A koronavírus-járvány alatt az Egyesült Államok kormánya az egyik legnagyobb vezetési és kormányzati kudarcnak lett tanúja, amit a modern történelemben tapasztalhattunk. Jeremy Konyndyk, aki 2013 és 2017 között a nemzetközi katasztrófahelyzetek kezeléséért felelt az amerikai kormányban, az ország reakcióját úgy jellemezte, mint "a legnagyobb alapvető kormányzati és vezetési kudarcot a modern időkben." A Trump-adminisztráció válaszai a járványra gyakran az inkompetencia és a közérdek teljes figyelmen kívül hagyásával párosultak, és sok esetben a politikai színjáték áldozataivá váltak az amerikai polgárok.

Donald Trump a politikát a szórakoztatás formájává alakította, miközben a szolidaritás és a közszolgáltatás szellemével ellentétes módon reagált a válságra. Azt a hozzáállást képviselte, hogy a kormányzat nem egy "szállítmányozó" szerepét tölti be, és nem kötelessége közvetlenül biztosítani azokat az alapvető eszközöket, amelyek életmentőek lettek volna. Ezt az elvet erősen befolyásolta neoliberalizmusa, amely a piacok minél szabadabb működésére épített, figyelmen kívül hagyva a kormányzati beavatkozás szükségességét. Az ipari termelés erőltetett fokozása, mint például a lélegeztetőgépek gyártásának sürgetése, késlekedett, és csak akkor történt meg, amikor a gazdasági lobbik nyomására Trump kénytelen volt alkalmazni a védelmi gyártási törvényt. Az eleinte elutasított kérések, amelyek szerint a kormányzat szállítson alapvető egészségügyi eszközöket, a járvány súlyosságát és az államok szenvedését figyelmen kívül hagyó hozzáállást tükrözték.

Trump hozzáállása és reakciói súlyosan aláásták a társadalmi bizalmat és felerősítették a már amúgy is jelenlévő társadalmi feszültségeket. Amellett, hogy súlyosbította a pandémia kezelését, rasszista kijelentései is nagy hatással voltak. Trump a vírust "kínai vírusnak" nevezte, majd egyes politikai rendezvényeken "kung flu"-nak titulálta, amivel rasszista hangulatokat gerjesztett, és növelte a kínai-amerikai közösségekre irányuló gyűlöletet. A felelősség elhárítása és az egyéni politikai előnyök biztosítása érdekében Trump minden alkalmat megragadott, hogy szembeforduljon azokkal, akik kétségbeesetten próbáltak segítséget kérni.

Ezek a lépések nem csupán politikai színjátékot jelentettek, hanem komoly társadalmi következményekkel jártak, amelyek a politikai diskurzust egyre inkább a gyűlölet és a félelem kultúrájára alapozzák. A "malign normáliság" fogalma, amelyet Robert Jay Lifton vezetett be, arra utal, hogy egy olyan társadalom alakulhat ki, amelyben a gyűlöletet, az elutasítást és a brutalitást normálisnak tekinthetjük. Trump elnöksége alatt egyre inkább érzékelhetővé vált, hogy a politikai hatalom gyakorlása nem csupán a kormányzásról szól, hanem arról is, hogyan lehet a társadalmat manipulálni és polarizálni, hogy a politikai támogatás megmaradjon.

Miközben az Egyesült Államokban naponta több ezer ember halt meg a vírus következtében, Trump gyakran a sportot választotta a kormányzati intézkedések helyett, miközben a közvélemény és az orvosi szakma segítségért könyörgött. Ez a hiányzó empátia, valamint a tragédiák figyelmen kívül hagyása arra figyelmeztetett, hogy Trump nemcsak a járvány kezelésében, hanem a társadalom irányításában is csúnyán megbukott.

A Trump által képviselt politikai és rasszista retorika, amely a társadalom legsebezhetőbb rétegeire irányult, szoros kapcsolatban állt a fehér felsőbbrendűség eszméjével. A politikai beszéd ebben az időszakban a dehumanizáció szándékos alkalmazására épült, ahol azok, akiket Trump és támogatói nem tartottak "igazi" amerikaiaknak, nem számítottak emberi jogokkal rendelkező lényeknek. Ez a fajta politikai stratégia nemcsak a társadalom megosztottságát növelte, hanem lehetőséget biztosított a szélsőjobboldali populizmus számára is, hogy előretörjön.

A rasszizmus és az empátia nélküli vezetési stílus egyre inkább társadalmi és politikai krízisekhez vezetett, amelyeknek hatása érezhetően túlmutatott a járványon. Ahogy a járvány globálisan terjedt, Trump egyre inkább saját politikai túlélésére koncentrált, miközben a társadalmi és politikai következményeket figyelmen kívül hagyta. Az ilyen típusú vezetés nemcsak a közvetlen válságok kezelésére hatott, hanem hosszú távú következményekkel járt a társadalom egészére nézve.

Hogyan alakítja át a neoliberalizmus a demokráciát és a társadalmi válaszokat a világjárványok fényében?

A neoliberalizmus és a demokrácia viszonya a XXI. századra egyre összetettebbé és ellentmondásosabbá vált. A 2020-as pandémiai válság kiemelte azt a mélyebb problémát, amelyet a neoliberális gazdasági és politikai rendszerek nem tudtak kezelni: az állami intézmények és a közszolgáltatások leépítését, a közjó helyett a piaci érdekek elsőbbségét, és a demokratikus alapértékek aláásását. Ez a válság világosan megmutatta, hogy a neoliberális politika nemcsak hogy elhagyja a társadalmi felelősségvállalás alapjait, hanem egyenesen utat ad a tekintélyelvű, populista ideológiák elterjedésének.

A 2008-as pénzügyi válság tanulságai nem tanítottak meg semmit arról, hogyan lehetne a társadalmi és gazdasági válságok közepette egy progresszív politikát építeni. Inkább a gazdasági összeomlás azokat a társadalmi feszültségeket szította, amelyek az emberek haragját a globális elit és a neoliberalizmus iránt irányították. A hatalmon lévő politikai elit nem tudott megfelelő választ adni a válságra, és a közszolgáltatások, mint például az egészségügyi rendszer privatizálása és alulfinanszírozása, csak tovább súlyosbította a helyzetet. A világjárvány súlyosbította a helyzetet, hiszen a piacot irányító logika ebben az esetben is elhagyta az embereket, és a közegészségügyi rendszert, amelyet egyre inkább a piaci verseny és a profitkényszer irányított. Az alapvető orvosi eszközök és erőforrások hiánya, az intézmények romlása, mindezek olyan jelek, hogy a neoliberalizmus szétzilálta a közszolgáltatásokat és ezzel a közjó érdekét.

De a világjárvány nem csupán gazdasági és egészségügyi válságot hozott, hanem egy új típusú válságot is: a személyes és közösségi identitás válságát. A neoliberalizmus, amely a szabad piacot és az egyéni jogokat helyezi előtérbe, elhagyta a közösségi felelősségvállalás és a szolidaritás eszméit. A közösségi és politikai célok helyett az egyéni érdekeltségek, a szűk körű önérdekek uralkodtak. Ez az újfajta politizálás nemcsak hogy elveszítette a szolidaritás alapját, hanem legitimizálta a tekintélyelvű, populista ideológiákat, amelyek a válságot kihasználva vonzották azokat, akik a kormányzati intézkedésekkel és a közös érdekekkel szemben elutasítóak voltak.

A neoliberalizmus eszmerendszere egyre inkább elmozdult a gazdasági és társadalmi problémák közös kezelésétől, helyette az egyéni jogok és a piaci szabadság eszméjét hirdette, amelyek végső soron a demokrácia elárulásához vezettek. Az egyéni szabadság hangsúlyozása, a szabadpiaci logika előtérbe helyezése és az állami szerepvállalás visszaszorítása mind hozzájárultak ahhoz, hogy a közszolgáltatások gyengültek, a társadalmi szolidaritás meggyengült, és egyre több ember került kiszolgáltatott helyzetbe. A kormányok nemcsak hogy nem adtak választ a munkanélküliségre, az adósságra és a lakásvesztésre, de a szociális jóléti rendszerek leépítése a társadalmi feszültségeket csak tovább növelte.

A neoliberális politikák és a piacok elsőbbsége nemcsak hogy a társadalmi különbségeket növelte, hanem a rasszizmus és a nacionalizmus terjedését is elősegítette. Az emberek egyre inkább az állam helyett a saját érdekeiket helyezték előtérbe, így a közösségi és politikai felelősségvállalás helyett az önző, egyéni érdekeltségek domináltak. Ezt a tendenciát tovább erősítette az a politikai és gazdasági környezet, amelyet a populista, nacionalista és tekintélyelvű ideológiák jellemeztek, amelyek a válságokat és a társadalmi zűrzavart kihasználva próbáltak politikai tőkét kovácsolni.

A neoliberalizmus, amely a gazdasági liberalizmusra és a szabadpiaci elvekre épült, mélyebb társadalmi és politikai válságokat idézett elő. A demokratikus narratívák és értékek, amelyek közösségi felelősségvállaláson alapultak, háttérbe szorultak, és helyüket átvette a mélyen individualista, piaci alapú szemlélet. A közös jövő reménye, a szolidaritás és a társadalmi együttműködés helyett egyre inkább az egyéni jogok, a személyes választás, és az üzleti érdekek kerültek előtérbe. Ez a radikális elmozdulás a közjó helyett az egyéni érdekek és a pénz hatalmát szolgálta, miközben a közösség szellemi és politikai életét elsorvasztotta.

A neoliberális ideológia végső soron egy olyan politikai és gazdasági rendszert teremtett, amely a piaci erők elsőbbségét, az egyéni szabadságot és a piacon való versenyt emelte a legfontosabb eszmékké. Ez a rendszer nemcsak hogy kizárta az embereket a közszolgáltatások és a közösségi felelősségvállalás lehetőségéből, hanem egyre inkább a közjó helyett a vállalatok és pénzügyi elit érdekeit szolgálta. Az ilyen politikai és gazdasági környezetben a demokrácia nemcsak hogy meggyengült, hanem a társadalom teljes egészében elveszítette azt a közösségi és politikai alapot, amely a demokratikus értékeket támogatta.

Hogyan tette láthatóvá a világjárvány a társadalmi egyenlőtlenségeket és a neoliberalizmus kudarcát?

A COVID-19 világjárvány a legszélesebb körű és legsúlyosabb hatású egészségügyi válsággá vált az emberi történelemben, és nemcsak a globális közegészségügyi rendszert, hanem a társadalmi és gazdasági struktúrákat is alapjaiban rengette meg. Az Egyesült Államokban a járvány kezdete óta nyilvánvalóvá vált, hogy az ország egészségügyi rendszere, amely már régóta alapvető problémákkal küzdött, nem képes biztosítani minden állampolgára számára az alapvető ellátást. A helyzet különösen éles ellentétben állt azzal, hogy az ország politikai és gazdasági vezetése mit tett a helyzet kezelésére. A Trump-adminisztráció képtelensége a járvány követésére és megfelelő intézkedések végrehajtására súlyosbította a válságot, és a felelőtlen reakciók a világjárvány kezelésében az egyik legrosszabb tragédiához vezetettek az ország történetében.

A vírus terjedése nemcsak a közegészségügyi válságot, hanem egy sokkal szélesebb körű társadalmi és gazdasági problémát is felszínre hozott. A járvány kiemelte a faji és osztálybeli különbségeket, amelyek mindennapi életünket formálják. A fekete amerikaiak halálozási aránya háromszorosa volt a fehérekének, miközben az alacsony bérű munkavállalók nemcsak a halálos kockázatokkal, hanem a nem megfelelő munkakörülményekkel és az egészségügyi ellátás hiányosságaival is szembenéztek. Eközben az amerikai kormányzat milliárdokat költött a legnagyobb vállalatok megsegítésére, miközben az emberek tömegei az utcákra vonultak, hogy a rendőri brutalitás és a gazdasági és faji egyenlőtlenségek ellen tiltakozzanak.

A járvány nem csupán orvosi válságként kezdődött, hanem egy politikai és gazdasági válságot is előidézett, amely a fekete közösségeket és más marginalizált csoportokat különösen súlyosan érintette. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség mindent áthatott, és a neoliberalizmus hibái, amelyek a közszolgáltatások privatizálására és a piac mindenekelőtti szerepére építettek, egyértelművé váltak. A járvány rávilágított arra, hogy a neoliberális kapitalizmus képtelen biztosítani az alapvető egészségügyi ellátást, a megfizethető munkát, a fizetett betegszabadságot és más gazdasági jogokat. A Covid-19 tehát nem csupán a közegészségügyet terhelte meg, hanem aláásta a kapitalizmus azon illúzióját is, hogy egy jól működő piacon mindenki számára biztosított a megfelelő életminőség.

A történelem során mindig is léteztek olyan rétegek, amelyek el voltak zárva a társadalom egészségügyi és gazdasági előnyeitől. Az Amerikai Egyesült Államokban a fekete közösségek az elmúlt évtizedekben különösen szenvedtek attól, hogy nem fértek hozzá megfelelő egészségügyi ellátáshoz. A polgárháború utáni évtizedekben a fehér vezetők szándékosan megakadályozták a fekete amerikaiak hozzáférését az orvosi ellátáshoz, elzárták őket a kórházaktól, elkülönítették őket az orvosi iskolákból, és megakadályozták, hogy közvetlenül részesüljenek a fejlődő egészségügyi rendszerek előnyeiből. Az egészségügyi rendszer alapvető igazságtalansága máig ható következményekkel bír, és a járvány ismételten megerősítette azt a tényt, hogy az egyenlőtlenség nem csupán a betegségek eloszlásában, hanem a társadalmi pozíciók és lehetőségek elosztásában is megjelenik.

A pandémia során az emberek közötti szolidaritás és kölcsönös függőség iránti érzékenység újraéledt. A világjárvány felfedte, hogy milyen mértékben vagyunk egymásra utalva, és hogy a társadalom jóléte nem a szerencsén, hanem a közös erőfeszítéseken múlik. A járvány különösen éles kontrasztot mutatott a neoliberális ideológia és a valóság között, ahol a legszegényebb rétegek, az otthontalanok, a börtönökben lévők és a munkanélküliek a legnagyobb kockázatoknak voltak kitéve. A járvány idején még inkább kiderült, hogy az állam képtelen megvédeni a legsebezhetőbbeket.

Az egyenlőtlenség nem csupán gazdasági, hanem politikai és kulturális kérdés is. A far-right, Trump-párti és fehér felsőbbrendűséget hirdető aktivisták, akik a járvány ellenére is ragaszkodtak a gazdaság "újraindításához", a társadalmi igazságosság ellen vívták a harcot. A "nyitást" szorgalmazó demonstrálók közül sokan náci jelképeket használtak, és olyan szlogeneket hirdettek, amelyek nyíltan támogatták a gyengék elnyomását. A járvány egyértelművé tette, hogy az egészségi, gazdasági és politikai igazságtalanságok nem véletlenszerűek, hanem egy jól megszervezett társadalmi rendszer következményei.

A világjárvány tehát nemcsak egy globális egészségügyi válságot hozott, hanem azt is megmutatta, hogy a kapitalizmus strukturális egyenlőtlenségei nem csupán gazdasági, hanem társadalmi, egészségügyi és politikai vonatkozásban is kifejeződnek. Az igazságtalanságok és a kirekesztés évtizedek óta fennálló rendszere nemcsak a pandémia alatt, hanem azt követően is továbbra is egy alapvető problémát jelent a társadalom számára.

Hogyan alakult át a klímaszkepticizmus narratívája és miért fontos megérteni annak hatását?
Hogyan támogathatjuk a gyerekeket a víz alatti úszásban és a vízi készségek fejlesztésében?
Miért fontos megérteni a szuperkritikus vízben történő szerves vegyületek átalakulását?
Hogyan formálta a koronavírus válság a társadalmi és politikai válaszokat?
Miért terjednek gyorsabban a hamis információk, mint maga a vírus? A Covid-19 és a dezinformáció terjedésének története