Petro Fjodorovics Szeverov – A szolgálatban edzett kozák, Szemjejka története

Pjotr Fjodorovics Szeverov
A kozák Szemeyka, szolgálatos ember

A távoli szibériai utak során, a szolgálatos emberek csapataiban, kis palánkkal körülvett falvakban, ahol ezen hatalmas vidék merész utazói meg-megálltak, kevesen ismerték Szemeykát családnevén.
Az igaz neve – Szemjon – valaki becéző formára alakította át – Szemeyka –, de nem lenézőn, hanem kedvesen hangzott.
Azok, akik sokat jártak, bejárták a tundra és a tajga vad vadállatokkal teli útjait, dicsérettel szóltak Szemeykáról, mesélték, mintha negyven csatában harcolt volna, és hogy a testén nem maradt élő hely: minden sebekkel, hegekkel volt borítva.
De Szemeyka nem szeretett ezekről a számtalan összecsapásairól, a csodálatos kalandjairól és bátor hadjáratairól mesélni. Nálánál két szóban összefoglalt minden átélteket:
– Így szolgálat ez…

És az ispáni szolgálat ebben a vad, felderítetlen vidéken azokban a messzi években nagyon kemény volt. Új földeket kutatva, beszedve, gyakran harcokkal, a cár kincstárának a jasakot – azon adót, melyet többnyire prém, mamutcsont, rozmáragyar fizetett –, a szolgálatos emberek Jakutszkból (akkor az oroszok támaszpontja a Lén folyón) százakra és ezrekre mérföldre elindultak. Ezekben a hadjáratokban nyomtalanul vesztek el egész felfedező csapatok: a Szi­béria oroszhoz csatolt törzseinek harcosai támadtak rájuk a tajgák mélyén, hegyvölgyekben, tundrás mocsarakban, leshelyeket állítottak a hatalmas folyók átkeléseinél. Sokakat pusztított el az éhínség, a hideg, a skorbut.

Különleges edzettségre, akaratra és igazán vasakaratra volt szükség ahhoz, hogy az ember mindezeket a megpróbáltatásokat legyőzze, új földeket szerezzen hazájának, és a cár kincstárának jasakot szerezzen.

Ám a messzi vidékekről Szemeyka és társai nem vágytak visszatérni Jakutszkba. Jakutszk borzalmas volt a vérfürdőkkel, melyeket Péter Golovin, az ezredes művelt. A hóhér és zsarnok Golovin kínozott és kivégzett rosszat sem tett embereket; sötét hírneve végigzúgott Szibérián.

Viszont a tapasztalt Szemeykának nem volt nehéz békésebb szolgálatot találni máshol. De a nyugodt élet meleg házban, úgy látszik, nem neki való volt. Túl szerette Szemeyka a vad szibériai tájakat, a folyók dübörgő zuhatagait, az ismeretlen felhők mögötti hegygerinceket, ahová még emberi láb nem lépett… És a zord sarkköri óceán! Milyen szigetek lehetnek még megnyitatlanok ebben az óceánban, milyen állatok és madarak lakják őket? És a kék tavak, amelyek a horizontig terjednek! Mi van túl ezeken a tavakon? Talán ismét hegyek, folyók és ismeretlen népek?

A XI. században, miközben áthatolták az ezer akadállyal szabdalt Ural-hegységet, az oroszok tovább nyomultak kelet felé, Szibériába. 1582-ben a szibériai királyság örökre Oroszországhoz csatlakozott. De hol húzódtak ennek a mérhetetlen vidéknek a határai, azt senki sem tudta pontosan. A hatalmas felderítetlen ország sok ezer mérföldön át terült el.

Oroszország régóta híres volt önfeláldozó bátorságáról fiai részéről: nem létezett olyan gát, mely feltartóztathatta volna a kutató orosz embert.

1632-ben Pjotr Beketov kozák százados megalapította a Jakutszki ostroget a Léna folyón. Ez az állandó település kereskedelmi központtá és minden szibériai utak csomópontjává vált. Nyugatra utak vezettek az Urálhoz, a messzi Moszkvához. Keletre nem tudták, hová vezetnek – talán Amerikába, talán a titokzatos Japánba. Ekkorra még egyetlen európai sem járt Ázsia legészakkeletibb részén, és a tudósok között heves viták folytak: létezik-e egy tengerszoros Ázsia és Amerika között?

Egyes földrajzi térképeken Amerika Ázsiához csatolva volt ábrázolva, másokon pedig jelölték azt a szoros, „Anian”-nak nevezve. Sok évig rejtély maradt ez a szoros, és időről időre újra fellángolt a vita róla.

Szemeyka, szolgálatos ember, ismerte Szibéria folyóit, hegyláncait, vad tundráit és tajgáit térképek és leírások nélkül – a lándzsák, nyilak és kardok hegyei számára olyanok voltak, mint az emlékezés napjainak rovatai és az utakon megtett távolságok nyomai.

De a kelet távoli végtelenje ismét hatalmával hívta őt útra. Most társakkal indult az ismeretlen Kolyma folyó felé, melynek gazdagságáról már magában Jakutszkban is beszéltek.

Még senki sem lépett arra a távoli folyó partra, de a híre már bejárta az összes települést a tundrában és a tajgában, amelyeket százak választottak el egymástól, és már hitték, hogy valaki megtapasztalta azt a titokzatos folyót. Prémdús gazdagsága megbolondította a bátor vállalkozókat, felálltak felderítő csapatok.

Amikor Szemeyka elérte a Kolyma torkolatát, egy másik felfedező – Mihail Stadhuhin – már sikerrel alapított ott egy ostroget, és kényszerítette a Yukagir törzseket, hogy fizessenek a cárnak jasakot.

Mihail Stadhuhin határozott és bátor ember volt, de, ahogy a kozákok mondták, jelleme testi fájdalmat okozóan éles és akaratos. Az ismeretlen törzsekkel, amelyek a jeges tenger és a szibériai folyók partjain éltek, nem ismert semmiféle együttműködést erőszak és harc nélkül. Egykor Szemeyka annak a vad embernek volt alárendelve. Nem egyszer kellett rábeszélnie atamánját, de az soha nem hallgatta meg tanácsait, utasításokat nem tűrt.

Végül, egyik alkalommal, amikor elváltak az úton, Szemeyka elhatározta, hogy többé nem tér vissza Stadhuhinhoz, hogy ne hallja őrjöngő kiáltását, ne lássa kegyetlen ítéletét.

Most azonban váratlanul ebben az apró ostrogeban, a Kolyma torkolatánál, Szemeyka a vendége lett Stadhuhinnek, aki számító mosollyal a szakállában kérdezte, mintha előre ismerné a választ:
– Nos hát, kozák, alárendelsz-e nekem? Tudod, nem szeretem, ha ellenkeznek nekem…

Innen volt ott Dmitrij Zyrjan is, Szemeyka harcedzett társa, aki ketten válaszoltak:
– Egy szolgálatunk van, Mihailo – azé a cáré. És ha te érkeztél ide először, akkor legyen te a vezérünk…

– Akkor gyűljetek össze, remekek vagytok – mondta Stadhuhin. – A Yukagir herceg Alláját szelídíteni kell. Mindenütt szembeszegül velünk, leshelyeket állít, embereket öl…

A yukagir törzs bátor védekezéssel tartotta meg földjeit. Ezen a vidéken a bennszülöttek – a yukagirok – először hallották a félelmetes orosz cár nevét, aki magát uruknak jelentette ki. Kezdetben magas adót követelt: szőrmók- és dérfarkaszőrmét. A yukagir nomádjai felkerekedtek, és elmentek a tundrába.

Szemeyka maga súlyosan megsebesült: a csavart vashegyű nyíl átszúrta a karját.

Valahogy visszajutott Szemeyka egy maroknyi kozákkal az Alsó-Kolýmai ostrogba, és átadta a vezetőnek a begyűjtött jasakot.

Ezzel a zsákmánnyal indultak a kozákok Kolýmából Jakutszkba. Csak tizenkét ember maradt az ostrogban Szemeykával az élén. Béke dolgaival foglalkoztak: halásztak, megfoltozták kopott ruháikat, gyógyfüvet gyűjtöttek sebeikre.

Herceg Alláj megtudta, hogy az ostrogban egy kis maroknyi orosz él. Ez alkalom kínálkozott számára, hogy bosszút álljon testvéréért, és ismét megerősítse uralmát e vidék felett. Összehívott ötszáz fegyverest, ígéretet tett mindenkinek bőséges jutalommal. Még csak nem is gondolta, hogy tizenhárom orosz, múltbeli csatákban megsebesülve, harcba száll az ő ötszáz harcosával.

Egy éjszaka a lármás sereg körülvette az ostrogot, és Alláj felajánlott Szemeykának, hogy adja meg magát hercegi kegyelemre. Ez a kegyelem persze nem volt túl nagy: a herceg azt mondta, hogy Szemeyka választhat halált – tűzben, kötélen vagy késsel.

Szemeyka hangosan nevetett válaszul:
– Próbáld csak, Alájka, merészeld! Mi oroszok vagyunk, és az oroszok nem adják fel!..

Alláj serege rohamra indult. Hullámoztak az élettelen katonák testein át, Aláj elsőként tört be az ostrogba…

Dühöngve harcoltak a tizenhárom vitéz. Lándzsák, kardok, nyílvesszők cikáztak, kése­k csillogtak, a kozákok hosszú puskái-pisztolyai dübörögtek…

Abban a pillanatban pánik tört ki a támadók között. Kiderült, hogy Aláj azt állította nekik, hogy sámánok varázsolták meg nyilaktól, kardoktól. Most viszont ott állt holtan a palánknál – a lándzsa nyele nem engedte leesni.

Aláj hada olyan gyorsan szétszéledt, ahogy megjelent, a kozákok pedig összegyűjtötték a dobott fegyvereket, kihúzták a holttesteket, bekötözték a sebeket.

Zyrjan, Szemeyka régi barátja, mintha előre érezte volna a bajt. Nem jutott el Jakutszkba, hanem visszafordította csapatát. Nagyon sietett, alig állt meg pihenőkön, folyókon át rohant, az éjszakák sötétjében tajga mocsarain keresztül haladt, de amikor végre meglátta egy távoli dombon a félig romos ostrogot, megértette, hogy elkésett…

A fekete fűrészfogú palánk mögött emberek mozogtak, és a vezető azt hitte, hogy azok Aláj hívei.
– A csatára! – kiáltotta.

A kozákok szokásos alakzatba álltak, fokozatosan bekerítve az ostrogot.

Zyrjan nagy örömmel fogadta ezt a hibát. A betört kapun át, sántikálva és lándzsára támaszkodva, lassan jött felé a vidám, mosolygó Szemeyka…

Miről beszélgettek azok az estek két barát, két fáradhatatlan utazó? A csatáról, mely csak nemrég dörgött itt le? Vagy Jakutszkból jött hírekről? Vagy talán Szemeyka sorsán keseregve: ismét sérülés, és nincs se kötésre való rongy, se fizetés, még mindig nem küldik?..

Ezt hallva Szemeyka elkezdte megtervezni az új hadjáratot.

1646-ban az Alsó-Kolýmszk népessége váratlanul megkétszereződött. A tenger felől visszatért az iparos Ignatiev.

Ignatievről Szemeyka már korábban hallott: örökletes pomor, gyerekkorától apjával és nagyapjával járta a Kanin Futat, a viharos északi tengert. Most azonban Ignatiev nagy zsákmánnyal tért vissza: hozta a „hal fogát” – rozmárcsontot, melyet minden prémnél többre tartottak.

Addig senki sem merészkedett olyan keletre Ignatievnél, és mindenki irigykedett a szerencsés pomorra.

Ignatiev a fölfedezett földek nagy gazdagságáról beszélt, ahol a nomádok hosszú farkasbotokkal kergetik el a dérfarkas premeket a jurttól, ahol a rozmárcsontot gombért vagy tűért cserélik… Hallotta, úgy tűnik, az Anadyr folyóról is, mintha az nem észak felé folyna, mint a Léna, Kolyma vagy Indigir­ka, hanem hegyekben dél felé fordulna, majd keletre. Ignatiev azonban nem tudta elérni Anadyrt – a nehéz jég állta útját.

A gazdag moszkvai kereskedő, Fjedot Alekszejevics Popov ügynöke, szintén gyakorlott ember, aki hozzászokott az ismeretlen földekhez, azonnal meglátta a hasznot. Egy csapat összeállítása a messzi útra Alsó-Kolýmszkban nem volt nehéz. Sokan jelentkeztek vadásznak. Kozák Szemeykának állami emberként kellett indulnia a hadjáratra: az volt a feladata, hogy az ismeretlen törzseket a magas cár kezére vigye, és beszedje tőlük a jasakot.

1647 nyarára négy koc készen állt az útra. Azonban abban az évben a hadjárat nem történt meg: kegyetlen vihar szétszórta a fa flottillát, és a Kolýma torkolata fölött legyőzhetetlen falat emeltek a jegek.

De a tengerészek nem csüggedtek. Tapasztalták már, milyen kitartás és munka szükséges egy-egy sikerhez. Nem eresztette el őket a tenger azon a nyáron – majd kiadja a következőn, a harmadikon.

Az iparosok nem vesztegették az időt hiába. Két új koc csatlakozott a flottillához – újak, ragyogóan megmunkáltak, élénk zászlókkal a árboczsonkjaikon.

1648 júniusában végre megszólalt az áhított parancs, és a hajóknál együtt emelkedtek fel a vitorlák.

A koc orrában állva és a közeli ólomszürke tengert fürkészve nem gondolt Szemeyka arra, hogy csak a halhatatlan dicsősége felé úszik…

A tenger csak az első órákban volt nyugodt, amikor a kocsok lassan, simán kiléptek a Kolýma torkolatából és keletnek vették az irányt.

Nem, a nyílt tengeren mégis biztonságosabb volt, mint itt, a partok mentén. A szél kitöltötte a vitorlát, és a koc gyorsan észak felé vágott, repülve a hullámra.

Mintha szétszakította volna a szél, hirtelen eltűnt a köd. Megnézve maga körül, Szemeyka csak két vitorlát látott a horizonton – a többi talán a köd miatt lassult le.

Ez a válás a tengeren nem rázta meg különösebben Szemeyka csapatát. Mindenki tudta az irányt: kelet felé; valahol egy északi foknál, vagy talán a messzi Anadyr folyónál ismét összeérnek a csapatok, és akkor együtt próbálnak továbbhajózni.

Más gond szorította Szemeykát és társait. Körülöttük tompa morajjal nyögtek a hullámok, hevesen süvített a szél. Valahonnan a tengeri távolból, észak felől vihar közeledett. Ha egy nehéz hullám, vagy egy sodródó jégtábla becsapódik, a koc darabokra törhet, és a zord sarkköri tengeren nincs honnan segítséget várni…

Nem sokkal később le kellett ereszteni a vitorlát, de evezésről sem lehetett gondolkodni – a bozontos hullámok egyre magasabbra emelkedtek, a hab dübörögve gomolygott fölöttük… Az emberek már kimerültek, állandóan merítve a vizet, és a vihar tovább dörgött és zúgott.

Valaki rákiáltott a kormányosra:
– Fordíts vissza! Az előtted álló pusztulás! Azon már jegek láthatók…

Szemeyka lándzsával fenyegette meg:
– Ha megcsinálod a nyúlást, ugrálj le a fedélzetről, de ne zavarj másokat! Az utunk kelet felé vezet. Vagy meghalunk, vagy áttörünk!..

Az ismeretlen, sziklás félsziget mögött, egy öbölben, ahol a part a örök jég rétegeivel ragyogott, Szemeyka zaklott koca végül menedéket talált a vihar elől. Most már lehetett inni hévizes forrásvízből, tüzet rakni, ruhát szárítani, békésen álomba merülni a tűz mellett.

Valaki az iparosok közül lelőtt egy vad szarvast, a nagy közösségi üst körül sürögtek a legjobb szakácsok.

Tíz napnyi tengeri barangolás volt mögöttük. Senki sem emlékezett már a megpróbáltatásokra. A nap ragyogott fényesen, a levegő friss és tiszta, az élet ismét mosolygott, és hívott az ismeretlen felé.

Egy magas, meredek sziklaszirtről, amelyen jelzőtűz füstölt, Szemeyka sokáig bámulta a tengeri távolságot. Csak két kis vitorlás kontúrja bontakozott ki a horizonton. Hová tűntek a többiek? Talán visszatértek? Vagy megsemmisültek a sziklákon, vagy sodorta őket vihar egy messzi jeges tér felé?

Az a két túlélő koc volt a Hjerasim Ankudinov és Fjedot Popov parancsnoksága alatt. Együtt partra szálltak, és első dolguk volt megkérdezni a többi hajóról.
– Rossz – mondta sötéten Ankudinov. – Látszik, hogy sorsuk mostoha…
– Várni kell – jegyezte meg Popov. – Talán egyik nap, két nap múlva visszajönnek…

Ankudinov összeráncolta a homlokát és gúnyosan kérdezte:
– Várjunk, amíg jegek jönnek és mindnyájunkat betemetnek? Nem akarok ezen köveken telelni.

Aztán Szemeykára fordult:
– Te mit gondolsz, kozák?

A tenger égett és csillogott a nap alatt, csak időnként az egyenletes nyugati szél hozott fel és kavart sáros jégdarabokat.

Úgy tűnt, jobb időt nem is kívánhatna az ember a további út számára. De a parancsnokok tudták, hogy ez a sarkköri tenger kegyelme nem tart soká. Egy pillanat alatt megváltozik a szél, és ismét berobban a köd és jég, amit az északi sötétből hoz a vihar…

A parancsnokok arról is hallottak, hogy messze keleten van valahol a félelmetes „Szükséges Fok”. Rátapadtak rá zavaros legendák. Azt beszélték, hogy nincs még a világon olyan bátor ember, aki megkísérelte volna körbejárni ezt a fokot. Ott a tenger mindig forr, és a sodródó jégtömbök fenyegető omlással dőlnek a partra…

De az a maroknyi orosz ember, akik biztosak voltak bátorságukban és erejükben, nem félt semmilyen kockázattól.

Augusztus volt, de szeptemberben már fűt az első hideg, hullik a hó, néha az első havazások is tombolnak. Három koc haladt kelet felé sziklák és zátonyok mentén, időnként bolyongva a kanyargós jégfolyosókban. Messzi sziklákon füst lángolt – ott nomád törzsek laktak. De amint Szemeyka és társai közelebb értek a parthoz, az ismeretlen nomádok felkerekedtek és eltűntek a tundrában, csak hamu és összetaposott fű maradt utánuk.

Egy kis folyó torkolatánál Ankudinov úgy döntött partra szállni, friss vizet szerezni. A koc épp elkerülte a zátonyt, amikor a fekete sziklák és kövek mögül nyilak hada repült elő.
– Lesz harc – mondta Ankudinov, és jelzett a többi egységnek.

Hamar összegyűltek a parancsnokok tanácskozni. Egy kopott nyilat, csontcsúccsal ellátott íjat nézve Szemeyka gondolkodva szólalt meg:
– Nyíllal nyilat kell válaszolni. És tíz nyílra két tucat. Csak ne legyen tévedés. Hogy biztos legyen. Ha nekünk, oroszoknak zavar éri – előbb vagy utóbb halálos harc lesz. Itt kell azonban megfontolni: nem jobb-e később csatázni?.. A jég már közeledik, csíp a hideg, ellenfelek között ismeretlen vidéken telelni nem egyszerű dolog. És a part, nézzétek csak, dél felé fordult. Talán már nincs messze az Anadyr folyó? Talán a félelmetes fok is hamarosan feltűnik? A legfontosabb, hogy ne hagyjuk el – felkutatni a nagy folyót és Moszkva számára megszilárdítani.

Makacs és kitartó Ankudinov ezúttal egyetértett:
– Tudom, Szemeyka, bátorságból nincs hiány nálad. Más mondaná, már tiszta volna – megfutott volna. Legyen a te utad – kelet felé megyünk az Anadyr folyóhoz.

…A zord, sziklás part délkelet felé húzódott és mintha elmerült volna a tengerben. Többé nem látszott se hegyvállak, se talusok, se a hullámverés törésének fehér csíkja. A foknál magas hullámok forrtak, csak olyanok, amilyen csak határtalan tengeri távokon keletkezhet.

Szemeyka figyelmesen vizsgálta a félsziget mögött nyíló tengeri távolságot, mely már nem ólomszürke volt, hanem mélykék, két sziget halvány körvonalával.

Három kishajó közeledett egymáshoz; Szemeykáé valamivel előrébb. Az iparosok csodálkoztak a gyakorlott kozák nyugtalanságán. Szemeyka állandóan az orr felől a tat felé lépdelt, nem vétve le szemét a puszta partról, mintha a messzi szirtet akarná pontosan mérni, karjait a fedélzetről a vízhez merítve, és rendkívül boldogan. Aztán szétnyitotta papírjait a fedélzeten és részletesen leírta, milyen messzire nyúlik ki az a fok a tengerbe…

Még Ankudinov is érdeklődött:
– Micsoda csoda! – mondta. – Egy kő kilógott a tengerbe, ennyi az egész.

A kozák lassan felállt és ünnepélyesen levegőbe emelte a kalapját.
– Örüljetek, orosz emberek!.. Sok bajt elszenvedtünk, de íme, itt előttünk – „Nagy Sziklás Fok”…

De Szemeyka és társai, hadi barátai sem tudták, hogy innen, erről a fokról nyílnak utak a hatalmas világba – Kamcsatka földjére, Japánba, a messzi Indiába, Afrikába, Ausztráliába, Amerikába, a megszámlálhatatlan óceáni szigetekre…

E hatalmas földrajzi felfedezés, melyet a tengerészek egy zord szeptemberi napon tettek, csak egy győzelem volt a félelmes fokon át, az áhított Anadyr folyó felé vivő úton.

A bátor orosz emberek számára nem volt legyőzhetetlen akadály. Három hajó határozottan dél felé tartott, a határtalan kék tér nem riasztotta el a tengerészeket, hanem előre hívta őket.

Hirtelen jött a vihar, mintha a sziklás parti palánk mögül robbant volna fel.

Egy hatalmas hullám elborította Ankudinov kocját, és a könnyű hajó darabokra tört. Szemeyka maga eresztette le a vitorlát és parancsolta:
– Evezni!

A repülő hullámok sűrű gerincei között, félig vízbe fojtva, kocja Ankudinov segítségére tartott.

A második koc, amelyen Fjedot Popov hajózott, szintén sértetlen maradt.

Már partra gyulladtak a tüzek, valaki hatalmas halat húzott ki a vízből, más találta meg a zátonyon a rozmáragyarat. E lelet mintha új erőt lehelt volna a vándorokba. Mindenki tudta, hogy most már nincs messze az áhított, ismeretlen folyó.

Egy sarokban, külön tábortűz mellett tanácskoztak e vakmerő banda három vezérei, tervezve a jövő útját. A legnehezebbnek tűnt, hogy most már hátrahagytak sokat. Az összetűzés a félelmes fók felett már nem nyugtatta meg senkit többé. Igaz, az óceán rideg, de nem tarthat örökké a dörgés! Lesz még derűs nap!

És ők nem tudták abban a percben, hogy a közeli sziklák, törmelékek, minden kilógó kő mögül száz tekintet figyeli a csapatot, és számtalan nyíl készen áll, hogy egy pillanat alatt meginduljon a feszült íjakból.

Tűzharc tört ki.

A vidék harcosai bátrak voltak a csatában. Csak az első percekben riadtak meg, vagy csak bolondította őket az ismeretlen perzselő tűz. A szétoszlott tömeg hamar újra összetorlódott. Megint fütyültek a nyilak. Tompa sikoly hallatszott, és megingott Fjedot Popov. Egy kozák karolta fel és vitte ki a harcból.

Nem félelem, hanem düh ragadta el Szemeyka, Ankudinov, Popov csapatait. Láthatóan félelmetesek voltak ezek a szakállas, szakadt, hosszú puskákkal felfegyverzett harcosok. Szétzilálták a vadságot, és elfogtak néhány rabot.

A foglyok csodálkozására – akik keserves sorsukra vártak – az idősebb vezető nem rendelte el a kivégzést. Nem, odalépett hozzájuk, mindegyikük kezét fogta, majd meghívta őket a tűzhöz, leült közéjük, maga szívott dohányt, és a legyőzötteknek ajánlotta fel.

Talán a legkegyetlenebb ítélet sem lephette volna meg a foglyokat jobban, mint ez a váratlan kegyesség: a vezető azt mondta, hogy mindet szabadon engedi.

Szemeyka döntése nemcsak a foglyok harcosait lepte meg, akik az anauluk törzséhez tartoztak. Tartózkodóan, nem barátságosan beszéltek távolabb a kozákok. Sötét Ankudinov mondta:
– A mi Fjedotkánkért kegyelmezni az ellenségnek? Te mondtad, Szemeyka: tíz nyíl – egy nyilukra!

De Szemeyka nyugodtan és megfontoltan válaszolt:
– Nem az ellenségért jöttünk, hogy gazdagodjunk, hanem barátokat szerezni. Én köztetek – állami ember vagyok, tehát ezt az ügyet én döntöm el.

Szemeyka csapatában volt egy tolmács is, egy kozák, aki ismerte a yukagir törzseinek nyelvét. Tőle hallották először az anauluk, hogy létezik egy távoli és dicsőséges város – Moszkva, az a város az óriási staatnak, neve, amit Oroszországnak hívnak. És tudták azt is, hogy nem rablásért jöttek ide az első orosz követségek, hanem hogy örökre megerősítsék e földet Oroszországé mellett, és megvédjék az idegen betörésektől lakóinak törzseit.

Az anauluk eltűntek a tundrában, Szemeyka pedig sokáig nézte utánuk, mosolyogva valamiféle sugárzó és örömhöz hasonló gondolattal.

Ankudinovhoz fordulva azt mondta:
– Ez a tíz, akiket elengedtek, többet fog tenni, mint száz puska. Ki tudja, talán nehéz órában majd te is és én kezet kapunk tőlük.

– A te ítélkedésed – tied, és a cárnak tartozol érte – morgott Ankudinov. – De ilyen vezetővel én soha többé nem megyek. Átszállok Popov kocára.

– A szétválás nem tart sokáig – mosolygott Szemeyka. – Találkozunk az Anadyr folyónál.

Ám Szemeyka tévedett. Utoljára látta Ankudinovot és sérült Fjedot Popovot.

A félelmes óceán, amely csak rövid időre csendesedett el, ismét tombolni kezdett, vihart zúdított, és most örökre elválasztotta őket.

Szemeyka még talált erőt, hogy átmásszon a tatra. Kúszott a megmerevedett testeken, elesett, jéghab csapta, felkeltette, lábra állította, gyengéd szóval és fenyegetéssel újra munkára serkentette a kimerült embereket.

Már elmúlt szeptember – a hadjárat rémület hónapja –, de az óceán tovább tombolt. Szemeyka csapatában az emberek éhhaláltól és szomjazástól haltak meg.

Talán Szemeyka maga is sokszor elköszönt az élettől, de senkinek sem szólt egy szót sem arról, hogy ő maga sem hisz a megmenekülésben. Csodálatos akarata még összetartotta a legyengült embereket.

A sűrű sötétségben, amikor még egy kinyújtott kéz sem látszott, Szemeyka hallotta először a hullámok dörrenését. Mintha messziről omlottak volna kőhalmok, és egyre világosabban hallatszott ez a kőszikla mennydörgés.

Az Anadyr folyó déli részén, nem messze a korjak földjétől, egy meredek perem megragadta a félig összetört kocot, és a sziklákra vetette…

Tíz hétön át, sziklákon, mocsaras lápokon, a soha véget nem érő havas pusztán keresztül vergődött Szemeyka kis csapata Anadyrhoz. Félelmetes volt ez az út a félig meztelen és éhes embereknek.

Már csak huszonöt ember maradt az egész expedícióból, de Szemeyka tudta, hogy sokuk – még ezek közül is – soha nem látja többé szülőföldjét.

Tizenhárom ember veszett oda útközben, amikor a csapat kettévált az anauli nomádok koczainak felkutatására.

Az Anadyr folyónál, a decemberi dermesztő hidegben, amelytől recseg a föld és a tundrai folyók átfagynak, a maradék tizenkét ember gyűjtött sima fát és épített magának lakóhelyet.

És amikor a kunyhóban meggyulladt a pattintott gyújtófa, Szemeyka elővette mellkasánál őrzött értékes papirosainak kötegét, és elkezdte írni a kérvényét messzi Moszkvába. Beszámolt a csapat útjáról, arról, hogy már megkerülték a félelmes „Nagy Sziklás Fokot”, és hogy felfedezték Anadyr folyóját, amiről legenda szólt.

Személykában élt a remény, hogy ha mind odalenn a halálba vesznek – ez a papírdarab, a talán ismeretlen barátok segítségével, talált címre célba fog érni.

Húsz évet töltött kozák Szemeyka folyamatos hadjáratokban, új földeket, folyókat, hegyláncokat, ismeretlen törzseket fedezve fel…

1662-ben egyszer egy szerény szolgálatos ember kérte, hogy befogadják a jakutszki vendégházba.

A vendégházi gazda meglepődött: a frissen érkezett, sebekkel teleszabdalt rongyos ember szokatlanul viselkedett. Nem kérdezett sem keserű italt, sem ételt – némán magához vette a mosdókagylót, a kút felé ment és sokáig tisztította le az út porát. Aztán leült az asztalhoz és kiosztott valami papirokat. Lassan előkerült előtte egy teljes halom sárguló, teleírt, szakadt lap. Az ember figyelmesen olvasta, jegyzetelt valamit és gondosan kisimította a lapokat a tenyérrel, mintha meg akarná őket melegíteni.

Szőrös, ápolatlan vöröses­sárga szakáll, az arc szél­től és fagy­tól barnult, nehéz, megerőltetett kezek és hirtelen világos elmélkedő tekintetű kékeszöld szemek – mindez gyanússá tette a gazda előtt ezeket a papirokat: talán szökött, veszélyes ember?

Azon az estén a jakutszki vajda vendégeket fogadott a famennyezetes palotájában. Köztük voltak gazdag kereskedők, iparosok, az egyház képviselői – a jakutszki és hozzánk érkezett nemesek. Az ünnepség csúcspontján jelentették, hogy a vendégházban lakik valami gyanús kozák, látszólag szökött ember. Látták nála valami titkos papirokat, amelyeket senkinek sem mutatott meg, maga olvasta és újraolvasta egész nap. Hogy mik ezek a papirosok, milyen írással, a vendégház gazdája nem tudta kideríteni, mert a gyanús ember nagyon féltékenyen őrizte őket.

– Hol van most ez a vándor? – kérdezte aggódva a vajda. – Nem szökött-e el?
A megrémült írnok jelentette:
– Nem, vidám és nyugodt. Jön a házad felé.
– Fogjátok el, kutassátok át, hozzátok ide! – parancsolta dübörögve a vajda. – Titkos papirosokkal még nem találkoztam…

Így történt, hogy minden várakozásánál és reményénél túlmenően kozák Szemeyka személyesen állt a vajda elé a jakutszki ostrogban, és elmondta messzi útját a „szükséges” fok körüli körüljárásról, melyet társai­val megkerült, és itt mutatta be a térképeket…

A vajda és vendégei nevettek: ezt az alantas szolgálatos embert fontos személyiségnek hitték! És a kozák bolond – egy ismeretlen kőfokról beszél, mintha ott mérhetetlen kincseket talált volna!
– Etesítsétek meg, engedjétek útjára az embereit – döntötte derűsebben a vajda. – És ezek a papirosok menjenek az irodába.

Az álmos írnok egyértelműen rosszkedvű volt. Lassan megfordult, hátrafordította vállán a fejét Szemeykához, és némi habozás után átvette kérvényét és térképeit.

A kozák Szemeyka kérvénye olyan volt, mintha követ zuhantak volna a poros archívum polcára.

De Jakutszkban nemcsak tompa vajdák, ravasz kereskedők és közönyös írnokok voltak. Sok bátor, kíváncsi ember, fáradhatatlan és félelem nélküli Szibéria felfedezője is ott élt. Számukra hír volt, hogy a kozák csapata már megkerülte a Keleti Fokot – óriási jelentőségű esemény. Új ezreket hívott útra, akik orosz földtúrók voltak. A hír elérte az orosz tudósokat is. A 1667–1672-es térképeken már jelölték azt a szorost, amely Ázsiát Amerikától elválasztja.

Hamarosan Szemeyka felfedezése az egész világé lett. De a bátor felfedező neve a cári hivatalnokok közönyessége miatt feledésbe merült. A tudósok között sok vita kerekedett arról, ki volt az első, aki áthaladt az ázsia és amerika közötti szoroson. Különböző találgatások és feltételezések születtek. És Szemeyka „jelentése” sokáig névtelenül hevert az archívum porában.

Csak több mint száz évvel a Szemeyka hazatérése után ismerte meg a haza annak az embernek a nevét, aki a nagy tettet végrehajtotta, a félelem nélküli felfedezőét, aki először járta meg a szorost Ázsia és Amerika között, és megoldotta sok évszázados földrajzi rejtélyt.

Nevét e férfinak méltó módon viseli a félelmes „Szükséges” fok is. Minden földrajzi térképen a világon ma látható ez az orosz név.

Dezsnyov-fok… Az ázsiai kontinens legészakkeletibb pontja… Itt, még napjainkban is óvatosan haladnak el hatalmas óceáni hajók…

És az első, aki megkerülte ezt az előnytelen fokot gyenge fatutajon és leírta, megsokszorozva az orosz tengerészek dicsőségét, szolgálatos ember, kozák Szemeyka – Szemjon Ivanovics Dezsnyov.