Miért nem minden Walrasi egyensúly Pareto-optimális? Az első jóléti tétel kiterjesztése indivizibilis javak esetén

A jóléti közgazdaságtan alapvető eredménye, hogy a Walrasi egyensúly, amely egy piacon elérhető árak és kereslet-kínálat alapján jön létre, Pareto-optimális, vagyis nem létezik olyan más elosztás, amely valamelyik fogyasztót jobban, másokat pedig nem rosszabbul érintene. Azonban ez az elmélet nem mindig alkalmazható, különösen, ha a gazdaságban indivizibilis javak szerepelnek. Az indivizibilitás, vagyis a javak nem folyamatos eloszthatósága olyan helyzeteket eredményezhet, amikor bár a piac Walrasi egyensúlyi állapotot mutat, az elosztás mégsem Pareto-optimális.

A Debreu-féle modellben, amely az Arrow–Debreu cseregazdaságot reprezentálja, az összes áru folyamatosan osztható, így az optimális elosztás elérhető. A teória akkor érvényes, ha minden áru tökéletesen osztható. Azonban a valós piacon sok olyan áru létezik, amely nem osztható (például ingatlanok, járművek), és ezek a javak gyakran jelentős hatással vannak az elméleti eredményekre. Az indivizibilitás problémája például azt eredményezheti, hogy bár az egyensúlyban az árak és kereslet-kínálat megfelelnek egymásnak, az elosztás nem biztosít mindenki számára optimális helyzetet.

Az indivizibilis javak piacon való jelenléte egy újabb problémát is felvet: a Walrasi egyensúly nem mindig Pareto-optimális. Quirk és Saposnik (1968) példája azt mutatja, hogy egy 2×2-es cseregazdaságban, ahol az árak és az elosztás Walrasi egyensúlyban vannak, előfordulhat, hogy létezik olyan elosztás, amelyben az egyik fogyasztó jobb helyzetben van, miközben a másik nem kerül hátrányos helyzetbe. Ilyen esetekben az egyensúly nem garantálja, hogy az elosztás optimális lesz minden résztvevő számára.

Fontos megérteni, hogy az egyensúlyok Pareto-optimalitásának kérdése nem csupán a javak oszthatóságára, hanem a fogyasztói preferenciákra és az ezekből eredő jövedelmi elosztásokra is épít. Luenberger (1994) a jövedelemszabályozott preferenciák fogalmát vezeti be, amely szerint a fogyasztói preferenciák nem mindig teljesek vagy tranzitívak, de ha azok helyesen modellezhetők, akkor a Walrasi egyensúly továbbra is Pareto-optimális maradhat.

Az egyensúlyi állapotok stabilitása és hatékonysága tehát nemcsak a jószágok oszthatóságától, hanem a gazdaság struktúrájától, a fogyasztói döntésektől és az árak változásaitól is függ. A modellek és a tényleges piacok közötti eltérések világosan megmutatják, hogy a Walrasi egyensúly nem minden esetben biztosítja a jóléti optimalitást, és a gazdaságok különböző jellemzői, például az indivizibilitás, különleges kezelést igényelnek.

Hogyan vezethetjük be a második jóléti tételt a Walrasi egyensúlyba: A nem-oligarchikus elosztás szerepe és jelentősége

A Pareto-optimalitás, a Walrasi egyensúly és az azt támogató árvektorok összefonódása alapvetően meghatározza a gazdasági rendszerek működését. Az ilyen elméleti modellek alkalmazása és a megoldások megértése nemcsak az elméleti közgazdaságtan számára alapvető, hanem a gyakorlatban is nélkülözhetetlenek, különösen a közgazdasági erőforrások optimális elosztása szempontjából. A következőkben bemutatott modell a Walrasi kvázi-egyensúly létezését és annak feltételeit vizsgálja egy olyan gazdaságban, amelyben különböző feltételek mellett működnek az árak és az erőforrások.

A piaci gazdaságban, ahol a piacok tökéletesek, és mindenki tökéletes információval rendelkezik, az elméleti Pareto-optimalitás olyan elosztást jelent, amelyet nem lehet javítani anélkül, hogy egy másik személy jólétét ne rontanánk. A Walrasi egyensúly pedig az a helyzet, amelyben minden piaci szereplő számára optimális döntést hoznak a megadott árak mellett. A következő eredmény a Walrasi kvázi-egyensúly létezésére vonatkozik, amely szoros kapcsolatban áll a Pareto-optimalitással.

Tegyük fel, hogy egy teljes piacra vonatkozóan egy Pareto-optimális elosztás (x∗, y∗) létezik, amelyre az alábbi feltételek vonatkoznak: (i) minden fogyasztó számára a fogyasztási halmaz Xi konvex, (ii) a preferenciák folyamatosak, tranzitívak, reflexívek és konvexek, (iii) legalább egy fogyasztó preferenciái nem telítettek, és (iv) az aggregált termelési halmaz konvex. Ezek mellett létezik egy árvektor p∗, amely a következőket biztosítja: minden fogyasztó számára az x∗i minimális költséggel érhető el a WUCSi(x ∗ i ; i) halmazon belül, és minden termelő számára a y∗j maximális nyereséget hozza a saját termelési halmazán belül. Ez a kvázi-egyensúly tehát lehetővé teszi a Pareto-optimum elérését egy piacon, amelyben minden szereplő optimalizált döntést hoz.

Azonban nem minden esetben érhető el az egyensúly, amint azt Debreu (1959) Arrow különleges esetének nevezett jelensége is mutatja. Ez a helyzet akkor fordul elő, amikor a fogyasztó számára nem a legolcsóbb választás a Pareto-optimális elosztás, hanem egy drágább, de más szempontból jobbnak tűnő lehetőség. Ilyen esetekben a Walrasi kvázi-egyensúly még nem vezet el a valódi Walrasi egyensúlyhoz. Az optimális elosztás eléréséhez ezért szükség van egy olyan "olcsóbb pont" létezésére, amely biztosítja, hogy a fogyasztók mindig a legjobb választást hozzák.

Hogyan érhetjük el, hogy a kvázi-egyensúly valódi egyensúlyá váljon? Ezt azzal érhetjük el, hogy az „olcsóbb pont” létezését biztosítjuk. A gazdaságnak úgy kell működnie, hogy minden áru esetében lehetséges olyan szállítási lehetőség, amely mind a nettó import, mind a nettó export irányába biztosítja a szükséges erőforrásokat. Hammond (1998) szerint, ha az adott gazdaságban minden áru releváns, és az exportok és importok elegendő mozgásteret biztosítanak, akkor a Walrasi egyensúly létezik.

A nem-oligarchikus elosztás fogalma ebben a kontextusban különösen fontos. Ha egy elosztás oligarchikus, akkor egyes fogyasztói csoportok képesek monopolizálni a rendelkezésre álló erőforrásokat, és nem engednek meg egy másik csoport számára olyan lehetőséget, amely javíthatná a jólétüket. A nem-oligarchikus elosztás azt jelenti, hogy bármely csoport, amely a gazdaság szereplőinek egy részét képezi, képes előnyökhöz jutni a másik csoport erőforrásaiból. Ez biztosítja, hogy minden résztvevő számára optimalizált lehetőségek legyenek a gazdaságban.

A nem-oligarchikus elosztás alapelvei lehetővé teszik, hogy minden fogyasztó optimális döntést hozzon, és elkerüljék az erőforrások koncentrálódását egy szűk csoport kezében. Ez az alapelv a Walrasi egyensúly elérésének kulcsfontosságú lépése. Az ilyen típusú elosztások esetében nemcsak hogy minden résztvevő hozzáférhet a megfelelő erőforrásokhoz, hanem az összes piac a lehető leghatékonyabban működik, maximalizálva az egyes fogyasztók és termelők jólétét.

A SFTWE (Second Fundamental Theorem of Welfare Economics) megértéséhez és alkalmazásához tehát elengedhetetlen a nem-oligarchikus elosztások, a releváns áruk és az optimális Walrasi egyensúly koncepcióinak integrált kezelése. A gazdasági modellben a jóléti szempontokat figyelembe véve olyan feltételek szükségesek, amelyek biztosítják, hogy a piacok tökéletesen működjenek, és minden szereplő számára előnyös döntések születhessenek.