A politikai egyenlőség egyre inkább kérdőjeleződött meg azáltal, hogy a rendkívül gazdagok nemcsak több politikai hatalmat birtokolnak, hanem ezt felhasználva befolyásolják a politikai döntéseket, hogy saját érdekeiket érvényesítsék, csökkentve ezzel a politikai elszámoltathatóságot és kockáztatva az oligarchikus rendszerek kialakulását (Domhoff, 2017; Oxfam, 2014). A magas egyenlőtlenség óriási hatalmat és befolyást biztosít az elit számára, és azzal, hogy az elit és a nagyvállalatok adóterhei jelentősen csökkentek az 1970-es évek óta, egyértelmű jeleket ad a politikai rendszer torzulására. A gazdag országokban az átlagos személyi jövedelemadó legmagasabb kulcsa 62%-ról 38%-ra csökkent 1970 és 2013 között; világszerte csupán négy cent minden adóbevételből származik a vagyonosok adóiból; míg olyan országokban, mint Brazília vagy az Egyesült Királyság, a legszegényebb 10%-nak már nagyobb arányban kell adót fizetnie, mint a leggazdagabb 10%-nak (Oxfam, 2019: 12).

Nemcsak a gazdagok politikai hatalma növekszik, hanem a szegényebbek politikai részvétele is csökken, hiszen az egyenlőtlenség növekedése nem csupán a gazdagok politikai hatalmát, hanem a polgárok politikai aktivitását és állampolgári jogait is befolyásolja. Egy 136 országra kiterjedő kutatás szerint, amely a politikai hatalomhoz való hozzáférést és az állampolgári jogok tiszteletben tartását vizsgálta 1981 és 2011 között, az eredmények világosan mutatják, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség növekedésével a gazdagok egyre inkább dominálják a politikai hatalmat és élvezik a szélesebb körű polgári szabadságokat, míg a szegényebbek mindinkább kiszorulnak ezekből. A legnagyobb hatásokat a magas jövedelmű, demokratikus országokban figyelhetjük meg, ahol a kormányok egyre inkább az átlagos és gazdagabb jövedelmű csoportok érdekeit képviselik, miközben a szegényebb rétegek érdekei háttérbe szorulnak.

A magas egyenlőtlenség következményei között szerepel a politikai elittel és a demokratikus rendszerrel szembeni bizalom csökkenése is. A demokratikus társadalmakban régóta ismert, hogy a szegényebbek kevésbé hajlamosak szavazni, de az egyenlőtlenség növekedésével ez a tendencia erősödik, mivel az alacsony jövedelműek körében a politikai érdeklődés csökken, és kevesebben vesznek részt a politikai diskurzusokban és választásokban. Ez nemcsak a politikai érdeklődés csökkenését, hanem a politikai intézmények és a kormányok iránti elidegenedést is eredményezi, ami hosszú távon a politikai stabilitás megrendüléséhez vezethet.

Az egyenlőtlenség emelkedése társadalmi feszültségeket szít, amelyek könnyen politikai instabilitásba torkollhatnak. A közvéleményben gyakran megjelenik az aggodalom, hogy a növekvő egyenlőtlenség nemcsak politikai elidegenedéshez és diszkriminációhoz vezethet, hanem a politikai közéletből kizárt rétegek radikalizálódásához is, ami populista és szélsőséges politikai mozgalmakat eredményezhet. A baloldali nézetek szerint, ha ezek a mozgalmak az oligarchikus rendszerek és a magas egyenlőtlenség ellen irányulnak, akkor talán nem is olyan károsak. Azonban a populizmus nemcsak az elittel szembeni ellenállás, hanem egyes esetekben szélsőjobboldali, xenofób és nacionalista politikákhoz is vezethet. Az olyan európai országokban, mint például az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok, a növekvő egyenlőtlenség miatt a diszkriminált és elnyomott csoportok egyre inkább a radikális jobboldali populista pártok felé fordulnak, amelyek szorosabbra fűzött, kizárólagos, és gyakran rasszista alapú politikákat hirdetnek (Müller, 2016).

A populista mozgalmak nem csupán a munkásosztály körében vannak jelen, hanem a középosztály is egyre inkább hajlandó támogatni őket, különösen akkor, ha saját társadalmi helyzetüket fenyegetve érzékelik. Például a Brexit és Trump elnöki választása azt mutatja, hogy nemcsak a szegényebb rétegek, hanem a gazdagabb, középosztálybeli szavazók is választhatnak populista pártokat, ha a globális gazdasági változások és a társadalmi feszültségek megingatják státuszérzékelésüket. A Brexit szavazás eredménye például nem csupán a munkásosztály, hanem a középosztály jelentős támogatásával született meg, hiszen az emberek körülbelül kétharmada a középosztályból került ki. Hasonlóan, Donald Trump választási győzelme is a középosztály számára volt különösen vonzó, akik nemcsak gazdasági okokból, hanem az etnikai és kulturális identitásukkal kapcsolatos aggodalmakkal is reagáltak.

A gazdasági egyenlőtlenség hatása tehát sokkal bonyolultabb, mint azt első pillantásra gondolnánk. Az emberek érzései az egyenlőtlenségről nem mindig a várt módon alakultak, és a politikai reakciók nem korlátozódnak a legszegényebb rétegekre. Az egyenlőtlenség érzékelése az egyes emberek társadalmi helyzetétől, etnikai identitásától és nemzeti érzéseitől függően változhat, és szoros kapcsolatban áll a történelemben gyökerező koloniális és rasszista struktúrákkal. Az egyenlőtlenség hatásait tehát nemcsak gazdasági, hanem kulturális és politikai szempontból is érdemes vizsgálni.

Hogyan alakítják a társadalmi egyenlőtlenségeket, és hogyan változtathatjuk meg őket?

A társadalmi egyenlőtlenségek gyakran úgy tűnhetnek, mintha túl nagyok és mélyen gyökerezőek lennének ahhoz, hogy bárki is változtatni tudjon rajtuk. Azonban, ha megértjük, hogy ezek az egyenlőtlenségek miként „végbemennek” vagy hogyan valósulnak meg a mindennapi találkozásokban, akkor a társadalmi struktúrák változtatására is képesek lehetünk. Emirbayer és Maynard (2011) szerint, ha feltárjuk, hogyan történik a társadalmi elosztás az interakciókban, akkor egyben azt is felismerhetjük, hogyan lehet ezeket a folyamatokat „megszüntetni” vagy átalakítani. Míg az egyének a kapitalizmushoz hasonló hatalmas rendszerek előtt tehetetlennek tűnhetnek, az a felismerés, hogy a kollektív, közös identitás és tudás sokkal alapvetőbb szerepet játszik a társadalmi intézmények működésében, elárulja azt a hatalmat, amellyel az egyének közösségei rendelkezhetnek.

Gorringe és Rafanell (2015) úgy vélik, hogy a kollektív cselekvés ereje nem csupán az államhatalom megváltoztatására irányuló erőfeszítésekben rejlik, hanem a társadalmi kapcsolatok finom változtatásaiban is, amelyek az alternatív értékrendek és a tiltakozás gyakorlatai révén valósulnak meg. Az ilyen típusú cselekvések ugyan nehezen megvalósíthatóak, de ha ezek az „eltérő és szétszórt tiltakozási gyakorlatok” összeolvadnak, akkor képesek lehetnek megbuktatni a zsarnokokat, és új világokat képzelhetünk el. A kulcsfontosságú kérdés tehát, hogy hogyan tudjuk koordinálni a szétszórt egyéneket, hogy változást érjenek el.

Bár elméletileg mindenki képes változást elérni, a gyakorlatban a társadalmi struktúrák kollektivista jellege megnehezíti a változtatást. Az intézmények és a szociális gyakorlatok az emberek közötti interakciókban érnek formát, és a társadalmi valóságok abban a pillanatban alakulnak, amikor az egyének egymással együttműködve dolgoznak. Harré (2002) szerint a társadalmi változások leginkább azokban az apró részletekben hozhatók, amelyek a társadalmi gyakorlatok szabályainak és szokásainak kezelésére irányulnak. Az egyéni és társadalmi viselkedés nem csupán a „társadalmi struktúrák” hatása alatt áll, hanem azok az emberek, akik formálják világukat az interakciók szabályainak követése által. Ha a társadalom átalakítása a cél, akkor ott kell cselekednünk, ahol az emberek ténylegesen megteremtik azokat a szerepeket és tetteket, amelyek alkotják az intézményeket és más társadalmi valóságokat.

A társadalmi egyenlőtlenségek és a társadalmi struktúrák megváltoztatására irányuló cselekvés nem mindig igényel közvetlen hatalomátvételt. Az alulról jövő hatalom gyakran ott található, ahol az egyének kölcsönös függőségek és együttműködés révén alakítják ki a társadalmi kapcsolatokat. Az ilyen típusú interdependencia és szolidaritás alapvető forrást adhat a változások elindításához, mivel mindenki, aki részt vesz ebben a kölcsönös kapcsolódásban, potenciális hatalommal rendelkezik mások felett, akik rá vannak utalva. A kollektív gyakorlatok, bármennyire is korlátozottak, az ilyen kölcsönös függőségek mintáira építenek, és mindenkinek lehetősége van „hatalmat gyakorolni mások felett, akik függnek tőle” (Piven, 2008: 39).

Az ilyen típusú cselekvések gyakran nem az állami hatalom megváltoztatására irányulnak, hanem inkább a társadalmi kapcsolatok finomabb változtatására, ami az alternatív értékek és a diszkrét formájú tiltakozás eszközein keresztül történik. Bár ezen gyakorlatok koordinálása és összehangolása nem könnyű feladat, ennek az erőforrásnak a felismerése, hogy hogyan lehet a különböző egyéneket és közösségeket összefogni egy közös cél érdekében, alapvető fontosságú. Az ilyen típusú cselekvési minták és közösségi gyakorlatok segíthetnek megoldani a társadalmi problémákat anélkül, hogy szükség lenne a hatalom közvetlen átvételére.

A társadalmi egyenlőtlenségek megváltoztatása érdekében elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyük a társadalmi viszonyok mélyebb, strukturális hátterét is. A társadalom objektivista és pragmatikus megközelítései különböző utakat kínálnak a változások elérésére. Az objektivista nézőpont szerint a társadalmi struktúrák rejtett hatásai meghatározzák az egyének életét, és a változás érdekében ezeket a hatásokat kell leleplezni és megérteni. Ezzel szemben a pragmatikus megközelítés inkább az egyének tapasztalati megértéseire épít, és arra, hogy hogyan tudják ezeket a megértéseket saját gyakorlati problémáik megoldására alkalmazni.

A társadalmi struktúrák „természetesítése” során az egyének nem mindig érzékelik a társadalmi viszonyok és intézmények hatását, mivel azok „objektív” valóságnak tűnnek, amelyet nem kérdőjeleznek meg. Ezért fontos a társadalmi elemzés olyan szempontokból történő elvégzése, amelyek segítenek felismerni azokat az elnyomó struktúrákat, amelyek hatással vannak az egyének életére, anélkül, hogy azok tudatában lennének. A társadalmi elemzés célja nem csupán a társadalmi struktúrák felfedése, hanem az is, hogy segítsen az egyéneknek tudatosítani és kihívások elé állítani a társadalmi realitásokat, amelyek őket határozzák meg.

Hogyan alakítják a társadalmi struktúrák az egyéni tapasztalatokat és cselekvéseket?

A társadalmi struktúrák és egyéni tapasztalatok közötti kapcsolat gyakran olyan komplex kérdés, amelyet sokszor nem veszünk kellő figyelembe. Lave (1988) azt állítja, hogy a gyakorlati tapasztalatokra való fókuszálás nem képes teljes mértékben megmagyarázni a makroszintű társadalmi, politikai és gazdasági struktúrákat, mivel ezek olyan „arénák”, amelyeket az egyének nem tudnak közvetlenül alakítani vagy közvetlenül tárgyalni. Példaként említhetjük a szupermarketet, amely nem csupán egy fizikai helyszín, hanem a tőkeformálás és a politikai gazdaság mintázatainak terméke, és olyan struktúrák összessége, amelyek kívül esnek az egyén közvetlen befolyásán.

Az egyéni vásárlói tapasztalatok, miközben egyre inkább egyedi és személyre szabott „beállításokká” válnak, mégsem veszik figyelembe a szupermarket mint a kapitalista rendszer szerves része létrejöttét. Míg a szupermarket a vásárlók számára gyakran csak egy ismétlődő, rutinszerű élmény, egyes vásárlói terek, mint például a termékek elrendezése vagy a választás során alkalmazott kritériumok, nem jelennek meg ugyanúgy minden vásárló számára. Ezek a terek inkább az egyes vásárlók számára szimbolikus „settingek”, amelyeket nap mint nap újra és újra rekonstruálnak.

Ez az egyéni, gyakorlati tapasztalatokra alapozott megközelítés részleges perspektívát kínál, amely nem feltétlenül tükrözi a szélesebb társadalmi struktúrák valóságát. Ha a szupermarket látogatását a kapitalizmus tágabb keretébe helyezzük, az így felvázolt valóság radikálisan eltérhet a vásárlók mindennapi tapasztalatától. Az analitikusoknak tehát óvatosan kell kezelniük ezt a részleges nézőpontot, hogy elkerüljék a vásárlók téves megértését, amelyet az elemzésük alapjául szolgáló újraértelmezett relevanciák okozhatnak.

Bár a szupermarketek bizonyos aspektusai nem közvetlenül alkothatók meg vagy befolyásolhatók a vásárlók által, ezek mégis intelligibilisek számukra, különösen azok számára, akik a kapitalizmus profitmotívumaira vonatkozóan közös, magától értetődő megértésekkel rendelkeznek. A különböző érintett felek—például részvényesek, menedzserek, marketing szakemberek—mind más típusú tevékenységeket végeznek a szupermarketekben, de az ő perspektívájuk is eltér az egyszerű vásárlóétól.

A pragmatista megközelítés ezzel szemben úgy véli, hogy minden tudás, beleértve az elemzőkét is, szükségszerűen gyakorlati jelleget ölt. Mivel minden tudás a problémák gyakorlati megoldásán alapul, az elemzésünk mindig célszerű, specifikus és korlátozott lesz, figyelembe véve a problémák természetét. A társadalmi valóság megértése tehát nem lehet sem semleges, sem objektív, mivel minden praktikus tevékenység reflektál a saját megvalósulására. A mindennapi tapasztalatok szervezése és értelmezése folyamatosan alakítja, irányítja és korrigálja a világot, amelyet éppen próbálunk megérteni.

Mindez nem azt jelenti, hogy a társadalmi világ mindenkor ugyanazon a módon jelenik meg minden egyén számára. Az egyes szereplők, akik eltérő praktikus tevékenységeket végeznek, másképp tapasztalják meg a társadalmat, másféle célokat szolgálnak, és másféle tapasztalatokat szereznek. A vásárlói tapasztalat tehát a szupermarketekben a gyakorlati tevékenység határozza meg, míg a kapitalizmusra irányuló szociológiai megközelítés azokat a makroszintű struktúrákat veszi figyelembe, amelyek az egyéni tapasztalatokat alakítják.

Egyes szociológusok, mint például Pierre Bourdieu, a társadalmi egyenlőtlenség stabil reprodukálódásának forrásaként az úgynevezett „naturalizálás” folyamatát említik. Bourdieu úgy véli, hogy az egyenlőtlenség fenntartásában szerepet játszó társadalmi mechanizmusok szinte láthatatlanok maradnak az egyének számára, mivel azok természetszerűleg elfogadott és objektív valóságként jelennek meg. Ha képesek lennénk felismerni ennek társadalmi konstrukcióját, akkor talán leépíthetnénk a meglévő hatalmi struktúrákat. A konstruktivista megközelítések szerint ennek a felismerésnek az alapja, hogy megértsük: a társadalmi valóság nem szükségszerűen ilyen, hanem csupán az, ahogyan mi, emberek, azt konstruáljuk.

A társadalmi realitás, mint az objektív „tények” önálló rendszere, amelyben minden értelmezés rá van erőltetve, gyakran figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a társadalmi valóságot aktívan alakítjuk. A szociológiai elemzés tehát nem csupán azt próbálja megmutatni, hogyan formálódnak ezek a struktúrák, hanem azt is, hogyan tükrözik a társadalmi tapasztalatok eltérő alakját, ahogyan az emberek aktívan küzdenek az életükben és gyakorlati tevékenységeik során. A reflexivitás, amely minden gyakorlati tevékenységben ott van, alapvető annak megértésében, hogyan lehet újraértelmezni és átalakítani a mindennapi életet.

A társadalmi valóság ezen árnyalt megközelítése nem csupán az elemzés szintjén fontos. Ha az emberek megértik, hogy a társadalmi struktúrák, amelyek körülveszik őket, nem természetszerűek, hanem a társadalmi kapcsolatok és hatalmi viszonyok termékei, akkor képesek lesznek jobban felismerni a saját cselekvéseik hatását és lehetőségeit. Az emberi tapasztalatok és az egyéni cselekvések közötti összefüggések megértése tehát alapvetően hozzájárulhat a társadalmi változás és igazságosság előmozdításához.

Miért fontos a társadalmi kritika és az emancipáció a mai társadalom számára?

A társadalom dinamikája és annak strukturális működése egyre inkább olyan kérdésekké válik, amelyek mindennapi életünkre is hatással vannak. Emancipáció, társadalmi igazságosság és kritikai szemlélet: ezek a fogalmak, amelyek mind az egyéni, mind a közösségi szinten alapvető szerepet játszanak a modern társadalmak fejlődésében. Laurent Boltanski munkássága, különösen a kritikával, társadalmi cselekvéssel és igazságossággal kapcsolatos írásai kiemelkedően fontosak, amikor a társadalom és az egyén közötti viszonyt próbáljuk megérteni.

Boltanski "A kritika társadalomtudománya" című művében azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan lehet a társadalom működését kritikusan megközelíteni, miközben elismerjük, hogy a társadalmi intézmények, amelyek igazságot hirdetnek, gyakran a hatalom és a státusz megerősítését szolgálják. Munkájában a társadalmi cselekvés, mint egy olyan eszköz jelenik meg, amely lehetőséget ad az embereknek arra, hogy kritikát gyakoroljanak a hatalommal szemben, miközben saját státuszukat és helyzetüket is értékelik.

A kritikának, mint társadalmi cselekvésnek a szerepe abban rejlik, hogy lehetőséget biztosít arra, hogy a közéleti diskurzust a domináns ideológiáktól függetlenül alakítsuk. Ez nemcsak az egyéni, hanem a közösségi emancipációt is elősegíti. A társadalmi normák és a gazdasági rendszerek felülvizsgálata elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyének ne csupán passzívan elfogadják a nekik kijelölt szerepeket, hanem képesek legyenek azokat meghatározni és alakítani. Boltanski és Chiapello „A kapitalizmus új szelleme” című munkája bemutatja, hogy a kapitalizmus hogyan képes új formákban integrálni a kritikát, miközben megőrzi saját dominanciáját és stabilitását. A kapitalizmus átalakulása nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi rendszerek szintjén is hatással van az emberek viselkedésére és hozzáállására. A modern kapitalizmus, amely folyamatosan elismeri az egyén szerepét a társadalom működésében, valójában egy olyan rendszert hoz létre, amely magában foglalja az egyéni szabadságot és a társadalmi igazságosságot is, de mindig a saját gazdasági érdekei mentén.

Az igazságosság kérdése nem csupán elméleti síkon létezik, hanem minden egyes döntésünkre hatással van. A társadalmi rend és igazságosság megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy a modern társadalmakban élő egyének képesek legyenek tisztán látni saját helyzetüket, valamint azt, hogy hogyan alakíthatják azt. A társadalmi mobilitás, a lehetőségekhez való hozzáférés és az egyenlőség kérdése mind elválaszthatatlanul összefonódik az egyén társadalmi szerepével. Boltanski és Thévenot "Az igazságosítás: Az értékek gazdaságai" című műve egy új szemléletet kínál, amely szerint az emberek a társadalom működését és igazságosságát különböző értékek mentén értékelik, amelyek közvetlen hatással vannak döntéseikre és cselekedeteikre.

Fontos megérteni, hogy a társadalmi kritikának és emancipációnak nem csupán elméleti vagy filozófiai aspektusa van, hanem rendkívül gyakorlati is. A társadalmi igazságosság és a méltányosság kérdései a mindennapi élet szintjén is jelentős hatással vannak az egyén döntéseire. A társadalmi rend fenntartásának kérdései, mint például a gazdasági egyenlőtlenség, a munka világában tapasztalható igazságtalanságok, vagy akár a kulturális és társadalmi diszkriminációk, mind olyan tényezők, amelyek az egyének életét befolyásolják.

A társadalmi és gazdasági rendszerek átformálása, a hatalommal való szembeszállás és az igazságosság keresése mind olyan célok, amelyek a társadalom fejlődésében és az egyéni emancipációban kulcsfontosságúak. A társadalmi kritika tehát nemcsak egy elvont filozófiai eszme, hanem egy eszköz, amely képes alakítani a mindennapi életet, és lehetővé teszi az egyének számára, hogy aktívan részt vegyenek saját társadalmi helyzetük alakításában.

Milyen hatásokkal járnak a héj-átlépések és a nyakak a geodetikus téridőben?
Hogyan alakítja át a női szereplők ábrázolása a borzongató filmeket Trump elnöksége alatt?
Milyen szerepet játszanak a szérum amiláz és lipáz értékei az akut pankreatitisz diagnózisában és súlyosságának előrejelzésében?