A 10 Cloverfield Lane című filmben Michelle karaktere nem csupán egy túlélő, hanem egy rendkívül erőteljes és találékony hős is, aki minden lehetőséget kihasználva küzd a szabadságáért. A film kezdeti pillanataiban Michelle éppúgy nem adja fel, amikor egy bunker falához láncolva találja magát, mint ahogyan később sem, amikor egy váratlan és minden logikát felülmúló helyzetbe kerül. Howard, a megfigyelő férfi, aki elzárva tartja őt, azt a feladatot adja Michelle-nek, hogy ápolja a homlokán lévő sérülést, amit ő maga okozott egy korábbi menekülési kísérlet során. Azonban ahelyett, hogy a nő egyszerűen végrehajtaná az utasítást, Michelle a helyzetet saját javára fordítja. Ahelyett, hogy megbecsülve érezné magát a férfi hatalmától, Michelle az ő figyelmetlenségét kihasználva használja fel a tűt és cérnát, amit Howard neki ad, hogy egy meneküléshez szükséges védőruhát készítsen. Ez a ruházat egy szimbolikus aktus: a nők elnyomására tett kísérletek ellenállása, ahol a társadalom által elvárt női szerepek ellenálló, nem csupán túlélő, hanem aktívan harcoló egyéniség formájában jelennek meg.

Michelle kezdeti eszközei korlátozottak – egy törött mobiltelefon és egy mankó a sérült lábához –, mégis azonnal elkezd dolgozni ezen tárgyak újraértelmezésén. A mankó alját lefaragva hegyet formál belőle, melyet használhat arra, hogy elragadja elrablóját, így megmutatja, hogy nem csupán passzív áldozat, hanem aktív ellenálló. Ezt a viselkedést követi, amikor a bunkerbeli magazinokat böngészi. A lapokon megtalálható hirdetésekre kezd el rajzolni, és először ott fogalmazódik meg a hazmat ruhájának terve. A magazinok, amelyek látszólag a nőiesség idealizált képeit közvetítik, ebben az esetben a patriarchális normák elutasítását és újraértelmezését jelképezik. A fiatal modellekkel teli oldalakon való túlélőruházat tervezése szimbolizálja Michelle eltávolodását Howard fantáziájától, amely a nők engedelmességére és alárendeltségére épít.

Ez a formabontó attitűd párhuzamba állítható a feminista diskurzusokkal, amelyek célja a patriarchális retorika újraértelmezése és felhasználása a férfiak ellen. Például a 2016-os amerikai elnökválasztás során a Trump kampányában a nőkkel szembeni kifejezetten lealacsonyító beszédmódot, mint a „rossz nő” kifejezést, gyorsan átalakították egy feministák által használt jelszóvá, a #nastywoman hashtag formájában. Ez az átalakítás nem csupán politikai ellenállást, hanem női önállóságot is kifejezett, és hasonló módon Michelle is saját kreativitásával és erőforrásaival harcol a patriarchális struktúrák ellen.

Amikor Michelle végül megszökik a bunkerből, és megküzd Howarddal, aki korábban elnyomta őt, a film újabb jelentős fordulatot vesz. Miután Howardot sikerül legyőznie, és átküzdi magát a ventillációs csatornákon, a szabad levegőre érkezve egy új fenyegetés, egy óriási űrhajó formájában, szembesíti őt a valósággal: Howard igazat mondott, valóban invázió zajlik, de nem oroszok támadása, hanem földönkívüli erők támadása. Michelle azonban nem hátrál meg, hanem saját találékonyságát újra bevetve Molotov-koktélt készít, és felrobbantja az űrhajót, így újabb győzelmet arat a férfiak felett.

Az utolsó jelenetben, miközben Michelle az elhagyott furgonnal elhagyja a helyszínt, egy újabb, kulcsfontosságú döntés előtt áll: az üzenet a rádióban egy másik nőtől érkezik, aki az emberi túlélésért küzdő erőfeszítésekről számol be. Ez nem csupán narratív szempontból fontos, hanem megerősíti a film feministái irányultságát is, mivel egyértelműen bemutatja, hogy a nők nem csupán áldozatok, hanem aktív résztvevők is lehetnek a társadalom harcaiban.

Michelle karaktere, mint a „végső lány” típusú hős, aki nem csupán túléli a traumát, hanem önálló döntésekkel irányítja életét, újragondolja a női szerepeket. Az ő példája megerősíti azt a tendenciát, amely a nők önállóságát, ellenálló képességét és hősiességét ünnepli a mai amerikai horrorfimákban.

A történetben szereplő másik film, a Hush (2016), hasonló módon ábrázolja a női erő és kitartás szimbólumát, de más, a házba történő betörés narratívájában. Maddie, a siketnéma író, egyedül küzd meg a betolakodóval, aki megpróbálja őt meggyilkolni. Itt is fontos szerepet kap a találékonyság, a túlélés érdekében hozott kemikális döntések és a férfiak hatalmának visszavágása. Az önálló női hősök figurája tehát nem csupán a filmekben, hanem a társadalomban is egyre nagyobb hangsúlyt kap.

A történetekben a női túlélők erőforrásokkal való gazdálkodása, a patriarchális struktúrák elutasítása, a férfiak hatalmának visszavágása és az aktív szerepvállalás különösen fontos üzenetet közvetít: a nők képesek és hajlandóak küzdeni a saját sorsukért, és nem csupán alárendelt szereplői a történelemnek, hanem alakítói is.

A visszatérés: A nosztalgia és a múlt árnya a Twin Peaks világában

A The Return című sorozatban a nosztalgia nem csupán egy lezárt, ismétlődő ciklust ábrázol, hanem egy olyan kört, amely minden egyes fordulóval egyre több elvarratlan szálat és fokozódó rejtélyt hoz létre. A sorozat második évadának széttöredezett narratívája, és az, hogy Cooper figurája szó szerint visszalép a múltba, Laura Palmer meggyilkolásának pillanataiba, mind olyan elemek, amelyek a visszatérés fogalmát komplexebbé és mélyebbé teszik. Biles értelmezése szerint The Return a nosztalgia vágyát nem romantikus értelemben, hanem mint egy betegséget ábrázolja: egyfajta „otthonhiányt”, amely nem a boldog múlt keresését, hanem annak szörnyűségeit jelzi előre. A sorozat záró jelenetében, amikor Cooper Carrie Page-et, akit Laura Palmerként ismer, visszaviszi Twin Peaksbe, az elutasított nosztalgia és az „otthonhiány” egy borzalmas kiáltásban testesül meg, amely mintha mindent felidézne, ami az első két évadban történt. Ebben a pillanatban a múlt és a jelen, a valódi és a hamis emlékek határvonalai elmosódnak, és kiderül: valóban nincs visszatérés.

Boym (2001) kétféle nosztalgiát különböztet meg: a reflexív és a restorativ nosztalgiát. Az utóbbi, amely Cooper vágyát reprezentálja, hogy szó szerint „helyreállítsa” Laura Palmert, releváns jelen dolgozatom számára, mivel a restorativ nosztalgia nemcsak egy személyes vágyat fejez ki, hanem egy társadalmi és politikai mozgalmat is, amely a múltat próbálja visszahozni, akár történelmi mítoszok, akár nemzeti szimbólumok révén. Boym ezt a nosztálgiát „antimodern mítoszképzésnek” nevezi, amely globálisan is jelen van a nemzeti és nacionalista megújulásokban. Az, hogy ez a típusú nosztalgia a politikai ideológiákban és a kultúrában is megjelenik, olyan példákban testesül meg, mint a 2016-os amerikai választások idején tapasztalt konspirációs elméletek és a szélsőjobboldali mozgalmak visszatérése, amelyek a múltbeli „bölcsesség” és „egység” utáni vágyat hirdették.

A „visszatérés” hiányának problémája nem csupán a személyes vágyakozásról szól, hanem a közösségi és politikai szinten is kifejezésre jut. A Trump támogatóinak vágyai és ideológiái az amerikai múlt egy idealizált, rasszokkal és ideológiákkal átszőtt változatát próbálják helyreállítani. Az ilyen típusú nosztalgia a közösség és a kohézió elvesztésének érzésével párosul, és egyre inkább a jobboldali populáris kultúra részeként jelenik meg. A nosztalgikus vágy és a politikai reakciók, mint például a MAGA (Make America Great Again) mozgalom, az amerikai múlt egy olyan verzióját próbálják visszahozni, amely a multikulturalizmus és a női jogok előretörésével szemben áll. Az ezekkel kapcsolatos érzések az olyan klasszikus amerikai sorozatok, mint a Full House egykori nosztalgikus kórusában is megjelennek: „Mi történt vele?” – kérdezi a nosztalgikus vágyakozás, miközben valójában már rég elillant az a világ.

A nosztalgia egyfajta rejtett múltat idézhet elő, amelyet nemcsak egy személyes vagy kulturális, hanem egy kollektív elfelejtés, történelmi amnézia is kísér. Derrida Spectres of Marx (1994) című művében azt írja, hogy a történelem végének hirdetése után is számos ideológia – köztük a marxizmus – továbbra is kísérti a jelen társadalmait. Derrida ezen a ponton használja a „hauntology” fogalmát, amely a múlt hiányának jelenlétét és annak folyamatos kísérteties hatását írja le. A modern kapitalizmus és a liberális demokrácia virágzása mellett is ott van a marxizmus szelleme, amely a radikális mozgalmak, például az Occupy Wall Street vagy Bernie Sanders elnöki kampányain keresztül jelenik meg. Ez a „hauntology” nemcsak a társadalmi és politikai mozgalmakat, hanem a kultúrában is megjelenő, elfeledett jövőket és lehetőségeket is jelzi.

A The Return ezen a szinten szintén a nosztalgia árnyékában létezik, amelyet a sorozat története és karakterei hoznak létre. Cooper, aki nemcsak egy gyilkosságot akar megoldani, hanem szó szerint szeretné megakadályozni, hogy Laura Palmer meggyilkolása megtörténjen, egy elveszett jövő reszuszcitálására törekszik. A sorozatban Laura Palmer halála és az azt követő események olyan narratívává alakulnak, amely a múltat, a jövőt és a politikai ideológiák által kísértett jeleneteket ötvözi.

A történet során nemcsak az emlékek és a múlt keresése, hanem annak elutasítása is kiemelt szerepet kap. Az atomfegyverek fejlesztésére és az amerikai rosszindulatra utaló epizódok (mint a Gotta Light) a társadalmi amnéziát és az elfojtott történelmet kérdőjelezik meg, miközben a sorozat egyfajta antidótumot keres a represszióval szemben. Lynch munkája egyfajta szembenézés a történelmi elfelejtéssel és a kollektivizmus elvesztésével, ugyanakkor nem kínál egyértelmű választ vagy reményt, hogy a múlt helyreállítható. A valódi kérdés itt nem a „visszatérés” lehetősége, hanem a jelen és a jövő kísértetei, amelyek folyamatosan megjelennek a sorozatban, és amelyekben az ideológiák és a politikai vágyak egyesülnek.

Milyen szerepet játszik az ERCP a malignus hilaris szűkületek biliáris drenázsában és milyen szempontokat kell figyelembe venni a stentválasztásnál?
Hogyan alakítsunk ki hatékony router konfigurációt Angular alkalmazásokban?
Miért fontos megérteni a félelem politikáját a kisebbségi csoportok és a bevándorlók tekintetében?
Hogyan fejlődhetnek a vezetői döntések és az emberi érzések a csillaghajó parancsnoki székében?
Miért fontos a személyes tudás a politikai és társadalmi diskurzusban?