A kapitalizmus világában, ahol az egyéni szubjektivitás és az individualizálódás gyors ütemben formálódik, az alanyok, mint "pontszerű vonzók", saját egyedi mágneses potenciáljukkal vonzzák a figyelmet. Az ilyen alanyok közül a legvonzóbbak, az úgynevezett "csillagok", jellemzően nem hatnak más vonzóerőkre: ők maguk azok, akik megteremtik a vonzerőt, nem várnak senkire, hanem mások várnak rájuk. A csillagok nem állnak sorban, és ha mégis, azt úgy teszik, mintha rájuk várnának. Az egész jelenség az egyén autonómiáját, valamint a társadalmi figyelem központba helyezését tükrözi, miközben elhanyagolja a közösségi és társadalmi struktúrák mélyebb összefüggéseit.

Ez a jelenség nem csupán a szórakoztatóipar és a közösségi média világában figyelhető meg, hanem a politikai és gazdasági szférában is, ahol a "csillagok" új formát öltenek. A mai világunkban a "csillagok" nemcsak a médiában, hanem politikában és gazdaságban is kulcsszereplővé válnak, és sokszor pontosan az a jellegzetességük, hogy a közvéleményt nem a valódi társadalmi problémák foglalkoztatják, hanem a felszínes vonzalom és a populista kommunikáció.

Ez a társadalmi dinamika, amelyben az egyéni figyelem a legfontosabb, jól illeszkedik a kapitalizmus strukturális vonásaihoz. A kapitalista trinitás központjában ugyanis a "általános ekvivalens", vagyis a tőke mint az egyetlen jelentéstartó operátor áll. Ez az elv, amely az értékmérőként szolgáló tőkét helyezi a figyelem középpontjába, nem csupán gazdasági szinten érvényesül, hanem szimbolikus síkon is, ahol a "csillagok" és az őket követő tömegek között egyre inkább elmosódnak a határok.

A kapitalizmus, mint ideológiai keret, lehetőséget ad arra, hogy bárki bárminemű státuszt elérhessen, ám ezzel egyidejűleg kiüresíti azt a jelentést, amelyet az egyes szereplők keresnek. A híres "független" egyének, akikkel kapcsolatban az emberek a legnagyobb vonzalmat érezhetik, valójában éppen a közösségi struktúrák és a szoros társadalmi kapcsolatok hiánya miatt maradnak a figyelem középpontjában. A csillagok nemcsak a saját imázsukat építik, hanem a követőiket is abba a helyzetbe hozzák, hogy ők maguk is "csillagokká" válhassanak, függetlenül attól, hogy valódi politikai vagy gazdasági hatalmuk van-e.

Ez az ideológiai rendszer, amely az egyéni sikerre épít, gyakran figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az egyéni sikerek és a személyes vonzerő még nem jelentenek valódi társadalmi előrelépést vagy fejlődést. Míg a kapitalista rendszerek erősen alapoznak az egyéni ambíciók kielégítésére, egyben elsorvasztják a társadalmi kötelékeket és az egymás iránti felelősségérzetet. A globális kapitalizmus hatásai alatt egyre inkább az az illúzió terjed, hogy a siker és a jólét pusztán az egyén választásain múlik, miközben elfeledkezünk arról, hogy az ilyen siker szorosan összefonódik a nagyobb társadalmi struktúrákkal, amelyek nemcsak lehetővé teszik, hanem gyakran el is nyelik az egyéni teljesítményeket.

A "csillagok" világában az értékek relativizálódnak, és minden egyes lépés, amit egy-egy egyén tesz, csupán része egy hatalmas, önreferenciális szemiotikai mechanizmusnak. A személyes célok és ambíciók gyakran a piac logikájának eszközeivé válnak, miközben a valódi közösségi és politikai kérdések elhalványulnak. Ez a jelenség egyre inkább a társadalom egésze számára azt a hatást kelti, hogy mindenki egyformán hozzájárul a globális "valósághoz", miközben az egyén önmagába zárva egyetlen helyes válaszként a "tökéletes önmegvalósítást" tartja szem előtt.

A modern kapitalizmus egyik legfontosabb jellemzője tehát az, hogy az egyéni szubjektivitás, miközben látszólag nagy szabadságot kínál, valójában egy olyan spirálba zár, amelyben az emberek folyamatosan az általuk elképzelt "legjobb" ént próbálják létrehozni, miközben elfelejtik, hogy az igazi szabadság nem csupán az egyéni sikerhez való eljutásban rejlik, hanem a társadalmi és közösségi felelősségvállalásban.

Miért van szükségünk a "baromság" munkákra és hogyan alakítják a társadalmat?

A modern társadalom komplexitása és dinamikája közepette sokan szembesülnek azzal a jelenséggel, hogy bizonyos munkák látszólag semmilyen értékteremtéssel nem járnak, mégis az emberek jelentős része számára elérhetőek és gyakran elvárták is őket. Az ilyen munkákat gyakran "baromság munkáknak" nevezik, és David Graeber munkásságán keresztül érthetjük meg, miért játszanak kulcsszerepet a mai gazdaságban és társadalomban.

A "baromság munkák" kifejezés nem csupán egy egyedi társadalmi jelenségre utal, hanem mélyebb filozófiai és gazdasági kérdéseket vet fel arról, hogy mi is valójában a munka szerepe a modern világban. Graeber a fogalom bevezetésével arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre több olyan állás van, amely nem szolgál valódi társadalmi vagy gazdasági célt, hanem inkább a rendszer fenntartásának, kontrollálásának vagy kiszolgálásának eszközeként jelenik meg. Ilyen munkák például a vállalati adminisztrációs pozíciók, a felesleges menedzsment funkciók vagy az olyan feladatok, amelyek közvetlenül nem járulnak hozzá a termeléshez vagy a szolgáltatásokhoz.

A "baromság munkák" nem csupán az egyéni életminőséget rontják, hanem alapvetően torzítják a munka és a társadalmi értékek közötti kapcsolatot is. Az emberek gyakran nem érzik magukat hasznosnak, mert az őket körülvevő feladatok nem tartoznak a valódi értékteremtéshez. Ez a jelenség különösen aggasztó, mivel a munka értékének a társadalomban való megítélése alapvetően meghatározza az egyének társadalmi státuszát és önértékelését. A társadalom előírásai és az elvárások szerint az emberi élet célja gyakran a munka elvégzése és a munkában való teljesítés, így a feleslegesnek tűnő feladatok végzése mind az egyéni, mind a közösségi szinten komoly pszichológiai és filozófiai kérdéseket vethet fel.

További fontos megfigyelés, hogy a "baromság munkák" egy szoros kapcsolatban állnak a neoliberális gazdasági rendszerekkel, amelyek az egyén és a munkahely közötti kapcsolatot a maximális profitra és hatékonyságra összpontosítják. Ezen rendszerek hajlamosak figyelmen kívül hagyni a munka valódi társadalmi és emberi értékét, előtérbe helyezve a gazdasági eredményeket. Ennek következtében egyre inkább olyan munkák jönnek létre, amelyek nem feltétlenül szükségesek a gazdaság működéséhez, de a hatékonyság és a kontroll érdekében a rendszerekben való jelenlétük mégis indokolt. A gazdasági és politikai elithez kapcsolódó döntéshozók hajlamosak a szükségtelen munkák fokozódó előállítására, hogy ezzel fenntartsák a gazdasági hatalom összpontosulását, miközben sok dolgozó közben egyre inkább elidegenedik a munkájától.

Ez a jelenség azonban nem csupán a gazdaság és munka világának tünetét jelzi, hanem az egész társadalom mentalitásának változását is. A neoliberalizmus idején, ahol a munkaerőpiacot az "önálló verseny" és a hatékonyságra alapozott gondolkodás uralja, a munkavállalóknak nemcsak a termelési folyamatokban való részvételük a mérvadó, hanem a munkájuk társadalmi és gazdasági értéke is. Ez viszont számos kérdést vet fel arról, hogyan viszonyulunk a munkához, hogyan definiáljuk az "értékes munkát", és hogyan tekintünk azokra, akik olyan feladatokat végeznek, amelyek nem közvetlenül járulnak hozzá a társadalom fejlődéséhez.

A legfontosabb talán az, hogy a társadalom működése már nem csupán a valódi termelés és szolgáltatások biztosítására épül, hanem egy olyan rendszerre, amely egyre inkább öncélúvá válik, és a munkavállalókat olyan feladatokkal terheli, amelyek nemcsak értelmetlenek, hanem hozzájárulnak a rendszerek fenntartásához anélkül, hogy valódi társadalmi haszonnal járnának. Az ilyen "baromság munkák" létének elismerése talán segíthet abban, hogy a munkavállalók újragondolják szerepüket a társadalomban, és hogy egy olyan világot építsenek, ahol a munka valóban a közös célok elérését szolgálja, nem csupán az egyéni vagy vállalati érdekek fenntartását.

Endtext

Hogyan formálódik a filozófia és az idióta kapcsolata?

A filozófia és az idióta találkozása egy különös dialektikát rejt magában, ahol a filozófiai fogalmak koegzisztálnak az idióta immanenciájával, és ez a konfrontáció már a hagyományos filozófiai paradigmákban is jelen van. Az idiótával kapcsolatos gyanú – miszerint ő elszigetelt és leválasztott a természetről – alapvetően meghatározó Descartes modern szubjektumának leírásában. Descartes szubjektuma, akárcsak Esquirol betegének helyzete, aki egy lóra ülve nem hajtja meg azt, függetlenül cselekszik a kontextustól, és csak önmagában találja meg a biztosítékot a létezésére. Ezzel az elszigetelődöttség kifejezésével valójában a filozófiai életmódot is párhuzamba állíthatjuk: Descartes szerint a téli magányban találja meg a megértést, és Wittgenstein is hasonlóképp kijelenti, hogy az ő megértése Norvégiában, egy kunyhóban született meg.

A világ számára, amely Descartes szerint „minden, ami van”, valóban csak az létezik, ami a „kaszusok” szintjén megnyilvánul. Mivel egyedül van a pillanat elzártságában, nincs más, aki elmondhatná, hogy mi is az „eset”. Ily módon Descartes és Wittgenstein alonosságát a filozófiai „bizonyítéknak” tekinthetjük, ahol minden gondolat egymáshoz vezet, anélkül, hogy elhagynák a szűk tér belső szobáját. Az elkülönültség, amelyet a filozófusok keresnek, egyúttal transzcendens egót hoz létre, mint egyfajta intellektuális csalódást, és az önmagába vetett hit szintjén tevékenykedik. A démon, amelyet Descartes posztulál, az a módszertani eszköz, amellyel a gondolkodás és a létezés kapcsolatát világítja meg. Nietzsche éppen ezt tartja hamisnak, mondván, hogy a „gondolkodásnak kell lennie, tehát kell valaki, aki gondolkodik” csupán egy nyelvi megszokás formulája, amely minden cselekedethez hozzárendel egy „cselekvő”-t.

Deleuze szerint Descartes cselekedete egyenesen idiótikusnak tekinthető, ugyanakkor a filozófia alapvető feladatához, az én és a jelentés kérdéséhez kapcsolódik. Fredric Jameson is hasonlóképp érvel a Hegel Variációkban (2010), amikor a „narcizmus abszolútja” kifejezéssel leírja Hegel dialektikáját, amely végül az önfogyasztás folyamatává válik, és képtelen túllépni a saját határain. Az idióta nem más, mint valaki, aki kizárólag önmagával foglalkozik. Hegel esetében mindez egyszerre érthető szisztematikusan és biográfiai szinten is: mint Karl Rosenkranz írja 1844-ben, Hegel fiatalkorában „nem volt különösebben éles”, és későbbi híre az iskolatársainak meglepetésére alakult ki. Az idiótát, aki nem képes valódi profivá válni, szisztematikus naivitás jellemzi, amely új meggyőződéseket és regisztereket hoz létre, egy újonc esetében, aki soha nem lesz „igazi” szakértő.

Az idióta alapvetően egy kezdő – a felfedező, az elsőszülött, az emberi tapasztalat naiv példája. Nem válik valódi „profivá”, hanem inkább egy olyan lény, aki az „elvetettség” existenciális aspektusát „továbbgördíti”, és struktúrált naivitása új hitrendszereket teremt. Még a gyermekek gondolkodása is másképp szemléli a világot: Wittgenstein szerint a gyermekeknek kellene a legnagyobb filozófusokká válniuk ahhoz, hogy megértsék az iskolai matematikát. Az absztrakt tudás sosem halmozódik fel egy konkrét szubjektumban, hanem egy strukturális ürességben jelenik meg, amelyre a tudás irányul. Ezt a jelenséget Lacan a „feltételezett tudó” struktúrájaként írja le, amely ideológiailag szolgál arra, hogy összhangba hozza az existenciális világot az absztrakttal.

A filozófia idiótája, ahogyan Byung-Chul Han fogalmaz, egyúttal mindig az idiótát játssza el. A „primafiloszofia” tehát az idióta típusai az elsőrendű szubjektumok, akik az élet kezdetén állnak. Az idióta elsőrendű típusú szubjektum a kezdetek embere, aki nem az, aki lesz, amikor hosszabb ideje csinálja azt, amit csinál. A filozófia elején egy olyan szubjektum található, aki az ismeretlenség, az új kezdetek állapotában tartózkodik, amelyet nem szükségszerűen „gyermekkorban” kell keresni. A naivitás minden új kezdet előfeltételezését hozza magával, amely nem csupán egy elmélet, hanem egy alapvető létforma, amely a „másik”-kal való közvetlen kapcsolatra épít, és ezen keresztül tudja formálni a világot.

Az idióta tehát az, aki kérdéseket tesz fel, miközben nem ragaszkodik a válaszokhoz, hanem inkább a folyamatos kérdezés és az újraindulás lehetőségét választja. A filozófiai kérdés tehát az, hogyan lehet megszabadulni a magányos, önálló élettől, amely elkülöníti a világot, és hogyan lehet újra kapcsolatba lépni azzal az „elvetettséggel”, amely minden filozófiát megelőzött.

Hogyan alakította át a Tea Party az amerikai konzervatív politikát?
Jogosan várhatjuk-e el az állam részéről, hogy elősegítse migrációnkat vagy vallási gyakorlatainkat?
Miért van éhezés, ha van elég étel a világon?
Miért félreértjük a múltunkat? Az emberi történelem mítoszai és tanulságai
Hogyan diagnosztizáljuk és kezeljük a primer szklerotizáló kolangitist és annak szövődményeit?