Hogyan működik a gonosz nárcizmus és miért válhat politikai vezetővé?

A gonosz nárcizmus, vagyis a kártékony nárcizmus fogalma olyan személyekre utal, akik nemcsak hatalomra és dominanciára vágynak, hanem képesek mások manipulálására, irányítására, hogy kielégítsék saját személyes szükségleteiket. Ennek a személyiségtípusnak az egyik központi jellemzője a megnövekedett agresszió, az antiszociális viselkedés és a paranoiás hajlamok, amelyek egyes esetekben szadista jellegűek. A nárcisztikus személyiségzavarral rendelkező egyének a hatalom feletti kontrollt nemcsak mint önértékelésük kifejezését, hanem mint élvezetet is élik meg. Ennek következményeként nemcsak önmagukat helyezik a társadalom központjába, hanem mások manipulálásával is igyekeznek fenntartani és növelni saját fölényüket.

Az ilyen típusú egyének gyakran mutatják a klasszikus paranoid viselkedést: szoros bizalmatlanságot másokkal szemben, akikben potenciális ellenségeket látnak. Az agresszió és a manipuláció nemcsak eszközként szolgál számukra, hanem kifejezetten élvezettel hajtják végre őket. Az ilyen viselkedés egyre inkább antiszociális és a társadalmi normák figyelmen kívül hagyásával nyilvánul meg. A nárcizmus, az agresszió, az antiszociális viselkedés és a paranoia kombinációja egy olyan szindrómát alkot, amely a személyt nemcsak mások manipulálásában, hanem egy egész csoport vagy társadalom irányításában is érdekelté teszi.

A nárcisztikus vezető számára az ideológia egyszerre kínál elméleti hátteret és gyakorlati cselekvési lehetőséget a hatalom megszerzésére és fenntartására. Az ideológia, amelyet a nárcisztikus vezető képvisel, általában az egyszerűsített, manipulatív narratívákra épít, amelyek egy külső ellenséget, például migránsokat, más társadalmi csoportokat vagy a fennálló politikai rendet tesznek felelőssé a közösség problémáiért. A csoport tagjai a vezető és az ideológia segítségével közösséget alkotnak, amely nemcsak a közös ellenség elleni harcra épít, hanem önigazoló módon kivetíti a csoport tagjainak félelmeit és agresszióját.

A történelem során számos példa található arra, hogy a társadalmi feszültségek és gazdasági válságok hogyan vezethettek a társadalmi regresszióhoz, és hogyan vette át a hatalmat olyan nárcisztikus vezető, aki képes volt a közösségi félelmeket és vágyakat manipulálni. A második világháború előtti Németország, a jugoszláviai háborúk, vagy a rwandai népirtás mind olyan esetek, amelyek világosan bemutatják, hogy egy nárcisztikus vezető hogyan képes kiaknázni a társadalmi diszfunkciókat, hogy megvalósítsa saját ideológiai céljait és hatalomra kerüljön. Az ilyen típusú vezetésben a közösségi együttműködés nem a közös jólétet szolgálja, hanem a vezető hatalmának megerősítését és a közösség egyes tagjai számára kínált szabadságot a társadalmi és etikai korlátok leküzdésében.

A nárcisztikus vezetés működését nemcsak a személyes hatalomvágy táplálja, hanem a társadalom szerkezetének és morális normáinak válsága is elősegíti. Azok a csoportok, amelyek elvesztették a társadalmi identitásukat, hajlamosak lehetnek egy új rendet keresni, amelyet egy erős, karizmatikus vezető irányít. Az ilyen típusú vezetők képesek arra, hogy kihasználják a társadalmi diszfunkciókat és a közösségi félelmeket, hogy saját ideológiai céljaikat érvényesítsék, miközben erősítik a közösség egységét és a csoport tagjainak önálló morális szabadságát.

A fasizmus és a Demokrata Párt közötti kapcsolat

Hillary Clinton kormányzati keretek között megvalósítani kívánt „új falusi közösségére” tett utalásai nemcsak nosztalgikus visszatekintést jelentenek, hanem Adolf Hitler Volksgemeinschaft (népi közösség) koncepciójának egyfajta visszhangját is. A Demokrata Párt által támogatott affirma-tív akciók, amelyek a kisebbségek és nők jogainak előmozdítását célozzák, friss változatai annak, amit Hitler a Nürnbergi törvények révén 1935-ben a zsidók kizárásával valósított meg a német közéletből. Goldberg könyvének végén található 1920-as náci pártprogram fordítása nem véletlenül kerül be, mivel célja, hogy rávilágítson arra, hogy a 2008-as Demokrata Párt már Barack Obama megjelenése előtt is egyre inkább a Harmadik Birodalom politikai törekvéseit kezdte másolni. A könyv ezt a párhuzamot azzal a szándékkal vonja, hogy a mai baloldali politikai diskurzust náci és fasista tendenciákkal vegyítse, hivatkozva a centralizált állam iránti vágyra és az állami beavatkozás növekvő mértékére.

A republikánus médiahírességek, mint Dennis Prager, egyre inkább azt állítják, hogy a fasizmus baloldali jelenség, és a progresszív demokraták, mint Giovanni Gentile, a népszerű olasz filozófus, aki a fasizmus eszméinek egyik alapítója volt, hivatkozva az erősebb központi államra, amely az állami beavatkozást és a privát szektor fokozott szabályozását eredményezi. Prager azt hangoztatja, hogy bármely gondolkodó vagy mozgalom, amely az állami hatalom növelésére törekszik, ugyanazokat a célokat követi, mint a fasizmus.

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy míg a Trumpot és a populista politikusokat fasizmushoz hasonlítók, mint Tim Snyder és mások, alapvetően politikai okokból éles kritikát fogalmaznak meg, addig a republikánusok részéről a hasonló vádak jellemzően a pártpolitikai érdekeket szolgálják. Dinesh D’Souza „A nagy hazugság” című könyve arra próbál rávilágítani, hogy a Demokraták ideológiai gyökerei a nácizmusban és a fasizmusban keresendők. A baloldali politikusok és média szereplők által felvetett fasizmusvádak tehát számos esetben inkább politikai fegyverként funkcionálnak, mint valódi analitikai vagy történelmi vizsgálódásként.

A fasizmus és a populizmus közötti vonalak gyakran elmosódottak. Bár a baloldali kritikák Trump és a populisták támadását rendkívül veszélyesnek és anti-demokratikusnak tartják, nem minden populista mozgalom, amely ezekben az országokban megjelenik, a szélsőjobboldal képviselője. Az a jelenség, hogy a politikai elemzők és a baloldali médiumok gyakran egyazon fasiszta sztereotípiába sorolják be őket, gyakran figyelmen kívül hagyja a tényleges politikai különbségeket és a demokratikus párbeszéd lehetőségeit.

A modern fasizmus és annak mai megfelelői tehát nem mindig felelnek meg a múlt századi ideológiai definícióknak. Sokkal inkább a politikai diskurzusok köré épülő ideológiai fegyverek, amelyek különböző érdekeket szolgálnak a választások során. Ahogy a történelemben mindig is megfigyelhettük, a fasizmus elleni harc gyakran nemcsak ideológiai, hanem taktikai játszmák sorozata is, ahol a hatalom megszerzése és a politikai hegemónia elérése érdekében az egyik oldal a másikat próbálja diszkreditálni.

Hogyan formálja a nárcizmus a vezetői személyiséget és döntéshozatalt?

A nárcizmus nem csupán egy személyiségzavarnak tűnik, hanem olyan jellemzőnek, amely üzleti szempontból hasznos lehet. A nárcisztikus vezető hajlamos figyelmen kívül hagyni a kétkedőket, miközben saját vízióját követi. Donald Trump a Trump Organizationnél így fogalmazott: "Figyelek az emberekre, de az én vízióm az én vízióm." Ezt a megjegyzést gyakran idézik, hogy bemutassák, hogyan alkalmazza a nárcizmust a siker elérésére. Trump, mint vezető, úgy tekintett a világra, mint egy olyan helyre, ahol az ő víziója az egyedüli érvényes, ugyanakkor sajátos különbségek mutatkoznak abban, ahogyan ő, Steve Jobs, Jeff Bezos és más sikeres nárcisztikusok viszonyulnak a környezetükhöz.

Trump viselkedésében nyilvánvaló, hogy nem csupán a vízióit valósítja meg, hanem igyekszik elkerülni mindenféle kritikát, ami kárt okozhatna az ő magabiztos önképében. Ahogyan azt is megfigyelhetjük, hogy a nárcisztikus személyiséggel rendelkező vezetők gyakran képesek nemcsak a politikai, hanem a gazdasági térben is sikeresen érvényesíteni elképzeléseiket, de ennek ára van: a hatalom megszerzésére tett erőfeszítéseik gyakran magukban foglalják az igazság eltorzítását és a valóság manipulálását.

A marketing nárcizmus, amelyet Trump képvisel, különösen érzékeny a közvélemény véleményére. A nárcisztikus vezetők sokszor nem ragaszkodnak szigorúan politikai vagy gazdasági elveikhez, hanem a változó közönség igényeihez igazítják döntéseiket, ami különbözik a mély meggyőződésből és elhivatottságból fakadó nárcizmustól. Bill Clinton például kiváló példa arra, hogy hogyan lehet a közvélemény-kutatások és politikai szempontok alapján változtatni a politikai döntéseken, miközben figyelmen kívül hagyja a személyes erkölcsi normákat.

Ugyanakkor a nárcisztikus vezetők gyakran nem hajlandóak elismerni a saját hibáikat, és ha valami nem sikerül, azt a körülmények vagy más emberek hibájaként kezelik. Trump példáján is látszik, hogy miközben hajlamos eltagadni a tényeket vagy manipulálni az eseményeket, képes volt visszapattanni a nehéz helyzetekből, ha a közvélemény őt támogatta. De az ő esete arra is figyelmeztet, hogy a nárcizmus mennyire kiszolgáltatottá teheti egy vezetőt a külvilág reakcióinak, és mennyire veszélyes lehet, ha egy vezető csak a személyes érdekek és a saját imázs megőrzése érdekében hoz döntéseket.

Fontos megjegyezni, hogy a nárcisztikus vezetők hajlamosak eltorzítani a valóságot, hogy önmagukat vonzóbbá tegyék a közvélemény számára. Trump esetében például gyakoriak voltak a túlzások és a hazugságok, amelyek célja, hogy ő és a környezete jobban nézzenek ki a közönség szemében. Ezt az eltorzított valóságot szükségszerűen képesek fenntartani a folyamatosan változó és egyre inkább megerősített képpel, amelyet a közvélemény felé próbálnak közvetíteni.

Egy sikeres vezető számára kulcsfontosságú, hogy megtalálja azt a megfelelő egyensúlyt, amely lehetővé teszi számára a közönség elismerésének elnyerését, miközben képes értékes és hasznos döntéseket hozni, amelyek a közjó érdekében is hozzájárulnak a vállalat vagy politikai törekvések sikeréhez. Ahogyan Jobs sikerült létrehozni egy olyan vállalatot, amely az innovációra és a fenntarthatóságra épített, úgy Trumpnak is egyensúlyba kell hoznia a nárcizmusát és az azt körülvevő nyomást, hogy sikeres legyen, miközben ne ártson a hosszú távú közérdeknek.

A nárcizmus tehát nem kizárólag negatív személyiségjegy. A nárcisztikus vezetők képesek ragyogó víziókat és gyors döntéseket hozni, amelyek vállalkozásokat és politikai karriereket formálhatnak, de csak akkor, ha képesek másokkal való valódi együttműködésre és a valóságos igények felismerésére. Különben a túlzott önimádat és az állandó megerősítés iránti vágy eltorzíthatja a célt, és hosszú távon romboló hatású lehet.