Donald Trump elnöksége alatt számos politikai és nemzetközi kérdésben próbált személyes megoldásokat találni. A legfontosabb stratégiai eszköze egyfajta maximalista megközelítés volt, amelyben mindig a nyerés és a közvetlen előny megszerzése volt a cél, a hosszú távú következmények és az eszmék figyelmen kívül hagyásával. Legyen szó bonyolult nemzetközi megállapodásokról, mint a kínai kereskedelmi háború vagy az Izrael és Palesztina közötti békefolyamat, Trump mindig úgy próbált tárgyalni, hogy egyedülálló módon, azonnali eredményt érjen el.

Trump döntéshozatali stílusának legfontosabb jellemzője a "maximális nyomás alkalmazása". Tárgyalásainál, legyen szó kétoldalú megállapodásokról vagy kereskedelmi háborúkról, Trump elsősorban az egyszerűséget keresett. Az ilyen típusú politikai megközelítésben nem volt helye a bonyolult, több felet érintő egyezségeknek, hanem inkább a személyes érdekeltségek érvényesítése és a gyors, rövid távú haszon voltak a meghatározó tényezők. Az elnök mindig arra összpontosított, hogy elérje a saját céljait, a háttérben zajló komplex nemzetközi rendszertől függetlenül.

Azonban a nemzetközi diplomáciában és kereskedelemben, más politikai területekhez hasonlóan, fontos szerepe van a hosszú távú viszonyoknak. A nemzetek közötti tárgyalások nem egyszeri események, hanem olyan folyamatok, ahol a résztvevők – legyenek azok politikai vezetők, diplomaták, vagy a különböző intézmények – folyamatosan ismétlődnek, és ezek az ismétlődő szereplők sok esetben hosszú távú következményekkel kell, hogy szembenézzenek. Egy nemzet, amelyet ma megaláznak vagy kihasználnak, később könnyen fordíthatja meg a helyzetet, amikor ő kerül előnyösebb pozícióba.

A "bizalom és ellenőrzés" kettőse az, ami alapvető fontosságú lehet a hosszú távú megállapodások létrehozásában. Ronald Reagan híres mondása, hogy "bízz, de ellenőrizd", jól illusztrálja azt a gondolkodásmódot, amely lehetővé tette a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kapcsolatok rendezését a hidegháború idején. Azonban Trump szemlélete inkább a rövid távú célok megvalósítására összpontosított, elhanyagolva a múlt és a jövő kontextusát, és inkább a személyes győzelemre, a pillanatnyi sikerre koncentrált.

A hosszú távú perspektíva elengedhetetlen ahhoz, hogy valódi, tartós megállapodásokat köthessünk. Ahogy a múltban a különböző történelmi események alakították a világpolitikát, úgy a mai tárgyalásoknak is figyelembe kell venniük a történelmi összefüggéseket és a jövőbeli lehetőségeket. Trump szemlélete, amely a "mindig nyerni kell" hozzáálláson alapul, gyakran figyelmen kívül hagyja a hosszú távú következményeket, így sok esetben a közvetlen nyereség a hosszú távú stabilitás rovására mehet.

Az evolúciós aspektusok is tükrözik a modern politikai döntéshozatali magatartásokat. Az emberek történelmük során a túlélés és a szaporodás érdekében alakították ki szociális készségeiket és stratégiáikat. A különböző csoportok közötti együttműködés és néha versengés meghatározta a túlélésünket. Azonban az emberi faj nem erőszakos vagy gyors lényként fejlődött, hanem az intelligenciánk és társadalmi érzékenységünk révén váltunk sikeressé. Az evolúciós fejlődés során a túlélés kulcsa a csoportban való együttműködés és a társas kapcsolatok kiépítése volt.

Ez a társadalmi kapcsolatokra építő megközelítés és a hosszú távú, stabil kapcsolatok építése ma is érvényes. Az emberi történelem folyamán mindig is fontos volt a másokkal való együttélés és a közösségi értékek fenntartása, amelyek a túlélés és fejlődés kulcsfontosságú tényezőivé váltak.

Végül tehát fontos, hogy a politikai döntéshozók ne csak a rövid távú előnyökre összpontosítsanak, hanem figyelembe vegyék a társadalmi és nemzetközi kapcsolatok hosszú távú hatásait is. A tárgyalások során nem csupán a személyes érdekeket, hanem a globális stabilitást és az együttműködést is szem előtt kell tartaniuk, hogy biztosítani lehessen a fenntartható és igazságos megoldásokat.

Hogyan formálódik a személyes történetünk és miért fontos a narratív identitás?

A gyermekek történetmesélésének fejlődése egy izgalmas és összetett folyamat, amely minden egyes személyiségformálódásának alapja. Sarah hároméves kislány, aki egy egyszerű eseményt mesél el édesanyjának és nagymamájának a McDonald's-ban tett látogatásáról. Az ő meséje ugyan egyszerű, de a történet mögött sokkal többről van szó, mint egy apró anekdotáról. Édesanyja segít neki pontosítani a részleteket, helyesbíti az emlékeket, hogy azok érthetőbbé váljanak. Ez a folyamat, amelyet a fejlődési pszichológia „scaffolding”-ként, azaz támogató szerkezetként említ, alapvető a gyermekek történetmesélési képességeinek fejlődésében. Ahogyan a munkások számára ideiglenesen felállított állványok segítik az építkezést, úgy a felnőttek és mások is segítenek a gyermekeknek abban, hogy saját élményeikből koherens, érthető történetet formáljanak.

Az ilyen típusú támogatás révén a gyermekek megtanulják, hogyan építsenek fel egy történetet: hol és mikor történik, ki a főszereplő, mi az, amit akar, mit kell tennie, hogyan fejlődik a cselekmény és hogyan oldódik meg a konfliktus. Ennek eredményeként a gyermekek idővel egyre pontosabb képet alakítanak ki arról, hogy egy történetnek hogyan kell kinéznie. A kutatások szerint, amikor a gyerekek olyan történeteket hallanak, amelyek nem felelnek meg azoknak a struktúráknak, amelyeket már elsajátítottak, gyakran zavartnak érzik magukat, vagy egyszerűen elveszítik az érdeklődésüket. Azok a gyermekek pedig, akik mégis emlékeznek az ilyen történetekre, hajlamosak lesznek kiegészíteni azokat, és a történetet úgy rekonstruálják, hogy az jobban megfeleljen a normáknak.

Ez a történetmesélés és az emlékek rendezése nemcsak a gyermekek fejlődése során fontos, hanem egész életünkre kihatással van. A felnőttek is hasonló módon dolgoznak a személyes emlékeikkel, folyamatosan újrarendezve és kiegészítve azokat, hogy azok érthető, koherens történetekké váljanak. Az emberek nemcsak az általuk megélt eseményeket, hanem az azokra adott reakcióikat és azok hatásait is beépítik a személyes történeteikbe, amelyeket aztán élethosszig mesélnek maguknak. Ez az úgynevezett „narratív identitás” folyamata.

A narratív identitás egy belső, folyamatosan fejlődő történet, amely meghatározza, hogyan látjuk és értelmezzük életünket. Ez a történet nem csupán a múlt eseményeit tartalmazza, hanem a jövőre vonatkozó várakozásainkat, reményeinket és félelmeinket is. Ahhoz, hogy kialakítsuk ezt a narratív identitást, először is el kell sajátítanunk, hogy egy emberi élet hogyan zajlik általában. A társadalmi normák, a kultúra és a családi történetek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kialakítsuk azokat az elvárásokat, amelyek alapján életünket értelmezzük. A különböző kultúrákban ezek az elvárások különbözőek lehetnek, de az alapstruktúrák nagyjából megegyeznek: az emberek mikor hagyják el otthonukat, mikor alapítanak családot, mikor vonulnak nyugdíjba, és így tovább.

Miután kialakultak az élet egyfajta sablonjai, már csak az kell, hogy a saját életünkre vonatkoztassuk őket, és elhatározzuk, hogy mely események érdemelnek figyelmet a történetünkben. Az ember számára nagyon fontos, hogy döntéseket hozzon arról, hogy melyek a legfontosabb pillanatok, mik azok az élmények, amelyek meghatározzák életét. Emellett az is fontos, hogy meghatározzuk, hogyan alakítjuk a történet főhősének karakterét, hogyan változik vagy épp marad ugyanolyan, és hogy mely mellékszereplők kapják a fő szerepet az életünkben. A döntések, amelyeket ezen a területen hozunk, nem mindig tudatosak, inkább lassan, évek alatt alakulnak ki, ahogy éljük életünket és próbáljuk értelmezni azt.

A narratív identitás építése tehát egy tudatos és tudattalan folyamat is egyben. Az ember életének történetét végig kell írnia, hogy egy egységes és értelmes narratívát alkothasson magáról. Az autobiográfiai érvelés segítségével az egyén képes megérteni, hogy egy-egy életbeli esemény mit jelent számára. Például, ha egy gyermek szülei elváltak, az esemény tényét az élet történetébe beépíthetjük, de az igazi kérdés az, hogy mit jelent ez a gyermek számára. Ez az értelemadás formálja az élet történetét és a jövőre vonatkozó várakozásokat.

A személyes történetünk megalkotása során olyan mélyebb kérdéseket is felvethetünk, amelyek meghatározzák életünk irányvonalát. Képzeljük el, hogy minden élet egy történet, amelyet folyamatosan írsz, és amelynek minden egyes eseménye és döntése segít a saját narratív identitásod formálásában. Az emberek életében a történetmesélés folyamatosan újratermeli önmagát, és minél több tapasztalatot gyűjtünk, annál erősebb lesz a történetünk koherenciája és jelentése.

Milyen pszichológiai különbségek jellemzik a dominancia- és presztízs alapú vezetést?

A dominanciaalapú vezetők szorosan figyelik követőik cselekedeteit, megakadályozzák az együttműködést, és aktívan aláássák tehetséges beosztottaik fejlődését, mindezt hatalmuk megtartása érdekében. Az ilyen vezetők nem dicsérik csoporttagjaikat, inkább magukra vállalják a csoport sikereinek egészét, élvezve azt a fajta, amit Jessica Tracy és Rick Robins „felfuvalkodott büszkeségnek” (hubrisztikus büszkeségnek) neveznek. Ez az emberi megfelelője annak a feltűnő, domináns csimpánzokra jellemző erőfitogtatásnak, mintha a vezető, akár King Kong, erőteljesen veri volna mellkasát. Ezzel szemben az „autentikus büszkeség” finomabb, inkább az elért eredményekre épül, például az átgondolt munkáért érzett csendes büszkeségre. Az autentikus büszkeség jelei a kemény munka, az alapos tanulás, a hosszú távú elkötelezettség és a kreatív, megfontolt emberi találékonyság sikerét tükrözik. Ezzel szemben a hubrisztikus büszkeség önmagát ünnepli – a büszkeséget arra, hogy valaki egyszerűen „nagyszerű”, „briliáns” vagy „hatalmas” személy. Az autentikus büszkeség azt hangsúlyozza, amit tettünk, míg a hubrisztikus büszkeség azt, akik vagyunk.

Ez a különbség a dominancia- és presztízs-alapú vezetők önképének és a csoporthoz való viszonyának eltérését tükrözi. Carol Dweck szociálpszichológus által megfogalmazott, merev („fixed”) és fejlődő („growth”) gondolkodásmód között is párhuzamot találhatunk. A merev gondolkodásmódú ember úgy véli, hogy az emberek tulajdonságai – például az intelligencia – lényegükben állandóak, nem változnak. Ezzel szemben a fejlődő szemlélet szerint ezek a jellemzők tapasztalat és tanulás révén változhatnak, javulhatnak vagy akár romolhatnak is.

Donald Trump személye jó példa a merev gondolkodásmódra, amely mélyen összefügg a dominancia-vezetéssel. Trump nyilvánosan hangoztatta, hogy intelligenciája veleszületett és változtathatatlan. A kampány során ismételten kijelentette, hogy okosabb, mint a katonai vezetők, ezért nincs szüksége tanácsaikra. Beiktatása előtt kijelentette, hogy nem lesz szüksége napi hírszerzési jelentésekre, mert önmagában is elég okos ahhoz, hogy döntéseket hozzon. Az intelligenciát apjától örökölt „ajándéknak” tekinti, ezzel is megerősítve a genetikai determináció képzetét. Trump szerint az intelligencia egy általános, minden helyzetben hasznos tulajdonság, akárcsak a dominancia: ha valaki domináns, nem igényli mások szakértelmét, mert mindenhez ért, és mindenben ő a „király”.

Ezzel szemben a presztízs pszichológiája tagadja azt a feltételezést, hogy egyetlen egyén minden tudást birtokolhat vagy mindent képes egyedül irányítani. A kultúra generációról generációra épül, és a fejlődést elősegítő kritikus tudás különböző szakértők tudásában összpontosul. A presztízs alapú vezetés szakértelemre épül, amely mindig valamilyen konkrét területhez kötött (gazdaság, sakk, főzés, költészet stb.), és egy adott hagyományon belüli tudás és készség eredménye. A jó vezetők tudják, hogy nem kell mindent tudniuk, ezért igénybe veszik mások szakértelmét, miközben egy adott terület szakértői megkapják a megérdemelt presztízst.

Trump megvetette a szakértőket, akik szerinte elitisták, és nem mutatott kíváncsiságot a művészetek, a humán tudományok vagy a természettudományok iránt. Gazdasági szakértők tanácsait figyelmen kívül hagyta, sok posztot az amerikai kormányban üresen hagyott, nem nevezett ki tudományos vagy technológiai vezetőket, és tagadta a klímaváltozás tudományos konszenzusát. Ez a hozzáállás komoly aggodalmat váltott ki a szakértők körében, akik Trump elnökségének kezdetén úgy értékelték, hogy a világot fenyegető katasztrófa veszélye nőtt.

Az emberi csoportok szerveződésének kihívása mindig az, hogyan lehet egyensúlyt teremteni a dominancia és a presztízs között. Míg a dominancia a hatalom és az ellenőrzés kényszerével működik, a presztízs a tudás, a szakértelem és a közös célok tiszteletén alapul. Az emberi társadalmak stabilitása és fejlődése érdekében elengedhetetlen, hogy a vezetők ne csak önmagukat tartsák kiemelkedőnek, hanem felismerjék mások értékét és hozzájárulását is. A merev gondolkodásmód által vezérelt dominancia gyakran vezet a zsarnoksághoz, a szakértők elutasításához és a tudás leértékeléséhez, míg a fejlődő szemlélet támogatja az együttműködést, az innovációt és a közös fejlődést.

Fontos megérteni, hogy a presztízs nem csupán egyéni érdem, hanem kollektív tudás, amelyhez mindannyian hozzájárulunk és amelyből tanulunk. A vezetés nem csupán hatalomgyakorlás, hanem felelősség is, amely megköveteli a folyamatos tanulást és az alkalmazkodást. Ezért a vezetők valódi nagysága nem önmaguk felmagasztalásában, hanem abban rejlik, hogy képesek mások tudását és tehetségét értékelni, integrálni és előmozdítani.

Miért talált Trump erős bázist az Egyesült Államok vidéki és iparosodott régióiban?
Hogyan érhetjük el a legpontosabb anatómiai elrendezést röntgenfelvételek készítésekor?
Miért bízhatunk annyira a személyes tapasztalatainkban?
Hogyan hozzunk létre router-első architektúrát Angularban?
Mi történt a Castle Alley-ban? A Ripper és Alice McKenzie esete