A modern politikai rendszerek, amelyek egyre inkább elhagyják a valósággal való kapcsolatot, teljesen új paradigmát teremtenek a hatalom gyakorlásában. Ez különösen szembetűnő, amikor az állam nemcsak hogy nem rejti el tevékenységeit, hanem teljesen nyíltan és szándékosan, a legképtelenebb formában hajt végre műveleteket, legyen szó akár előre megtervezett támadásokról, mint például Oroszország ukrajnai inváziója 2022-ben, akár a politikai ellenfelek, újságírók vagy disszidensek brutális megöléséről. Az állami intézmények mintha teljesen közömbösek lennének a következményekkel kapcsolatban, mintha tetteik nem vonnának maguk után semmiféle valóságot, és nem kellene megfontolniuk semmilyenféle racionalitást.

A modern propaganda és a pszichológiai hadviselés nem csupán az információ manipulálásáról szól, hanem a valóság teljes elhagyásáról. A Rand Corporation egy tanulmánya "tűzcsapnyi hazugságok" kifejezéssel jellemezte az orosz pszichológiai hadviselést, de ez a kifejezés ma már a globális információs tér egészére alkalmazható. Az ilyen típusú manipuláció két látszólag új megközelítést mutat be, amelyek első ránézésre nem is tűnnek igazi stratégiáknak: a valósággal való kapcsolat elhagyása és az objektív következetesség teljes elvetése.

A cél tehát nem az, hogy valóságos információkat közvetítsenek, hanem hogy olyan történetet építsenek fel, amelyet senki sem hisz el, de éppen ezért válik hatékonnyá. Ahogy Uri Geller esetében is látható, az evidenciák teljes hiánya önálló bizonyítékként funkcionálhat. Ez a megközelítés a hagyományos propaganda mechanizmusokat ötvözi a diszracionális módszerekkel, amelyek nem a jól átlátható logikát követik, hanem épp ellenkezőleg, a teljes logikai következetlenséget tartják érvényesnek.

Ez a "modern idiokrata propaganda" módszere a következőképpen működik: a cél az, hogy a hatalom olyan állításokat tegyen, amelyek abszurdak, és amelyeket nem lehet igazolni. A cél nem a valóság képviselete, hanem egy olyan alternatív narratíva megteremtése, amely annyira képtelen, hogy elégséges ahhoz, hogy elérje a kívánt politikai hatást. Az állami manipuláció új formája nem csupán a közvetlen hazugságok terjesztéséből áll, hanem az abszurd helyzetek tudatos előidézéséből, amelyek szétzúzzák a hagyományos értelmezési kereteket.

A világ vezetői ma már nemcsak hogy elvesztették a kapcsolatot a valósággal, hanem a "hatalom" egy teljesen új formáját testesítik meg. A klasszikus értelemben vett instrumentárius hatalom, amely képes koordinálni a gazdasági és politikai erőket, ma már helyet ad annak a hatalomnak, amely teljes mértékben az idiótizmus logikáját követi. Ennek a hatalomnak nincs igazi célja, csupán a puszta létezésére összpontosít, és nem ismeri el a valóság korlátait.

A "mély állam" fogalma az Egyesült Államokban, vagy a globális pénzügyi rendszer feletti kontroll gyakorlása azt mutatja, hogy a hatalom látszólagos erővel rendelkezik, de valójában csak egy végső képtelenségben rejlő hatalomként létezik. A mély állam nem képes teljes mértékben érvényesíteni az erejét, mert nem tudja, mit kezdjen vele. A hatalom végső soron az idiótizmus logikájába süllyed, miközben a valóság és a célok teljesen elmosódnak.

A legfontosabb dolog, amit meg kell érteni a modern hatalom működéséről, az, hogy a hatalom abszurditása nem a véletlen következménye, hanem egy szándékos stratégia, amely a valóság minden aspektusát feladja. A hatalom nemcsak hogy nem próbálja megtartani kapcsolatát a valósággal, hanem egyenesen annak tagadására épít. A valóságtól való elrugaszkodás, a logikai következetlenség és a tények teljes figyelmen kívül hagyása ma már nemcsak a politika, hanem az egész globális hatalmi struktúrák jellemzőjévé vált. Az ideológia, amely már nem csupán a hatalom eszköze, hanem annak végső torzulásává válik, ma már a "stupidity machine" világát éli, ahol minden, amit láthatunk, csak az önmagát cáfoló, kaotikus energia.

A poszt-igazság és a dilettantizmus dialektikája: Hogyan terjed a tudatlanság és miért válik a valóság abszurddá?

A poszt-igazság társadalmában egyre inkább teret nyer a dilettantizmus, mely a tudatlanság és a kompetencia közötti határok elmosódásában manifesztálódik. A korábbi évtizedekben, még az internet megjelenése előtt, Adorno már felismerte ezt a dinamikát, mely a társadalmi normákhoz való alkalmazkodás mechanizmusaiban gyökerezik: „A megtévesztettek feneketlen magányának hajlama van a kollektívához való csatlakozásra, így a téveszme is valósággá válik.” Ez a pathikus mechanizmus harmonizál a mai társadalmi normával, ahol az elszigetelődött emberek közösség után vágynak, és hideg csőcselékekké formálódnak. Az őrület így járványszerűvé válik, ahogyan az őrült szekták éppolyan ütemben növekednek, mint a nagy szervezetek.

A tagadás nem csupán ostobaság vagy pszichózis kérdése. Inkább a felvilágosodás utáni talajtalanság állapotáról van szó. Mi magunk pusztítjuk el a gondolkodás alapjait, amíg a „helyesnek lenni” nem lesz már minden, amit keresünk – még akkor is, ha tévedünk. „A tagadásban lenni azt jelenti, hogy valamilyen szinten tudunk valamit. Tagadónak lenni pedig azt jelenti, hogy soha nem kell semmit tudnunk” (Keith Kahn-Harris). Az információ halála és a hazugságok elterjedése nem csupán az igazságok eltorzításáról szól, hanem annak a ténynek a visszavonhatatlan következménye, hogy a kompetenciához és inkompetenciához való hozzáférés egyaránt elzárt. A valóságtól való elfordulás és a hazugságok megjelenése politikai következményekkel jár: aki előbb áttöri az értelmezés zárolását, az lesz az „igazság birtokosa”.

Donald Trump híres „pussy-grabber” felvételével kapcsolatos esete jól illusztrálja ezt a dinamikát, amikor is először bocsánatot kért a kijelentéseiért, majd azt állította, hogy a hang nem az övé. Ebből a cselekvési sorozatból kiolvasható, hogy a nyilvános ostobaságok egyre inkább az információ halálának képévé válnak, olyan világképpé, amely már nem ad értelmet semminek. Az információ halála a Hegel-i értelemben „racionális” állapot: egy üzenet pusztán egyik tudatból a másikba kerül mindenféle ok nélkül. A jelentések értelmezésének szétesése és a beszédáradat sürgetése annak érdekében, hogy elérje saját végzetét, mind a poszt-igazság korának örök jelenségei.

Ez az alapvető talajtalanság képezi a poszt-igazság világának központi kérdését. Az olyan filozófusok, mint Franz Kafka, már a 20. század elején rávilágítottak arra, hogy a „helyes megértés és a félreértés nem teljesen kizárólagosak egymással”, amit ma az internetes trollok fenntartanak. Ők nem csupán félreértést generálnak, hanem a diskurzus tönkretételére és a félrevezető politikai, történelmi konstrukciók létrehozására törekszenek. Harry G. Frankfurt 2005-ös esszéjében a „bullshit” fogalmát elemzi, amely nem a hamisságra, hanem a hamis voltára helyezi a hangsúlyt. A bullshit nem hazugság, hanem az igazság teljes figyelmen kívül hagyása, amikor a beszélő semmiféle igazságértéket nem ismer el. Az internetes „bullshit”-jelenség, amely a semmitmondó munkától a valóságos munka fogalmának elmosásáig terjed, napjaink társadalmának egyik fontos szimptómája.

Az ideológiák és politikák működése az abszurd új formáit öltik, ahol a bizonytalanság és a nyitott végű diskurzusok egyre inkább mindent felülírnak. A politikai diskurzus nemcsak hazugságokat, hanem a valóság értelmezhetőségének eltűnését eredményezi. George Orwell politikai nyelve olyan technikát használ, amely „hazugságokat igazságosnak” tüntet fel és „tiszta szélnek ad alakot”. Az ideokratikus diskurzus pedig képes ezt a különbséget felszámolni, hogy a szél és az anyag ugyanazon körülmények közötti alternatívákként jelenjen meg. Ez a jelenség nemcsak a politikai nyelvet, hanem az egész társadalmi diskurzust is átformálja, melyben a félreértés nem csupán elkerülhetetlen, hanem kívánatos állapot.

Az ideokrata társadalom egy olyan világot teremt, amelyben a valóság és a fikció határai már nem csupán elmosódnak, hanem egyre inkább felcserélődnek. Míg a művészetek évszázadok óta próbálják elmosni a határvonalat a valóság és a fikció között, nem az a céljuk, hogy egy totalitárius rezsim alá rendeljék a társadalmat, hanem inkább a lehetőségek világát olyan formában ábrázolják, amely már megvalósult. Míg a poszt-igazság világában a valóság és a lehetőség érzékelése egybefonódik, az ideokratikus művészeti alkotásokban a kreativitás nem liberáló, hanem inkább az elrejtettség új formáit szüli. Az ideokrata elme tehát a művészetek határain belül is elmosódott értékeket teremt, ahol a szórakoztatás és a társadalmi diskurzus közötti határok egyre kevésbé meghatározhatók.

A post-faktikus világban nem a liberálódás, hanem a szándékos félrevezetés válik a kulcsfontosságú mechanizmussá. A dilettantizmus nemcsak az értelmetlen, hanem a manipulált cselekvések politikájává válik, ahol a nyilvánosság által elfogadott fogalmak és valóságok állandóan újjászületnek a félreértés és a semmitmondás formájában. Az ideokratikus világ működésében tehát a valóság elferdítése és az értelmetlen megnyilvánulások uralkodnak, miközben az igazság keresése a háttérbe szorul.

Miért váltunk tudatos lénnyé? Az emberi tudat fejlődése
Hogyan működik a gonosz nárcizmus és miért válhat politikai vezetővé?
Hogyan Alakulnak a Luxushotelek Személyre Szabott Illatai és Miért Olyan Fontosak a Vendégek Élményében?