A koronavírus járvány nem csupán egy közegészségügyi válság volt, hanem egy társadalmi, politikai és gazdasági kihívás, amely minden szinten komoly kérdéseket vetett fel. A világot elöntő járvány egy sor rendszerszintű problémát tárt fel, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségektől kezdve a politikai és gazdasági visszaélésekig terjedtek. Az egyik legszembetűnőbb problémát az jelentette, hogy a világ vezetői és a média sokszor nem a tudományos alapú válaszokat, hanem politikai érdekeiket és gazdasági hasznukat helyezték előtérbe. Az ilyen magatartás a közegészségügy és a társadalom jóléte szempontjából katasztrofális következményekkel járt. A pandémia nemcsak a globális kapitalizmus hatásait mutatta meg, hanem a társadalmi igazságosság és a közjó iránti közömbösséget is kiemelte.

A neoliberalizmus rendszere, amely a profitot helyezte mindenek elé, meggyengítette a közszolgáltatásokat, és különösen a közegészségügyet. Az alulfinanszírozott kórházak és a magánbiztosítási rendszerek súlyosbították a járvány kezelésére tett erőfeszítéseket. Az állami intézmények nem voltak felkészülve a világjárvány kezelésére, mivel évtizedek óta az állami kiadások csökkentése és a piacra hagyott feladatok határozták meg a gazdasági politikát. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság példáján jól látszik, hogy a neoliberalizmus alatt kiépült gazdasági rendszer nem volt képes biztosítani az alapvető egészségügyi szükségletek kielégítését, mint például az orvosi maszkok vagy lélegeztetőgépek előállítását, ami több ezer ember halálát eredményezte.

A járvány tükrében a társadalom válasza nem volt egyértelmű. A politikai elit reakciója, amely a közegészségügyi válságot egyszerű gazdasági lehetőségként kezelte, súlyosan hozzájárult a társadalmi feszültségek növekedéséhez. Az egyik legkézenfekvőbb példa az volt, amikor a politikai vezetők a pandémia súlyosbodása közepette továbbra is figyelmen kívül hagyták a tudományos tanácsokat és figyelembe sem vették a közegészségügyi szakemberek figyelmeztetéseit. A politikai diskurzusban nem csupán az igazság és a tények, hanem az érzelmek is egyre inkább túlsúlyba kerültek, amely súlyosbította a társadalmi polarizációt. A járvány és a társadalmi válaszok megértése nem csupán egy politikai kérdés, hanem pedagógiai probléma is, amely a tudományos ismeretek és a társadalmi felelősségvállalás közötti szakadékot tárja fel.

A pedagógiai válság, amely a tudás és a hatalom viszonyát érinti, elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, miként alakítják a politikai és gazdasági ideológiák a társadalom válaszait a válságokra. Az emberek reakciói és az egyéni szinten megélt problémák nem képesek önállóan megoldani a rendszerszintű kérdéseket. A neoliberális szemléletmód, amely az egyéni felelősséget helyezi előtérbe a kollektív problémákkal szemben, jelentős akadálya annak, hogy a társadalom közös erőfeszítésekkel próbálja megoldani a globális problémákat. A társadalom számára az egyetlen lehetséges válasz a radikális változás, amely a gazdaság, a politika és az oktatás teljes átalakítását igényli.

Ez a krízis nem csupán a politikai, hanem az oktatási rendszer válságát is felvetette. A tudományos és politikai diskurzusok közötti szakadék, a tudás elutasítása és az érzelmek uralma hozzájárultak a társadalmi problémák súlyosbodásához. A járvány idején az emberek szorosabb kapcsolatba kerültek az állam által biztosított közszolgáltatásokkal, és egyre inkább felismerhették a közjó iránti felelősségvállalás hiányát, amely a neoliberális politikák és a magánérdekek előtérbe helyezésének következménye. A nehéz helyzetek kezelésére tett politikai válaszok nem voltak képesek megoldani a társadalmi egyenlőtlenségek kérdését, amelyek a gazdasági és politikai rendszer alapvető hiányosságaiból fakadtak.

A társadalom változtatása érdekében nem elegendő csupán a politikai válaszokat keresni. Fontos, hogy az emberek képesek legyenek megérteni, hogyan kapcsolódnak a személyes problémák a globális problémákhoz. A neoliberalizmus, amely az egyéni érdekek prioritásaként kezeli a közjót, tovább mélyítette azokat a szakadékokat, amelyek a világjárvány kezelésére tett erőfeszítések során egyértelművé váltak. A társadalmi és politikai rendszerek átalakításához elengedhetetlen a közönség számára való folyamatos pedagógiai munka, amely a társadalmi felelősségvállalást és az igazságosabb társadalmi rend iránti elkötelezettséget erősíti. Az új világot nemcsak a gazdaság és a politika, hanem az oktatás és a közvélemény formálásának eszközeivel lehet megépíteni, ahol a közérdek, az egyenlőség és az igazságosság állnak a középpontban.

Miért veszíti el az ügynökség jelentőségét a neoliberális korszakban?

A neoliberális rendszerben az oktatás és a demokrácia közötti kapcsolatok fokozatosan elsorvadnak, így a remény az ügynökség ellenségévé válik, és maga az ügynökség is mindössze a túlélés stratégiájára szűkül, ahelyett hogy eszközként szolgálna az életkörülmények és a társadalmi valóság javítására. Az élet problémáival való szembenézés így magányos tevékenységgé válik, és a társadalmi felelősségvállalás regresszív, depolitizált, individualista választássá torzul.

Ahogy a demokratikus intézmények és eszmények kiszorulnak a társadalmi térből, úgy válik a félelem és végzet apokaliptikus víziója az egyetlen lehetséges jövőképpé, elfojtva minden alternatíva elképzelését a fennálló politikai logikával és a neoliberális világgazdaság zsarnokságával szemben. A szolidaritás kollektív fogalmait a neoliberális racionalitás eltünteti, vele együtt pedig azokat az intézményeket is, amelyek a kritikai érzékenység és a közéleti részvétel formálását támogatják. A depolitizálás ezen folyamata elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy képes-e egyáltalán megszületni a politikának egy demokratikus felfogása, és ha igen, hogyan, milyen szereplők és történelmi ágensek képesek megtestesíteni a kollektív ellenállás lehetőségét.

A jelenlegi neoliberális-populista politikai berendezkedésekben a nyelv represszív módon működik: kiiktat minden erkölcsi kötődést, másokkal való kapcsolódást. A demokratikus értékeken nyugvó párbeszédre épülő kommunikáció elveszíti jelentését. Leo Lowenthal szavaival: az egyéneket arra kényszerítik, hogy kíméletlen túlélőként működjenek egy olyan rendszerben, amelynek egyetlen célja saját hatalmának fenntartása.

A kritikai cselekvőképesség gyanússá és veszélyessé válik, mivel a neoliberális hatalmi gépezet – pedagógiai és kulturális szinten – egy olyan tudatlanságkultúrát épít, amely egyszerre elnyomó és regresszív. A tudatlanság erénnyé válik, amely eltorzítja az ítélőképességet, ellehetetleníti az érzelem és értelem közötti egyensúly megtartását, és megakadályozza a tény és fikció közötti különbségtételt. Az oktatás – az iskolákban éppúgy, mint a mainstream és konzervatív médiában – az elnyomás eszközévé válik, a neoliberális-fasiszta ideológia legitimációját szolgálja.

A kritika soha véget nem érő feladata felcserélődik a lelkiismeret kudarcával. Az irracionalitásban gyökerező, leegyszerűsített világképek határozzák meg a politikai diskurzust. Az értelem és az informált ítéletalkotás, amelyek korábban a tájékozott polgárság feltételei voltak, a kiabálás, az érzelmi túlterheltség és a figyelemzavar kultúrájának adják át a helyüket. A digitális technológiák és platformok, amelyeket monopóliumok irányítanak, felgyorsulást és fogyasztást kínálnak, ellehetetlenítik az elmélyült gondolkodást. A tudás már nem problémát jelent, hanem csupán zaj, előre gyártott szlogenek formájában.

A neoliberális ideológia működése a médián keresztül egyfajta képzeletromboló gépezetté válik, amely megkísérli átírni vagy eltüntetni a történelmet és az ellenállás pillanatait. A múlt veszélyes emlékezetét eltüntetik, utópisztikus eszmék helyett apokaliptikus narratívák kerülnek előtérbe: hanyatlás, félelem, bizonytalanság, invázió és fertőzött ellenségek képzetei. A közös nyelv eltűnésével egyre nehezebb történetileg értelmezni a demokrácia elleni háborúk sokféleségét, minden esemény úgy tűnik fel, mintha előzmények nélküli volna.

Az emlékezet bezáródik a jelenbe. A depolitizálás politikája átalakítja a társadalmi teret, a kollektív identitást, a történelmi tudatot és a kritikai gondolkodást. Ez végül közönyhöz, a közéletből való visszavonuláshoz, s a politikától való undorhoz vezet, ami politikai katasztrófát eredményez. A válságból, amely változási lehetőséget is rejt, katasztrófa lesz, ahol a politika cinizmusba és kétségbeesésbe fullad. Ezt nevezi Richard Rodriguez „megdöbbentő ürességnek”.

A közjóból való kollektív menekülés során az etikai kötelesség – másokért felelősséget vállalni – megszűnik, vagy egyenesen megvetés tárgya lesz. Az önmegvalósítás és az egoista önreferencialitás a fájdalommentes erkölcsiség formáját ölti: olyan üres moralitás, amelyből hiányzik az erkölcsi kötelezettség és a társadalmi következmények iránti érzékenység.

Egy olyan korszakban élünk, amely megsemmisíti a demokratikus intézményeket, értékeket és kapcsolatokat. A hatalom és vagyon koncentrációja, a politikai korrupció, a demagógia, az erőszak és gyűlölet, az egész társadalmak ellen irányuló kegyetlen intézkedések – mind a neoliberális fasizmus politikai gyakorlatának részei. Mindezek mellett, a remény mégis tovább él a társadalom peremén. A remény nélkül nincs ellenállás, nincs lázadás, nincs küzdelem. A cselekvőképesség a küzdelem feltétele, a remény pedig a cselekvőképességé. A remény kitágítja a lehetőségek terét, felismeri és megnevezi a jelen befejezetlenségét.

Amikor a remény meghal, azzal együtt vész el a közösségi terek, a közjavak, a történelmi tudatosság és a kollektív támogatási formák értelmes és működőképes rendszere. Az ügynökség problémája minden egyéni és kollektív ellenállás előfeltétele. Ezért elengedhetetlen nemcsak a tudatosság átalakítása, hanem a történelmi és kollektív ügynökség újragondolása is, strukturális változás reményében. Ezek a változások kizárólag olyan képző kultúra révén jöhetnek létre, amely az oktatást a politika szívébe helyezi. A jelen történelmi pillanatban annak kérdése, kik lehetnek a változás hordozói, nem csupán elméleti vagy taktikai kérdés, hanem a túlélés, a cselekvés és az emberi méltóság alapkérdése.

Fontos megérteni, hogy a depolitizálás nem csupán a hatalom eszköze, hanem egyúttal annak célja is: a társadalom szándékos elbutítása, az erkölcsi érzékenység eltompítása és a demokratikus képzelőerő kiszárítása. A neoliberális ideológia nemcsak gazdasági rendszer, hanem átfogó kulturális és morális rend, amely végső soron önmaga igazolására és fenntartására irányul, minden áron. Az ebből való kilépés első lépése az, hogy újraértelmezzük a politikát: nem mint technokrata menedzsmentet, hanem mint közös felelősségvállalást, emlékezetet és reményt.

Hogyan befolyásolta a politikai vezetés a koronavírus-járvány kezelését az Egyesült Államokban?

A koronavírus-járványra adott amerikai politikai válasz számos kritikát és elemzést váltott ki, amelyek feltárták az időben történő cselekvés hiányosságait, a felelősség elhárítását és a politikai érdekek elsődlegességét a közegészségügyi szempontokkal szemben. Az első hetekben elmaradt hatékony intézkedések – amelyeket gyakran „elveszett hat hétnek” neveznek – alapvetően meghatározták a járvány későbbi alakulását. A szövetségi kormány késlekedése és az államokkal való koordináció hiánya súlyos következményekkel járt a járvány terjedése és a megfelelő egészségügyi eszközök biztosítása szempontjából.

A vezetés részéről megfigyelhető volt a felelősség másokra hárítása, gyakran az államokra, illetve az egészségügyi intézményekre, miközben a szövetségi szintű koordináció és támogatás hiányzott vagy elégtelen volt. Ez a helyzet tovább súlyosbította a szükséges orvosi eszközök, például maszkok és lélegeztetőgépek hiányát, amellyel az egészségügyi dolgozók küzdöttek. A politikai kommunikáció során gyakran előfordultak ellentmondások, félretájékoztatások és a járvány általános alábecsülése, ami tovább rontotta a közbizalmat és az együttműködést.

A járvány idején megjelent az idegenellenesség és a rasszizmus is, amelynek különösen az ázsiai amerikai közösségek voltak kitéve. A politikai vezetés retorikája és a média egyes narratívái erősítették ezeket a feszültségeket, ami nemcsak társadalmi megosztottsághoz vezetett, hanem megnehezítette a hatékony járványkezelést is.

A válság nemcsak egészségügyi, hanem mélyen politikai kérdés is volt, amelyben a hatalom megtartásának, a profit és a politikai előnyök hajszolása sokszor felülírta a közjó érdekét. Ez a helyzet példátlan károkat okozott a társadalmi bizalomban és a demokratikus intézmények működésében, amelyek alapvető feltételei a hatékony válságkezelésnek. A válság rámutatott arra, hogy egy sikeres járványkezeléshez nem elegendő csupán az egészségügyi rendszer felkészítése, hanem elengedhetetlen a politikai akarat és az átláthatóság is.

Az amerikai példa tanulsága nem csupán a konkrét intézkedések hiányosságaiban rejlik, hanem abban a mélyebb társadalmi és politikai dinamikában, amely befolyásolta a válságra adott válaszokat. Fontos megérteni, hogy a járványkezelés során nem csupán a biológiai veszélyeket kell leküzdeni, hanem a politikai döntéshozók felelősségvállalását, a kommunikáció hitelességét és a társadalmi egyenlőtlenségek kezelését is. A válság rávilágított arra, hogy a társadalmi igazságosság és a demokratikus normák védelme kulcsfontosságú elemei egy hatékony egészségügyi válasznak.

A világjárvány és a kapitalizmus válsága: Hogyan formálja át a COVID-19 a politikai és gazdasági rendszereket?

A világjárvány hatásai messze túlmutatnak a közvetlen egészségügyi veszélyeken. A COVID-19 nemcsak a globális egészségügyi rendszert, hanem a gazdasági és politikai struktúrákat is alapjaiban rengette meg. Miközben a világ számos országában karanténokat rendeltek el, és a gazdasági motorok lelassultak, sokan kezdtek elmélyülni abban a kérdésben, hogy miként befolyásolják a társadalmi egyenlőtlenségek és a pénzügyi rendszerek az emberek életét, és mi lesz az új világ rendje, amely a járvány nyomán alakul ki.

A kapitalizmus, különösen annak neoliberális változata, hosszú ideje fenntartotta a globális gazdasági növekedést, miközben egyre nagyobb társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket szült. A gazdasági modell, amely az egyéni szabadságra és a piacok autonómiájára épít, a járvány következtében képtelen volt megfelelő választ adni a válságra. A járvány nyilvánvalóvá tette, hogy a közegészségügy és az alapvető szolgáltatások nem csupán magánérdekkel, hanem közérdekekkel is összefonódnak. Az államok közvetlen szerepvállalása, a gazdasági mentőcsomagok és a pénzügyi segítségnyújtás elengedhetetlenné váltak, miközben egyre többen felvetették, hogy a neoliberalizmus ideje lejárt, és hogy a jövőben talán egy új gazdasági rendszerre lesz szükség.

Egyes elemzők, mint Noam Chomsky, arra figyelmeztetnek, hogy a világjárvány tanúi vagyunk egy új társadalmi és gazdasági rend kialakulásának, amely még inkább megerősíti az államok és multinacionális vállalatok kontrollját. A járvány révén a gazdagok és a szegények közötti szakadék tovább nőtt, és a legsebezhetőbb csoportok, mint a migránsok és a szegények, szinte teljesen elfeledkeztek. A közegészségügyi válság ugyanakkor felvetette annak lehetőségét, hogy egy új társadalmi szerződésre van szükség, amely figyelembe veszi a közjó érdekeit, nemcsak az egyéni profitot.

Az egészségügyi rendszer és az orvosi ellátás kérdései is különösen éles fényt kaptak a világjárvány idején. Az Egyesült Államokban, ahol a magánegészségügy dominál, a járvány kezelése rendkívül nehézkes volt. A nyilvánvalóan gyenge állami beavatkozás és a közegészségügyi rendszer alulfinanszírozottsága súlyos következményekkel járt. A piaci versenyre épülő egészségügyi modell nem tudott hatékony választ adni a globális válságra. Ez azt is kérdőjelezi meg, hogy vajon a jövőben nem lenne-e szükség a közegészségügyi rendszerek alapvető átalakítására.

A járvány alatt a digitális technológia szerepe is kulcsfontosságúvá vált. A technológiai cégek, mint a Google és a Facebook, amelyeket sokan a neoliberális kapitalizmus legfontosabb szereplőinek tartanak, most új szintre emelték az állami és magánszféra közötti együttműködést. A surveillance kapitalizmus, amely a magánélet védelme helyett inkább a folyamatos adatgyűjtésre épít, most olyan új kihívásokat vet fel, amelyeknek a társadalom jövőjére gyakorolt hatása még nem teljesen kiszámítható.

A COVID-19 tehát nemcsak egy globális egészségügyi válság, hanem egy politikai és gazdasági fordulópont is lehet. A járvány hatására egyre többen keresnek válaszokat arra, hogyan lehetne egy fenntarthatóbb, igazságosabb és átláthatóbb társadalmat építeni. A válaszok kulcsa talán abban rejlik, hogy felismerjük: a kapitalizmus, amint azt a történelem már számos alkalommal megmutatta, nem képes minden helyzetben megoldani a társadalom problémáit. A közjó érdekében talán ideje lesz egy új gazdasági rendszert kialakítani, amely a közegészségügyet és a társadalmi jólétet helyezi előtérbe.

Miért fontos megérteni a kapitalizmus válságát a Covid-19 fényében?

A kapitalizmus folyamatosan változó rendszere a világjárványok idején különös figyelmet érdemel. A COVID-19 világméretű terjedése és a vele járó gazdasági és társadalmi következmények az egész rendszer működését kérdőjelezik meg. A válság különösen éles fénnyel világította meg a kapitalizmus strukturális ellentmondásait és azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyek évtizedek óta jelen vannak.

A pandémia által okozott gazdasági összeomlás egy új dimenzióba helyezte a kapitalizmus válságát, miközben a szociális és gazdasági rendszerek globális hálózata sokkal sérülékenyebbé vált. A közgazdaságtan egyik legnagyobb kritikusa, David Harvey, világosan kifejtette, hogy a kapitalizmus nemcsak nem képes megoldani az urbanizált Amerika problémáit, hanem maga a rendszer a probléma gyökere. Az ő meglátása szerint a kapitalizmus válsága nem csupán gazdasági, hanem politikai és szociális válságot is jelent, amelynek hatásait sokkal inkább a társadalom peremén élő emberek érzik meg, mint azok, akik a hatalom és a gazdasági erőforrások birtokában vannak.

A COVID-19 következtében tapasztalt egyenlőtlenségek, amelyek különösen a szegényebb rétegeket sújtották, rámutatnak arra, hogy a kapitalizmus egyre inkább képtelen biztosítani a társadalmi jólétet. Az egyenlőtlenség nemcsak a gazdasági különbségekben nyilvánul meg, hanem egyre inkább a politikai és egészségügyi hozzáférésben is. Azok, akik alacsony jövedelemmel rendelkeznek vagy kevésbé hozzáférhetőek az egészségügyi szolgáltatásokhoz, nagyobb kockázatot jelentenek a vírus terjedésére és a betegség súlyosabb következményeire. Az elmúlt hónapok adatai alapján egyértelmű, hogy a gazdasági helyzet és a társadalmi osztályok közötti szakadék egyre mélyebbé válik, ahogy a pandémia tovább terjed.

A globális kapitalizmus működése nemcsak gazdasági szempontból bír kérdésekkel, hanem társadalmi és politikai szempontból is. A "válság kapitalizmusát" erőteljesen kísérte az a tendencia, hogy a koronavírus-pánik alatt a gazdaság újabb módon kezdett koncentrálódni a multinacionális vállalatok kezében, miközben a munkavállalók és a szegényebbek továbbra is háttérbe szorultak. A járvány kezelésére hozott intézkedések, mint például a gazdasági mentőcsomagok, gyakran nem célozták meg a legnagyobb szükségben lévő társadalmi rétegeket, hanem inkább a nagyvállalatok és a gazdagabb rétegek érdekeit védték.

Az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás csökkenése mellett a szólásszabadság korlátozása is egyre inkább égető kérdésként merült fel. A média és a közszolgáltatások, amelyek elvileg az információ áramlását és a társadalmi diskurzust kellene segíteniük, sokszor a kapitalizmus érdekeit szolgálják. A járvány alatt a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának csökkentése, valamint a hamis információk terjedése különösen éles ellentmondásokat és feszültségeket generált a közvéleményben. Az online térben zajló cenzúra, valamint a koronavírus-kapcsolódó dezinformációk elleni fellépés gyakran a hatalom kezébe koncentrálódott, miközben a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb közösségek hangja elnémult.

A Covid-19 válsága újra megnyitotta azt a kérdést, hogy hogyan válhat a kapitalizmus igazságosabbá és fenntarthatóbbá a jövőben. Az egyre növekvő társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek, a közegészségügy területén tapasztalható hatalmas hiányosságok és a munkavállalói jogok védelme mellett az új politikai rendszerek keresése is sürgetővé vált. A társadalmi reformok elkerülhetetlenül elérkeztek, hiszen a szociális és gazdasági problémák nem oldhatók meg csupán a nagyvállalatok és a multinacionális érdekeltségek érdekében hozott döntésekkel.

Fontos, hogy a jövőben a kapitalizmus nemcsak gazdasági, hanem szociális rendszerként is újragondolandó. A társadalmi igazságosság és a fenntarthatóság kérdései nem választhatók el egymástól, és olyan politikai rendszerek kialakítására van szükség, amelyek jobban figyelembe veszik a közjó érdekét. A válság, amelyet a koronavírus okozott, mindannyiunk számára egy új esélyt kínál a rendszer alapvető újragondolására és a gazdasági, szociális, valamint politikai struktúrák igazságosabbá tételére.

Miért alulértékelik még mindig a jobboldali terrorizmust?
Hogyan kapcsolódik az igazságszolgáltatás és az érzelmek a korai modern jogi képzeletben?
Hogyan érzékelhetők a JM-EGFR koncentrációi folyadékkristályos rendszerekben?
Milyen hatással voltak a területi bővítések az amerikai őslakosok életére és jogaira?
Hogyan osztályozzuk és értelmezzük a szimmetriacsoportokat a molekulák geometriájában?
Hogyan alakította a COVID-19 a távfelügyeletet és a digitális képzést a családterápiában?