha ezeket tesztelni is tudjuk a valóságban.

A gazdasági elemzéseknek és politikai döntéshozatalnak tehát nemcsak a formális egyensúlyi elméletekre kell építeniük, hanem az ezekkel kapcsolatos empirikus bizonyítékok is szükségesek ahhoz, hogy megbízható következtetéseket vonhassunk le. Ennek egyik legfontosabb eleme a különböző gazdasági szituációk és politikai beavatkozások hatásainak összehasonlító statikai elemzése, amely lehetőséget ad arra, hogy felmérjük az egyes politikai döntések gazdasági kimeneteleit és azok társadalmi hatásait.

A Panzar–Rosse Módszertan Finomításai és Az Imperfekt Verseny Tesztelésének Kihívásai

Bár a Panzar-Rosse (P − R) módszertan széles körű alkalmazása egyértelmű eredményeket hozott, számos finomítást is javasoltak annak empirikus használata során. Ezek közül a legjelentősebbek Bikker, Shaffer és Spierdijk (2012) és Moul (2012) munkái. Az alábbiakban röviden áttekintjük a legfontosabb finomításokat, valamint az ezekhez kapcsolódó újabb kihívásokat.

A Panzar–Rosse tesztet kritizálva Bikker et al. (2012) megjegyezték, hogy a skálázott bevételi egyenletek alkalmazása nem ad pontos képet az imperfekt versenyről. Az empirikus kutatások azt mutatják, hogy a megfelelő H-statistika, amelyet az unskálázott bevételi egyenleten alapuló P − R teszt eredményez, sok esetben nem nyújt elegendő információt a piaci versenyről. Az unskálázott teszt pontosabb információt adhat, de annak használatához további információkra van szükség a költségekről, a piaci egyensúlyról és a keresleti rugalmasságról, ami az eredeti P − R módszertan egyik előnyét, az egyszerű adatigényt, elhomályosítja.

Moul (2012) a P − R teszt egyik alapvető hiányosságára reagálva dolgozta ki saját módszertanát, amely nem igényli minden egyes tényező árának megfigyelését, miközben megőrzi a versenyt jellemző mérési lehetőségeket. Moul modellje a piaci struktúra tesztelésére új megközelítést kínál, amely, bár némi költséginformációt igényel, sokkal kevesebb adatot szükséges gyűjteni, mint a Panzar-Rosse módszertan esetében. Moul elmélete a piaci szereplők közötti árverseny elemzésére összpontosít, figyelembe véve, hogy a fogyasztók választásainak eredményeként a különböző piaci helyzetekben más-más mértékű verseny alakulhat ki. A szimmetrikus piacon alkalmazott új tesztformulák lehetővé teszik a verseny erősségének meghatározását, anélkül hogy minden inputárat külön megfigyelnénk.

A verseny mértékének mérésére szolgáló módszerek alapvetően arra építenek, hogy az adott piac struktúrája miként befolyásolja az árakat és a piaci magatartást. A klasszikus Panzar–Rosse teszt az egyik leghatékonyabb eszközként tartották számon, különösen olyan piacokon, ahol az inputárak könnyen megfigyelhetőek. Azonban a módszer finomításai, mint Bikker et al. és Moul munkái is mutatják, hogy a verseny erőssége nemcsak a piaci struktúrától, hanem a piaci szereplők magatartásának és az adott piac jellemzőinek komplex kombinációjától is függ.

Fontos figyelembe venni, hogy a verseny mértékét nemcsak a piaci koncentráció határozza meg, hanem az is, hogy miként reagálnak a szereplők az árak és a piaci feltételek változásaira. A tesztek eredményeit tehát mindig óvatosan kell értékelni, figyelembe véve a piaci környezet specifikus jellemzőit. A piacon tapasztalható dinamikus változások és az iparágak közötti különbségek szintén jelentős hatással lehetnek a verseny mértékének megítélésére.

Mi jellemzi a monopolista egyensúlyi állapotát tökéletlen verseny mellett?

5.28. definíció (Q kapcsolat): Két árucikk $x$ és $x'$ $Q$-kapcsolatban állnak, ha létezik egy nem null halmaz $A_0 \subset A_0$, amelyen az $u_a(\cdot)$ differenciálható és aditívan szeparálható. Ennek megfelelően az $u_s(x) = v_s(x_1) + v_s'(x_2)$ minden $x \in \mathbb{R}^+$ esetén, ahol $\frac{d v_s'(x_2)}{dx_2} = \infty$ minden $s \in A_0$-ra. A két árucikk tehát $Q$-kapcsolatban áll.

Ez azt jelenti, hogy bármely $s \in A_0$ esetén, és ha a $p$ piacon a piac tisztulásának feltétele teljesül, az ügynök végső árucikk-állománya $x_m = x_m(e, p(e))$ és $x_s = x_s(p(e))$ lesz, ahol az ár és az elosztás összeegyeztethetők. A Walraszi egyensúly egy olyan ár és elosztás, amely megfelel a tisztulási feltételeknek: $p^T \cdot x_a = p^T \cdot \omega_a$ minden $a \in A$ esetén, és $u_a(x_a) \geq u_a(y)$ minden $y \in \{ x \in 2 \mathbb{R}^+ | p^T \cdot x_a = p^T \cdot \omega_a \}$.

Ez egy piaci tisztulást jelent, ahol a piac számára kijelölt árak kiegyenlítik a keresletet és a kínálatot.

Ezek a definíciók és feltételek a monopolista egyensúlyi állapotok leírására szolgálnak, ahol a piac nem tökéletes versenyben működik, és a szereplők egyedileg befolyásolják a piaci árakat. A monopolista számára a célja, hogy maximalizálja a saját hasznát, miközben figyelembe veszi a kis ügynökök keresletét, amelyet egy előre meghatározott keresleti függvény modellez. Ennek alapján a monopolista döntései alapvetően a kereslet és a kínálat interakciójának figyelembevételén alapulnak, de az egyensúly elérése bonyolultabb, ha az ügynökök eltérő keresleti preferenciákkal rendelkeznek.

Az ilyen típusú gazdasági modellekben a piaci tisztulás elmélete és a monopolista viselkedése szoros összefüggésben állnak. Ahhoz, hogy egy tisztulási árképzés és egy stabil egyensúlyi helyzet alakuljon ki, a monopolistának és az atomok nélküli ügynököknek a kereslete és kínálata közötti viszonyt kell figyelembe venni, amelyet a gazdasági paraméterek, például a kereslet ár-elaszticitása is meghatároz.

Az olvasónak fontos megérteni, hogy a tisztulás és a monopolista egyensúlyi mechanizmusok nem csupán a kereslet és kínálat közötti alapvető egyensúlyt keresik, hanem figyelembe kell venniük a piacon lévő szereplők közötti interakciókat és a piaci árakra gyakorolt hatásokat. Az árképzés és a versenyképesség alapvetően meghatározza, hogy a gazdaság miként reagál a monopolista viselkedésére, és miként alakulnak ki a végső piaci eredmények.