Miért nem éri meg a primátus?

Az Egyesült Államok külpolitikája az elmúlt évtizedekben, különösen a hidegháború vége óta, az amerikai katonai dominancián alapult. A stratégia azon az elgondoláson nyugszik, hogy az Egyesült Államok világpolitikai hegemóniája, különösen a katonai ereje, a globális rend kulcsa. A hegemonikus stabilitás elmélete szerint egy olyan világrend, amelyet egyetlen domináns hatalom irányít, stabilabb, mint egy olyan, amelyben több hatalom osztozik a befolyáson. Az Egyesült Államok szerepe ebben a rendszerben az volt, hogy elősegítse a nemzetközi együttműködést, miközben az államokat arra ösztönözte, hogy elkerüljék a fegyverkezési versenyt és a háborúkat. Ezáltal bizalmat épített ki a potenciális ellenfelek között, lehetővé téve számukra, hogy kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokat alakítsanak ki. Mivel az Egyesült Államok liberális elveken alapuló ország, így az általa felügyelt világ rendje állítólag tiszteletben tartja az emberi jogokat, az önrendelkezés jogát, és előnyben részesíti a nem erőszakos megoldásokat, nem pedig a hatalom kizárólagos diktálásán alapuló politikát. Egyesek az Egyesült Államok külpolitikáját "liberális hegemóniának" vagy "jóindulatú globális hegemóniának" nevezik.

Azonban e két alapvető állítás — hogy a világrendnek szüksége van egyetlen domináns hatalomra annak fenntartásához, és hogy az Egyesült Államok különlegesen alkalmas arra, hogy ezt a szerepet betöltse — alapos vizsgálatot igényel. Az alapvető kérdés, amelyet ezen a ponton fel kell tenni, az, hogy vajon a primátus valóban megfelelő eszköze-e a globális rend fenntartásának, vagy inkább elvezet bennünket a katasztrófákhoz, mint amilyen az iraki háború volt.

A primátus nem felel meg egy alapvető költség-haszon elemzésnek. A haszon, amelyet az Egyesült Államok katonai ereje ad, hamar elhalványul, miközben a költségek hatalmasak. Az amerikai katonai hatalom nem szükséges a béke és a jólét fenntartásához. A nemzetközi rendszer biztonságosabb, és a nemzetközi gazdaság tartósabb, mint amit a primátust támogató gondolkodásmód sugall. Az Egyesült Államok kormányzati tisztviselői, akik az elmúlt negyedszázad során számos konfliktust indítottak el, és akik továbbra is újabb háborúkat helyeznek kilátásba, aláásják a globális rendet. A nemzetek, amelyek attól tartanak, hogy Washington célkeresztjébe kerülhetnek, sokszor atomfegyverek megszerzésére törekednek, hogy elrettentsék az Egyesült Államokat. A nemzetközi kereskedelem egyébként is függetlenül működik, és a globális piacokhoz való amerikai hozzáférés nem függ, és nem is igazolja a világ fenntartásához szükséges hatalmas katonai kiadásokat.

A költségek pedig nem csupán abban mérhetők, hogy mennyit költenek az amerikai adófizetők a katonai kiadásokra. Az amerikaiak számára kevesebb szabadságot hoz, és nagyobb kockázatokkal jár a militarizmus, amelyre a primátus épít. Az Egyesült Államok számos háborúja, amelyek alapvetően a primátus szerves részét képezik, számtalan életet zűrzavart okozott otthon és világszerte. A primátus alapvetően a katonai túlzott aktivitással egyenlő. Az amerikai beavatkozások és háborúk egyre inkább kétségbe vonják az Egyesült Államok globális vezető szerepét.

Ez a bizalmi válság nem csupán végrehajtási probléma, hanem arra utal, hogy nem a primátus továbbfejlesztése a cél, hanem egy valódi alternatíva keresése. Az Egyesült Államok és a világ többi része nem kell, hogy egyetlen domináns országra építsen, amely "többet lát" és "tovább lát" másoknál. Ahelyett, hogy az Egyesült Államok dominanciáját fenntartanánk, előnyösebb lenne egy olyan világpolitikai rend, amelyben a világ minden országának hozzájárulása szükséges a globális béke fenntartásához.

A mai világ számos új fenyegetéssel küzd, amelyek nem oldhatók meg katonai eszközökkel, például a kibertámadások vagy a terrorizmus. A katonai dominancia nem biztosít védelmet az ilyen jellegű veszélyek ellen, és gyakran éppen a katonai beavatkozások gerjesztik a további erőszakot. Az egyetlen valóságos megoldás a többoldalú, együttműködő globális megközelítés, amely nem függ egyetlen ország dominanciájától.

Miért volt veszélyes Trump politikája Iránnal szemben?

Trump politikájának egyik központi eleme az volt, hogy Irán számára nem biztosította azokat az ígért gazdasági előnyöket, amelyek a szankciók enyhítésével jártak volna. Irán, bár betartotta a megállapodás feltételeit, nem kapta meg az áramló gazdasági előnyöket, ami végül arra kényszerítette Teheránt, hogy július 2019-ben először megszegje a megállapodást, és meghaladja az uránkészletre vonatkozó limitet. Ezzel próbálták rákényszeríteni a többi aláíró országot, hogy biztosítsák számukra a szankciók enyhítését, ám Trump adminisztrációja az őrült logikával reagált erre, és újabb szankciókat vezetett be. Ezzel a lépéssel Irán azonnal biztosította a Washington-i hawk-ok számára a háborúval kapcsolatos indokot, akiknek a közel-keleti térségben való erőszakos beavatkozásra volt szükségük.

Az iráni politikát formáló döntéshozók számára a legnagyobb kérdés a következő volt: hogyan reagáljanak arra a fenyegetésre, hogy Irán egy sokkal erősebb, integráltabb és képesebb állam, mint Irak volt 2003-ban? Az iraki háború hatalmas emberi és gazdasági árat követelt, és évekig tartó destabilizációt okozott a Közel-Keleten. Az iráni konfliktus – ha az elérné a háború határát – még sokkal súlyosabb következményekkel járhatott volna. Egyes szakértők szerint háború Iránnal akár 10-15-ször nagyobb mértékű pusztítást jelenthetett volna.

A Trump-adminisztráció azonban nemcsak szavakban, hanem tettekben is egyre inkább háborús retorikát alkalmazott. A nemzetbiztonsági tanács vezetője, John Bolton kezdeményezte, hogy a Pentagon készítsen "katonai opciókat Irán ellen", ami komoly aggodalmat keltett a külügyminisztériumban és a védelmi tárcánál. Az ilyen lépések komoly fenyegetést jelentettek a globális biztonságra, és rávilágítottak Trump kormányának hajlandóságára, hogy akár katonai erőt is alkalmazzanak, ha az érdekük úgy kívánja.

A háborúval kapcsolatos eszkalációk mellett Trump szavai és döntései további feszültségeket okoztak. 2019 februárjában például bejelentette, hogy az Egyesült Államok katonai jelenlétet tart fenn Irakban "Irán megfigyelése céljából", miközben egy ilyen lépés semmilyen jogi alapot nem kapott a kongresszustól. Az ilyen kijelentések és intézkedések megerősítették azt a képzetet, hogy Trump hajlandó lenne túllépni a nemzetközi jog és a politikai normák határain, hogy elérje céljait.

Ezek a politikai játszmák arra is rávilágítanak, hogy a nemzetközi jogi és diplomáciai normák sokszor alárendelődnek a politikai érdekeiknek, és az amerikai adminisztrációk hajlamosak a saját ideológiáik szerint alakítani azokat. Az ilyen döntések gyakran nemcsak a közvetlen konfliktusokhoz vezetnek, hanem hosszú távon destabilizálhatják a regionális és globális rendet is.

Fontos, hogy megértsük: az ilyen típusú politikai döntések nemcsak a közvetlen katonai konfliktus kockázatát növelhetik, hanem alapvetően befolyásolhatják a nemzetközi jogot, a diplomáciát és a globális biztonságot. A történelem tanulsága szerint a háború nemcsak hatalmas emberi és pénzügyi költségekkel jár, hanem gyakran előre nem látható következményekkel is. Az Iránnal szembeni kemény politika, ha nem kezelik okosan, könnyen olyan nemzetközi krízishez vezethet, amely túlmutat egyetlen ország határain.

Miért szükséges a visszafogott külpolitika az Egyesült Államok számára?

Ezen autoriter hajlamok és a külpolitikában való folyamatos háborús szerepvállalás egy fontos kérdést vet fel: hogyan juthatott el az Egyesült Államok oda, hogy két évből háromban háborúban volt a hidegháború vége óta? A válasz részben az aktív külpolitikai doktrínákban rejlik, amelyek az amerikai hatalom globális érvényesítésére építettek, figyelmen kívül hagyva a valódi nemzeti érdekeket és a fenntarthatóságot. Ennek eredményeként Washington számos olyan katonai beavatkozásban vett részt, amelyek nemcsak hogy nem hozták meg a kívánt eredményeket, hanem számos esetben csak tovább bonyolították a helyzetet. A hírhedt amerikai politikai stratégia, amely a globális dominanciát célozta meg, nemcsak hogy túllépett a nemzeti erőforrások korlátain, hanem erősen hozzájárult a belső demokratikus struktúrák gyengüléséhez.

A visszafogott külpolitika nem csupán egy új stratégia, hanem a történelem bizonyos tanulságainak alkalmazása is. Az Egyesült Államok egyedülálló történelme és politikai hagyománya azt diktálja, hogy a nemzetek közötti kapcsolatokban az alapvető értékek és a stabilitás fenntartása a legfontosabb, nem pedig a világszerte való dominanciára való törekvés. John Quincy Adams híres mondása szerint az Egyesült Államok "nem keres szörnyeket, akiket el kell pusztítania", és nem kell külföldi háborúkban részt venni ahhoz, hogy támogassa a szabadság és függetlenség eszméjét. Az államnak inkább a saját biztonságára és jólétére kell összpontosítania, és nem szabad mások belső ügyeibe beavatkoznia.

A visszafogott külpolitikai stratégia alapvetően másként közelíti meg az amerikai szerepet a világban. Azon országok beavatkozása, amelyek a saját érdekeik védelme érdekében próbálnak mások belső ügyeibe beavatkozni, nemcsak hogy káros hatással van más nemzetekre, hanem az Egyesült Államok belső értékeire is. A politikai hatalomra vonatkozóan az Egyesült Államoknak szüksége van arra, hogy fenntartsa azt a meggyőződést, miszerint a saját erejét kizárólag belső ügyekben és védelemben alkalmazza, nem pedig világszerte beavatkozva.

Ezért van szükség az Egyesült Államok politikai stratégiájának alapvető átalakítására. A világ, ahol az Egyesült Államok gazdasági ereje és katonai hatalma továbbra is meghatározó, már nem igényel túlfeszült katonai beavatkozásokat. A változtatás viszont nemcsak a politikai döntéshozókat, hanem a társadalmat is érinti. Ahogy az új stratégiák kidolgozása és alkalmazása elkezdődik, elengedhetetlen, hogy a társadalom szélesebb rétegei is megértsék a külpolitikai beavatkozások valódi következményeit, és hogy hogyan alakíthatják ezek a döntések a nemzet jövőjét.

Miért nem változik az amerikai külpolitika, vagy miért olyan zűrzavaros Trump elnöksége alatt?

Trump elnöksége alatt az amerikai külpolitika sajátos irányt vett, és sok elemző számára egy rejtély marad, hogy mi motiválta az egyes lépéseket, miközben az adminisztrációja alatti külpolitikai döntéshozatal gyakran tűnt zűrzavarosnak, impulzívnak, vagy éppen érdektelennek. Az elemzők három fő magyarázatot kínálnak: Trump személyes érdektelensége, politikai számításai, valamint a külpolitikai struktúrák és hagyományok állandósága, amelyek mind hozzájárultak az amerikai külpolitika ellentmondásos megközelítéséhez.

A Trump-adminisztráció külpolitikájának ezen szeszélyes jellege mellett azonban fontos figyelembe venni, hogy a külpolitikai döntések mögött gyakran politikai számítások álltak. Trump számára a külpolitikai változtatások kockázata és politikai haszna mindig mérlegelés tárgya volt. A kereskedelem, az illegális bevándorlás és a határellenőrzés területein Trump folyamatosan próbálta érvényesíteni az „Amerika első” politikáját, mivel ezeket az ügyeket politikai tőkeként tudta felhasználni. A külpolitikai reformok esetében tehát Trump leginkább azokat az irányvonalakat választotta, amelyek alacsony kockázattal jártak számára, és politikai előnyöket hozhattak, akár a saját pártján belüli pozícióját erősítve, akár ellenfeleivel szemben.

Trump külpolitikai döntései gyakran nem a hosszú távú stratégiai célok mentén alakultak, hanem a pillanatnyi politikai helyzetek és a hírműsorok hatására születtek. A Twitteren való aktív kommunikáció és az impulzív döntéshozatal gyakran erősítette azt az érzést, hogy Trump külpolitikája nem következetes és nem előrelátható. A külpolitikai döntések meghozatalakor gyakran a médiában megjelenő hírek és reakciók játszották a fő szerepet, amely még inkább zűrzavart és kiszámíthatatlanságot hozott a Fehér Ház külpolitikai stratégiájába. Az egyik legismertebb példa erre, amikor Trump a Fox Newsban látott képek hatására hozott döntést a szíriai Aszad-rezsim elleni cirkálórakéták indításáról.

Trump külpolitikai döntései az „Amerika első” politikai program keretében folytatódtak, de a külpolitikai kiszámíthatatlanság mellett a közvélemény és a nemzetbiztonsági tanácsadók hatása is jelentős szerepet játszott a döntéshozatalban. A külpolitikában való érdektelenség és a belpolitikai megfontolások keveredése nemcsak a külpolitikai intézkedések lassúságát, hanem azok következetlenségét is eredményezte. A gyorsan változó események és a média hatása még inkább felkavaróvá tette az Egyesült Államok külpolitikáját.

Hogyan alakította Trump elnöksége az amerikai külpolitikát, és mi a következménye a hatalom túlzott centralizálásának?

Trump elnöksége számos fontos kérdést vetett fel az amerikai külpolitika irányvonalával és az Egyesült Államok nemzetközi szerepével kapcsolatban. Az egyik legnagyobb problémát az jelentette, hogy egyetlen személy kezébe került túl sok hatalom, különösen a külpolitikai döntéshozatal terén. A hatalom ilyen centralizálása alapjaiban sérti az amerikai alkotmány által biztosított hatalmi elválasztást, amelynek célja, hogy megakadályozza a túlzott végrehajtói hatalmat, és biztosítja a nép képviseletét a kormányzati döntéshozatalban.

Trump hatalomra kerülése valójában a világpolitikában egy új korszakot jelezett, különösen az Egyesült Államok “unipoláris pillanata” után, amelyet a globális erőviszonyok alakulása követett. Az Egyesült Államok nemzetközi hatalmának viszonylagos csökkenése, és a multipoláris világ felé történő elmozdulás szükségessé tette az amerikai külpolitikai stratégia átgondolását. Ennek központjában az önkorlátozás (restraint) kell hogy álljon, nem pedig a világszerte kiterjesztett, mindenre kiterjedő beavatkozás.

A Trump-éra egyik legfontosabb tanulsága, hogy az Egyesült Államok elnöki pozíciója rendkívül túlzott hatalommal rendelkezik, amely az amerikai alkotmányos rendet, valamint a külpolitikai döntések demokratikus kontrollját veszélyezteti. A túlzottan centralizált döntéshozatal arra figyelmeztet, hogy az egyes kormányfők saját hatalmuk terjedelmét nem mérlegelik kellőképpen, aminek következményei messzemenőek lehetnek a nemzetközi stabilitásra nézve. A külpolitikai döntéshozatalban történő egyoldalú beavatkozás gyakran nemcsak hogy nem vezet tartós eredményekhez, hanem destabilizáló hatásokat is kiválthat.

A Trump-korszakhoz hasonlóan, a világpolitika alakulása azt mutatja, hogy a külpolitikai döntéseket nem szabad kizárólag egyetlen ország vezetőjére bízni. Ha egyetlen személy, vagy egyetlen ország döntései állnak egy globális rend fenntartása mögött, az rendkívül ingataggá és kiszolgáltatottá teszi a nemzetközi rendszert. A globális politikai környezet már nem a hidegháborús egypólus világot tükrözi, hanem egy sokpólusú, dinamikusan változó erőteret, ahol az Egyesült Államok hatalma nem tekinthető abszolútnak. Ez az új környezet szükségessé teszi az amerikai külpolitika további önkorlátozását és a felelős globális szerepvállalást.

Mindezek mellett fontos, hogy a külpolitikai döntéshozatal nemcsak a politikai elit vagy a vezető hatalomképviselők kezében összpontosuljon, hanem biztosítani kell, hogy a közvélemény és a választott képviselők is megfelelően képviseljék az emberek érdekeit. Az elnöki hatalom túlzott kiterjedése éppúgy elérheti, hogy a közvélemény elveszítse a lehetőséget, hogy valóban formálja az ország külpolitikáját. A demokratikus elvek érvényesítése az egyetlen garanciája annak, hogy a külpolitikai döntések összhangban álljanak az állampolgárok érdekeivel és értékrendjével.

A globalizált világban való felelős szerepvállalás az önkorlátozáson alapuló új külpolitikai doktrínákat kíván meg. A világgazdaság, a nemzetközi jog és a diplomácia fejlődése mind hozzájárul ahhoz, hogy a jövőben a nagyhatalmak felelőssége nemcsak abban álljon, hogy dominálják a világot, hanem hogy biztosítsák a nemzetközi rendszer stabilitását és fenntarthatóságát.