Miért akarják egyesek elvenni a szavazati jogot?

A társadalmi biztonság és boldogság voltak azok a politikai célok, amelyeket az egyes politikai vezetők az idők folyamán előtérbe helyeztek. Azonban voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy a politikai vezetőket olyan embereknek kellene kiválasztaniuk, akik genetikai szempontból a legjobbak, hogy a társadalom haladását biztosítani tudják. Ez az elképzelés a modern eugenika eszméjéhez vezetett, amelyet Francis Galton, Darwin rokona és a szó megalkotója, 1869-es művében, a "Hereditary Genius"-ban mutatott be. Az eugenika az emberek sterilizálásával, sőt, megölésével kívánta javítani az emberi géntörzset, hogy biztosítsa a jövő generációk intelligenciáját és fizikai alkalmasságát.

Ezeket az elképzeléseket nagy történelmi figurák, mint Winston Churchill és Woodrow Wilson is támogatták, akik eugenikai törvényeket próbáltak bevezetni saját országukban. Wilson elnöksége alatt több államban is kötelező sterilizálási törvényeket hoztak, amelyek egy-egy közösség szűkített szociális és etnikai alapon történő kontrollálásához vezettek. Adolf Hitler, a második világháború borzalmas diktátora, majd átvette és alkalmazta ezt az elképzelést a zsidók, a cigányok, a mentálisan sérült emberek és a homoszexuálisok ellen, ami végül a holokauszthoz vezetett.

A korai amerikai politikai gondolkodók, mint Alexander Hamilton és John Adams, már akkor is azt vallották, hogy a választói jogokat szűrni kell, hogy azokat az embereket, akik nem rendelkeznek elegendő tudással vagy vagyonos háttérrel, kizárják a politikai döntéshozatalból. Hamilton, például, úgy vélte, hogy a szegények és azok, akik mások irányítása alatt állnak, nem képesek szabadon és tisztán dönteni a választásokon, ezért nem kellene szavazati jogot kapniuk. Adams hasonlóképpen állította, hogy azok, akik nem rendelkeznek vagyonos háttérrel, nem rendelkeznek megfelelő ítélőképességgel, és ezért nem játszhatnak szerepet a kormányzásban.

A libertáriusok és az oligarchák közül sokan szintén ellenzik a széleskörű választójogot. A libertárius ideológia alapvetően ellentétes a demokráciával, mivel azt "tömeghatalomnak" tartják. Alexander Tytler, a 18. századi skót jogász és történész is hasonló véleményen volt, miszerint a legnagyobb civilizációk körülbelül kétszáz évig éltek, és az időszak végén mindig a társadalom hanyatlásával zárultak. Tytler szerint a demokrácia végső soron rabszolgasághoz vezet, mivel a választók maguknak adományoznak mindenféle gazdagságot, aminek következtében az állam képtelen fenntartani a rendet.

Az objektivizmus képviselői, mint Ayn Rand, szintén ellentétesek a közvetlen demokratikus hatalommal, mivel szerintük az "alkotók", azok, akik gazdaságot építenek, nem kötelesek megosztani a javakat a "lopókkal" és "ingyenélőkkel". Ez az elképzelés különösen vonzó lehet a fiatalok számára, akik gazdag családból származnak, mivel úgy érzik, hogy az adók és a szociális jóléti programok csak eltántorítják a gazdaság működését.

A fehér szupremácisták, akik szintén elutasítják a mindenki számára biztosított szavazati jogot, egyszerűen azért vallják ezt, mert úgy vélik, hogy a fehér emberek faji fölénye meg kell, hogy maradjon. Ők azzal indokolják a szavazati jog korlátozását, hogy a nem fehér bőrű emberek nem méltók arra, hogy részt vegyenek a kormányzásban. Ezt a nézetet a történelem folyamán több alkalommal is megpróbálták érvényesíteni, gyakran azzal a céllal, hogy fenntartsák a társadalmi hierarchiát, amely a fehér bőrű embereket helyezi a csúcsra.

A szavazati jog korlátozása tehát különböző társadalmi és politikai célok szolgálatába állt, és mind a múltban, mind a jelenben gyakran a hatalom koncentrálása és a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartása érdekében alkalmazták. Fontos, hogy megértsük, hogy a választás lehetősége nem csupán a szavazásról szól, hanem egy alapvető jogról, amely biztosítja, hogy mindenki kifejezhesse véleményét a jövőjével kapcsolatos döntésekben. Az állampolgárok választási jogának korlátozása nemcsak a demokratikus eszményeket veszélyezteti, hanem a társadalmi igazságosság és egyenlőség alapjait is aláássa.

Miért nem létezhet utópia a liberális gazdasági rendszerekben? A Bush-kormány iraki "szabadpiaci forradalma" és a milliárdosok manipulációja

L. Paul Bremer, aki 2003 májusában érkezett Irakba, hogy elindítson egy merész kísérletet, valójában nem más, mint a "piaci utópiát" akarta megteremteni. A Bush-kormány által irányított Irakban Bremer azzal kezdte, hogy az iraki gazdaságot a legteljesebb mértékben megnyitotta a külföldi vállalatok előtt, megszüntetve a vámokat, adókat, és egyéb korlátozásokat, amik az iraki piacot addig védték. A célja világos volt: egy gazdasági csodát létrehozni, amelyben a nyugati cégek – tárt karokkal fogadva őket – paradicsomi viszonyokat teremtenek.

Bremer első, nagy horderejű lépése az volt, hogy elbocsátott félmillió állami alkalmazottat, közöttük katonákat, orvosokat, tanárokat, sőt még nyomdászokat és kiadókat is. Az iraki állami intézmények teljes leépítése alapvetően alapozta meg azt a gazdasági reformot, amelynek célja az iraki gazdaság radikális "felszabadítása" volt. Mindez úgy történt, hogy közben az iraki gazdaság legfontosabb szektorait: a cementgyártástól a papírgyártásig mind privatizálni kívánták. Az iraki állami vállalatokat a magánszektorba terelték, miközben a gazdaságot teljesen a globális kapitalizmus szabályai szerint alakították.

Bremer bejelentette, hogy Irak „nyitva áll az üzletek előtt”. A privatizációval párhuzamosan a pénzügyi és ipari érdekeltek, akik már a Szovjetunió összeomlása után megkezdték hasonló stratégiák alkalmazását a volt szocialista országokban, most Irakban is ugyanezt próbálták megvalósítani. Milton Friedman neoliberalizmusának eszméi, amelyek régóta a gazdasági elit érdekeit szolgálták, újabb milliárdosokat hoztak létre, miközben hatalmas társadalmi és gazdasági károkat okoztak, különösen azoknak, akik a rendszer alávetettjeivé váltak.

A privát szektorba való átállítás nem csupán a gazdasági struktúrák átalakítását jelentette, hanem társadalmi feszültségek és egy szociális válság előidézését is. Mivel az iraki munkavállalók túlnyomó többsége állami szektorban dolgozott, az állami munkahelyek megszüntetése az emberek millióinak megélhetését tette bizonytalanná. A helyzet tragikus következményekkel járt, ahogy a privatizációt követően a helyi vállalatok nagy része külföldi kézbe került, és az iraki gazdaság még inkább függővé vált a nemzetközi tőkével rendelkező multinacionális cégektől.

A neoliberalizmus elmélete, amely az egyén és a piaci szabadság hangsúlyozására épít, a gazdasági elittel való összefonódás következtében valójában a társadalom legszegényebb rétegeit sújtotta leginkább. A pénzügyi érdekek dominanciája miatt az állam nem volt képes megvédeni a közérdeket, és a szegényebbek a rendszer kiszolgáltatottjaivá váltak. A privatizáció nemcsak gazdasági, hanem politikai manipulációval is párosult, amely során a hatalom gyakran a gazdagok kezébe került, miközben a szegények és a középosztály érdekei háttérbe szorultak.

Ez a folyamat nem egyedi, hanem világszerte megfigyelhető, és a gazdasági elit sokszor titokban vagy éppen nyíltan manipulálja a politikát, hogy biztosítsa saját érdekeinek érvényesülését. Az amerikai libertáriusok és a velük szoros kapcsolatban álló gazdag vállalkozók – például a Koch testvérek – jelentős pénzügyi eszközöket fektetnek a politikai diskurzus alakításába, miközben az átlagos amerikai polgárok számára manipulált üzeneteket közvetítenek. Ezek az üzenetek a kormány elleni bizalmatlanságra építenek, miközben azt sugallják, hogy a korlátozások nélküli kapitalizmus mindenki számára előnyös lehet.

A liberális eszmények és az állam minimális szerepvállalása mellett érdemes figyelembe venni, hogy a társadalom alapvető értékei, mint a szolidaritás és a közjó, gyakran háttérbe szorulnak, amikor a szabad piac uralma érvényesül. A piac működésére épülő társadalmi rend sokszor a szegényebb rétegeket sújtja, mivel az ő érdekeiket nem védik meg az olyan intézmények, amelyek a gazdagok hatalmának korlátozására hivatottak lennének. A politikai döntések mögött álló gazdasági érdekek figyelmen kívül hagyása pedig azt eredményezi, hogy az állampolgárok nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is kiszolgáltatottá válnak.

A neoliberalizmus és a gazdasági elit hatalma közötti kapcsolat nem csupán egy ideológiai vita, hanem konkrét társadalmi következményekkel járó folyamat. A gazdasági szempontok túlsúlya az olyan politikai rendszereket hozza létre, amelyek nem a közjó, hanem egy szűk, gazdag réteg érdekeit szolgálják. Az ilyen rendszerekben az emberek szembesülnek azzal, hogy miközben a gazdagok és a nagyvállalatok egyre nagyobb hatalomra tesznek szert, a többség egyre inkább kiszorul a politikai és gazdasági döntéshozatalból.