A radikalizáció nem mindig szervezeti háttérrel vagy hosszú távú ideológiai beágyazottsággal kezdődik. Pavlo Lapshyn esete például jól mutatja, hogy egyéni, belső motivációk és az identitás torzulása is elegendő lehet ahhoz, hogy valaki szélsőséges cselekedetekhez folyamodjon. Az Egyesült Királyságba érkezése után mindössze öt nappal meggyilkolta Mohammed Saleem-et, egy idős muszlim férfit, majd bombákat robbantott mecsetek közelében. A legnagyobb vérengzés csak azért nem történt meg, mert a ramadán miatt a hívők korábban távoztak.

Lapshyn nem volt ismert bűnözői körök tagja, viszont mélyen érdeklődött a vegyszerek és robbanószerek iránt, ahogyan azt számítógépes keresései is bizonyították. A bíróság előtt nyíltan vállalta muszlimellenes nézeteit és rasszizmusát. A radikalizációja során intenzíven olvasott orosz nyelvű szélsőjobboldali irodalmat, például Timothy McVeigh-ről, a Turner-naplókról, és olyan játékokat játszott, melyeket amerikai neonácik fejlesztettek. Aktív volt a „Wotan Jugend” virtuális közösségében is. Célját így fogalmazta meg: fokozni akarta a „faji háborút”.

A németországi David Sonboly esete ehhez képest más, de szintén beszédes. Iránból származó család gyermekeként Münchenben nőtt fel, de identitása kettős volt: egyszerre volt büszke perzsa származására és német állampolgárságára, ugyanakkor erősen szégyellte a nevét és származását. A „Ali” nevet „alacsonyrendűnek” tartotta, ezért hivatalosan is megváltoztatta „David”-re, hogy ne tűnjön arabnak. A társadalmi beilleszkedés vágya azonban nem a multikulturális identitás elfogadását jelentette számára, hanem egy szélsőséges, hamis önmeghatározást, amelyben más etnikai csoportokat – különösen törököket, albánokat, bosnyákokat – gyűlölt, és önmagát az „igazi németek” közé sorolta.

A diaszpórában élő iráni fiatalok számára – főleg fiúk számára – az internetes közösségek éjszakai fórumai olyan terepet biztosítanak, ahol identitásukat újraalkothatják. David Sonboly is ilyen környezetben kereshette önigazolását. Az etnikai kisebbségi háttérből származó radikalizálódás tehát nem feltétlenül a kulturális gyökerek elutasításában vagy az integráció hiányában gyökerezik, hanem éppen abban a torz vágyban, hogy valaki túlteljesítse az integrációt, „túlnémet” akarjon lenni. Ez az önmeghatározási törekvés gyakran más kisebbségek elutasításával és gyűlöletével társul.

Fontos megérteni, hogy a szélsőséges cselekedetek hátterében nemcsak ideológiai nevelés vagy propaganda áll, hanem mélyen személyes, pszichológiai és szociális összefüggések is. Az identitásválság, az elutasítottság érzése, az elismerés hiánya, a társadalmi vagy családi nyomás – mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egyesek a radikalizáció és az erőszak útjára lépjenek. A radikális narratívák nemcsak befogadják, hanem megerősítik ezeket az érzéseket, és látszólagos célt, rendet

Hogyan fonódik össze az online radikalizáció és az egyéni erőszak?

David S. esete rávilágít arra a sajátos hibrid jelenségre, amelyben a személyes sérelem, identitásvesztés és virtuális közösségek ideológiai gravitációja együttesen dolgozik a „futókámé” végső kiteljesedéséig. A fiatalember személyes frusztrációi — zaklatások emléke, a kertvárosi térben feltűnő „idegen” fiatalok és a másság elleni düh — találkoztak a közösségi platformok radikális narratíváival: a Steam-en működő „Anti-Refugee Club” posztjaival, a „Lisa”-történet félrevezető mítoszával, a holokauszttagadó és negyedik birodalmi idealizmus feliratokkal. A családi zárkózás és a terápiás kezelések látszólagos jelenléte mellett a virtuális térben lejátszott évek — több ezer óra erőszakos játékban, „Running Amok”, „Prophet of German Pride” és hasonló avatárok mögött — megerősítették az önfelmentő narratívát: nem csupán a düh kiélése, hanem egy történelmi, etnikai „küzdelem” illúziója.

A hatósági reakciók hiányosságai további tanulságokhoz vezetnek: a vizsgálatok túlságosan „konzervatív” megszemlélése a terepnek, a virtuális terek és a sötét háló (Darknet) tranzakcióinak alábecsülése, a határokon átnyúló kapcsolatok figyelmen kívül hagyása mind hozzájárultak ahhoz, hogy a figyelmeztető jelek nem váltak intézkedéssé. A fegyverek Bitcoin-alapú beszerzése, a jobbközép vagy szélsőjobboldali elköteleződéset demonstráló tetoválások és manifestumok virtuális terjesztése egy újfajta egyéni‑terrori

Hogyan jönnek létre a magányos farkasok, és mit jelent a jobboldali terrorizmus?

A jobboldali terrorizmus, különösen a magányos farkasok által elkövetett erőszakos cselekmények, egyre inkább figyelmet kapnak a globális politikai és társadalmi diskurzusban. Az ilyen cselekmények nem csupán egyéni pszichológiai problémák következményei, hanem szoros kapcsolatban állnak egy szélesebb ideológiai hálózattal is, amely a társadalmi megosztottságot és radikalizációt táplálja. A jobboldali motivációk egyre inkább a társadalom szélén lévő egyének számára vonzóvá válnak, akik valamilyen formában igyekeznek megoldást találni a világban érzékelt igazságtalanságokra.

A magányos farkasok, mint Breivik vagy más hasonló személyek, nem csupán pszichológiailag különc egyének, hanem a globális ideológiai táj részeként működnek. Az ő esetükben a gyűlölet és az erőszak nemcsak személyes elégtételt szolgál, hanem eszközként is funkcionál, amellyel kifejezik saját politikai nézeteiket és elégedetlenségüket. A médiában való szereplés, a virtuális térben való jelenlét számukra nem csupán figyelemfelkeltés, hanem egy aktív kommunikációs forma is. Ezzel a kommunikációval nemcsak az őket követőket vonják be, hanem tágabb értelemben is hozzájárulnak a radikalizálódott diskurzus kialakulásához.

A gyűlölet, amit a jobboldali ideológia táplál, a világot barátokra és ellenségekre osztja. A kisebbségek, legyenek azok etnikai, vallási vagy kulturális jellegűek, mindig az ellenség szerepét kapják, amit el kell pusztítani. Az ilyen ideológiai meggyőződések sokszor a történelem legsötétebb fejezeteire emlékeztetnek, legyen szó a zsidók kiirtásának tervéről, vagy a kommunista rezsim által megcélzott, szemüveget viselő kambodzsai értelmiségről. Az ilyen hiedelmek sok esetben abszurdnak és nevetségesnek tűnnek, de ennek ellenére sok ember számára vonzóak lehetnek, ha elég erős a társadalmi feszültség.

A radikalizáció nem csupán egyéni jelenség, hanem társadalmi folyamat is, amely egy széttagolt társadalomban könnyebben megjelenhet. A média, különösen a közösségi hálózatok és a videojáték-platformok, mint például a Steam, lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezek a csoportok könnyedén összehozhassák a hasonló gondolkodású egyéneket, akik közösen erősítik meg a saját nézeteiket. A politikai diskurzus radikalizálódása – például az országok közötti migrációval kapcsolatos viták – táptalajául szolgálhat annak, hogy a szélén lévő egyének új utakat keresnek a problémáik kifejezésére.

A jobboldali radikalizmus terjedését nemcsak az internethasználat lehetőségei táplálják, hanem egy olyan társadalmi környezet is, amelyben a verbális radikalizmus elfogadottá válik. A társadalmi vita polarizálódása azt eredményezi, hogy az egyik oldal egyre inkább a másik oldal teljes elnyomására és megsemmisítésére összpontosít, amelynek következményeként a szélsőséges csoportok elérhetik céljaikat, legyen szó a migráció ellenállásáról vagy bármely más társadalmi feszültségről.

Az ilyen radikalizálódott csoportok számára a magányos farkasok, mint Breivik, hősökké válhatnak, akik a saját ideológiájukat próbálják megvalósítani. A virtuális tér tehát nem csupán egy szórakoztató médium, hanem egy komoly politikai eszköz is, amelyet a szélsőséges nézetek terjesztésére használnak. Az ilyen platformokon való jelenlét – mint például az "Encyclopedia Dramatica" vagy a különböző videojáték csoportok – lehetőséget ad arra, hogy a radikalizált egyének új híveket szerezzenek, és további erőszakos cselekményeket generáljanak.

Fontos megérteni, hogy a jobboldali terrorizmus nem csupán egyéni pszichózisok terméke, hanem a társadalmi és politikai környezet eredménye is. A radikalizáció, mint társadalmi folyamat, szoros kapcsolatban áll azzal, hogy milyen módon alakítjuk a közéletet, milyen politikai diskurzust folytatunk, és hogyan reagálunk az ideológiai szélsőségekre. A megfelelő megelőzéshez szükséges, hogy a társadalom és az állami hatóságok új szemlélettel közelítsenek a szélsőjobboldali ideológiákhoz, és felismerjék a digitális térben zajló radikalizációs folyamatokat, amelyek könnyen a való világban is erőszakos megnyilvánulásokhoz vezethetnek.