Miért kerül állandó válságba a szuverenitás és az erkölcsi rend kérdése a modern jog és politika világában?

A nihilizmus nem a liberalizmus terméke, hanem egy olyan modern gondolkodási irányé, amely ellentmond a liberalizmus alapelveinek: az ember nem korlátolt és tökéletlen lényként jelenik meg benne, aki botladozva, hibázva halad előre, hanem olyan szuperemberként, aki végtelen akaratával újrateremtheti a világot. Ez az eszme már önmagában is hordozza a morális túlkapás veszélyét. A kegyelem misztériuma, valamint a transzcendens értékek közösségi elismerésének szükségessége segíthet abban, hogy ne essünk az erkölcsi öncsalás csapdájába, de ez csak akkor lehetséges, ha az alázat és az éberség megmarad bennünk a politikai és jogi döntések során.

A természetjogi gondolkodás felemelkedése — amely legalábbis hallgatólagosan állítja a transzcendens tudás létezését — ellentmondásos kapcsolatban áll a liberalizmus állandóan instabil, legitimációra épülő hatalomkoncepciójával. A jogi szuverenitás az önkényes végrehajtói akarat és az erkölcsi kötelezettség között ingadozik, mintha állandóan legitimációs válságban létezne. Ebben a fényben kevéssé meglepő, hogy Shakespeare Measure for Measure című darabja is épp ilyen ellentmondásos holtpontokkal indul és zárul.

A politikai tudás nem szűkíthető le pusztán a tudományos vagy retorikai technikákra. A kormányzás jellemekből és nyelvi cserékből áll össze, amelyben a példamutatás és a párbeszéd kölcsönösen alakítják egymást. A character is polity tétel pedig egyszerre lehet a zsarnokság és a szabadság képlete — attól függően, hogyan viszonyul egymáshoz a felülről jövő hatalom és az alulról jövő elismerés, a belső meggyőződés és a külső struktúrák.

A liberális demokrácia nyelvezete a kormányzás törékenységét tekinti kiindulópontnak és határnak egyaránt. A törékenység a szingularitások megőrzésének előfeltétele: csakis egy olyan ökológiai közegben — amely toleranciát, tiszteletet és empátiát áraszt — lehet biztosítani a sokféleség és az egyediség egyensúlyát. A politikai bölcsesség sohasem absztrakt szabályok vagy erkölcsi képletek mechanikus alkalmazásával sajátítható el. A manipuláció, a megfigyelés, az álcázott beavatkozás, mint ahogyan azt a herceg terve is mutatja a darabban, nem képesek stabil rendet teremteni, csupán újabb intrikákhoz vezetnek.

A Measure for Measure vége nem a megoldás, hanem egy újabb kérdés: mit ért a herceg az alatt, hogy „ami még hátravan”? Egy új kezdet? Egy múltbéli hiba ismétlése? A választás, amely a hatalom gyakorlójának és a közösség tagjainak kezében van, végső soron azt dönti el, hogy a szuverenitás milyen formát ölt: erőszakos uralmat vagy erkölcsi kötelességek által korlátozott, transzcendens értékekkel átszőtt igazságosságot.

Az érvényes közösségi együttélés alapja az Erosz újraértelmezése: nem mint testi vágy, hanem mint a másik ember felé forduló, önmeghaladó képzelet és közösségi együttélés vágya. A politikai képzelet gyakorlása ebben az értelemben pedagógiai és etikai tett is: különböző érzelmi és gondolati regiszterek próbája, amely révén a jog és a színház — vagy általánosabban: a humán tudományok — a valóság versengő képeinek előadására képesek.

A jog nem pusztán norma, hanem egy folyamatos performatív folyamat, amely különböző értelmezéseken, karaktereken és közösségi elismerésen keresztül működik. A Measure for Measure ezt mutatja meg: a szingularitás iránti érzékenység és a komplexitás belátása lehet az út az önreflexív és felelősségteljes döntések felé. A darab szereplőin keresztül nemcsak különböző politikai és jogi tudásformákat ismerünk meg, hanem az önazonosság és az állami szuverenitás lehetséges forrásait is — vagyis azokat az extra-jogi meggyőződéseket és értékeket, amelyeket a legszentebbnek tartunk.

A modern politikai szabadságot fenyegeti az a paradox árnyék, amit épp a humanista szabadság eszméje vet: a szekuláris hatalom és a szakrális jelentés vég nélküli feszültsége újra és újra visszatér, és ezzel együtt tér vissza a jog örök paradoxona is.

Mi az örök törvény, és hogyan lehet róla beszélni?

A neoplatonikus hagyományban gyökerező metafizikai törvényfelfogás kulcsfontosságú szerepet játszik Richard Hooker teológiájában. Az örök törvény két szintjének megkülönböztetése – az első, mindenek forrásaként felfogott, radikálisan egységes törvény, valamint a második, már a teremtett világban működő, diszponzív és harmonikus rend – a prokloszi ontológia hatását tükrözi. Az első örök törvény rejtőzik az isteni benső mélységében, mint az egység maga, ahol a törvény nem más, mint Isten „valódi Egy-sége”. A második örök törvény viszont már a világ rendjében működik, célra irányult és mértékletes, és hangja „a világ harmóniája”.

Hooker értelmezésében az örök törvény nem csupán az a rend, melyet Isten önmagában határozott el, hanem az isteni bölcsességből származó, minden teremtményre vonatkozó belső irányultság. Minden, ami úgy van, ahogyan lennie kell, ebbe a második örök törvénybe illeszkedik. De még az is, ami látszólag nem igazodik ehhez a törvényhez, valamilyen módon mégis az első örök törvény által van meghatározva. Ez a törvény tehát mindenek oka, alapja és határa – és mégis, az emberi elme számára felfoghatatlan marad.

A prokloszi hármas ontológiai dinamika – maradás, kiáradás, visszatérés (μονή, πρόοδος, ἐπιστροφή) – szorosan megfeleltethető Hooker gondolatmenetének: minden hatás visszatükrözi és valamiképpen magában hordozza az okot, amelyből ered. Az egész világ, minden létező, egyfajta nosztalgiával törekszik vissza az isteni Egységhez, és részesedni kíván Istenből – törekvés a legmagasabb Jó felé, ami egyben a teremtés célja is.

Ez a teológiai rendszer azonban mély apofatikus irányultságot is mutat: Istenről szólva mindig is a nyelv határait feszegetjük. Hooker maga is elismeri, hogy Isten „dicsősége kimondhatatlan, nagysága meghaladja képességeinket és felfogásunkat”. A törvény, amint az az örök bölcsesség könyvében meg van írva, a kinyilatkoztatott rend szimbóluma, amelynek helye Isten ölében van. A teremtés maga – ahogy Hooker írja – már az idők kezdete előtt is megvolt Istenben, „mint a művészben a még el nem kezdett mű”, ami végül testet öltött az ist

Mi a különbség a tanítás és a meggyőzés között Hobbes szerint?

Hobbes szemléletében a nyelv elsődleges szerepe az elképzelések kifejezése, vagyis az, hogy másokban ugyanazokat a fogalmakat keltsük életre, amelyeket magunkban hordozunk. Ezt nevezi tanításnak. Amikor a tanító szavai mellett világos, tapasztalaton alapuló bizonyítékok állnak, akkor a hallgatóban hasonló evidenciát keltenek, és valódi tudás születik. Ezzel szemben, ha nincs ilyen világos bizonyíték, akkor az állításokat csak meggyőzésnek hívjuk, ami nem termel többé semmit a hallgatóban, mint az előadó meztelen véleményét. Ez a megkülönböztetés a tanítás és a meggyőzés között párhuzamba állítható a logika és a retorika különbségével.

Hobbes szerint a tanítás biztos, tévedhetetlen jele az, hogy soha senki nem tanított ellentétes állítást, még akkor sem, ha a kisebbség oldalán áll az igazság. Egyedül az a tudás tekinthető tanításnak, amely körében nincs ellentmondás, amelyet mindenki elfogad, és amely soha nem válik vitatottá. Ez a feltétel egy radikális elképzelés: a valódi tudás csak akkor létezik, ha minden időben és mindenki számára egyértelmű, egyöntetű konszenzus áll fenn róla. Példaként Hobbes említi a föld arculatának ábrázolását vagy az égbolt pályájának előrejelzését, amelyek körül soha nem volt vita.

Ez a megkülönböztetés arra is utal, hogy a vita és a bizonytalanság a meggyőzés területéhez tartozik, nem pedig a tanításhoz. Így a tanítás nem csupán a nézetek korrekciója vagy a viták eldöntése, hanem egy olyan tudás közvetítése, amelyben nincs helye vitának. Ebből következik, hogy a közmegegyezés, amely Hobbesnál a politikai tudomány egyik alapköve, nem egyszerűen az egyetértés, hanem az egyöntetű és vitán felüli konszenzus ideálja.

Hobbes ezért elutasítja a humán tudományok vitáinak állandó ellentmondásait, és a geometria bizonyosságához hasonló, új, stabil epistemikus alapokat kíván teremteni. Módszere ezért közel áll a karteziánus építkezéshez, ahol a régi feltételezések lebontása után, biztos, megkérdőjelezhetetlen tudásépítményeket kíván felállítani.