Caligula uralkodásáról számos forrás szól, ám ezek gyakran ellentmondásosak és vitathatóak. A filozófus Seneca és a zsidó történész Josephus, aki a zsidó háborúról írt művében részletesen tárgyalja Caligula és Júdea viszonyát, személyes vagy közeli tapasztalatokból merítettek, így bizonyos elemek hitelessége kétségtelen. Josephus szerint Caligula őrültsége nemcsak Jeruzsálem zsidóira korlátozódott, hanem a római birodalom minden tájára kiterjedt, ahol csak hatalmuk elért, és „tízezer gonoszsággal” töltötte meg a világot. Ez a kifejezés jól szemlélteti Caligula hírhedt uralmának mértékét.

Másrészről azonban számos olyan történet, amely a legismertebb forrás, Suetonius művében olvasható, nem jelenik meg más kortárs vagy közeli forrásokban. Ilyen például Caligula testvéreivel való incestuózus viszonyának leírása, amely Suetoniusnál feltűnik, de hiányzik Josephus, Seneca és Philo beszámolóiból is. Tacitus műveinek elvesztett részeit nem ismerjük, de a megmaradt szövegrészekből arra következtethetünk, hogy ő sem említi ezt a történetet. Érdekes módon Tacitus nem szégyelli leírni Agrippina, Caligula unokahúgának és későbbi császárnéjának erkölcsi bukásait, beleértve a testvérével való kapcsolat vádját is, ám Caligula és testvérei közötti incestuózus viszonyról nem szól, ami arra utal, hogy ez a motívum csak később vált ismertté, vagy talán későbbi találmány.

Suetonius más állításai is kérdésesek. Például Caligula istenként való tiszteleteltetése nem jelenik meg az adott korszakból fennmaradt érmeken vagy feliratokon, ami jelentős hiányosságot jelent, ha valóban ilyen mértékben hirdette volna saját isteni státuszát. Ez az ellentmondás arra utal, hogy Suetonius legalább részben dramatizálhatta vagy túlzóan mutathatta be ezt az aspektust, amely viszont egybevág azzal a római gyakorlattal, hogy a császárok különösen a keleti tartományokban istenként voltak tisztelve, miközben Rómában ezt óvatosabban kezelték.

Suetonius maga is gyakran fenntartásokat jelez a történetek hitelességét illetően, például olyan kifejezésekkel, mint „úgy tartják” vagy „egyesek szerint”. Ez az óvatosság rámutat arra, hogy az általa közölt anekdoták nem feltétlenül tényként kezelendők, hanem inkább a korabeli közvélekedés, pletykák és politikai harcok termékei. Suetonius feladata nem csupán a császárok életének kronologikus bemutatása, hanem az, hogy erkölcsi megítélést adjon róluk, bemutatva erényeiket vagy éppen hiányaikat, így munkái inkább tematikus válogatásnak tekinthetők.

A római politikai kultúrában a karaktergyalázás eszköz volt az ellenfelek gyengítésére, különösen a despota császárok alatt, amikor a nyílt kritika életveszélyes lehetett. Az uralkodók bukása után azonban megszaporodtak az ellenük szóló történetek, amelyek gyakran túlzóak vagy dramatizáltak voltak. Suetonius ezen elbeszélések összeállítója és közvetítője, aki bár néha hajlamos volt a szenzációhajhászatra, mégis sokat árul el a rómaiak Caliguláról alkotott képéről.

Fontos megérteni, hogy a források hiányosságai és az ellentmondások miatt a Caligula-kép sokkal árnyaltabb lehet annál, mint amit Suetonius leírt. Bár nem minden állítás alaptalan, sok esetben nem csupán az ő, hanem az utókor római politikai légköre is hozzájárult a történetek felnagyításához. A császári hatalom természetéből fakadóan az uralkodók személyes életének és döntéseinek torzítása elkerülhetetlen volt, így a történelmi tények és a politikai propaganda között megkülönböztetni nem könnyű, mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy valódi képet kapjunk erről a korai császárról és az őt körülvevő történelmi környezetről.

Miért volt Domitianus kevesebb, mint amit elvártak tőle?

Domitianus uralkodása alatt sokan úgy tekintettek rá, mint egy képes és erőteljes császárra, aki komolyan foglalkozott Róma hitével és rendeleteivel. De mindezen sikeres kezdeményezések ellenére sokan nem kedvelték őt, és még kevesebben tartották igazán népszerűnek. Az 81-es évben, Titus váratlan halála után Domitianus lett az uralkodó, és bár alig 30 éves volt, sokkal felkészültebbnek tűnt, mint bármelyik császár, aki Tiberius óta trónra lépett. Domitianus apja, Vespasianus, sikeresen állította helyre Róma gazdaságát és politikai stabilitását, míg Titus volt az, akit a nép kedvelt és tisztelt. Így Domitianus előtt két hatalmas előd állt, akiket nehéz volt felülmúlni.

Bár az uralkodása során sokat tett a városért és a birodalomért, különösen a közigazgatás és a közszolgáltatások terén, ő mégis inkább egy figura maradt, akit a történelem inkább csúnyának és elviselhetetlennek tart. A következőket érdemes figyelembe venni, amikor Domitianus uralkodását vizsgáljuk. A történetírók általában hajlamosak túlságosan éles ellentétekben leírni őt: egyesek magasztalták cselekedeteit, míg mások brutális és önző vezetését emelték ki.

Domitianus többnyire nemcsak a császárok által elvárt dolgokat tette meg, hanem olyan új intézkedéseket hozott, amelyek célja a társadalmi morál helyreállítása és a korrupció megfékezése voltak. Ő volt az, aki betiltotta a kasztrálást és a rabszolgák kereskedelmét is szigorúan szabályozta, hogy a kereskedők ne profitáljanak a rabszolgák testéből. Emellett a pénzügyi adminisztrációban is szigorú döntéseket hozott, például nem fogadta el az örökségeket olyanoktól, akiknek voltak gyermekei, így ellentétben állt Caligula hagyományával, aki gyakran saját jómódját növelte az örökségek átvételével.

Azonban bár Domitianus sok esetben valóban jót tett, végül az ő uralkodásának sötét oldalai kerültek túlsúlyba. Suetonius leírása szerint egyes intézkedései nemcsak hogy nem nyerték el a nép szeretetét, hanem lassan elég keménnyé és könyörtelenné tették őt. Eleinte olyan császárnak tűnt, aki nagy figyelmet fordít a részletekre és a közjóra, de a történelem nem felejtette el, hogy gyorsan áttért a kegyetlenségre és az önkényes hatalomgyakorlásra. Az ártatlan uralkodásnak csak az elején voltak jelei, később a birodalom minden fontosabb politikai döntése alá került a félelem és a gyanakvás.

Miután Domitianus végre megszilárdította hatalmát, hamar rájött, hogy uralkodói tevékenysége már nemcsak politikai döntéseken, hanem a vallási szertartásokon és rituálékon is múlik. A római szekuláris játékok, amelyek 110 évente kerültek megrendezésre, különleges jelentőséggel bírtak. Ezek az események a rómaiak életének legfontosabb pillanatait jelölték ki, és a császár vallási hite és kötelességei is fontos szerepet kaptak benne. Domitianus úgy döntött, hogy következetesen végrehajtja ezeket az eseményeket, szigorúan betartva Augustus időpontját, még akkor is, ha elődje, Claudius, korábban másképp kezelte a dátumokat.

Domitianus valóban jelentős műveket hagyott maga után: építkezett, fejlesztette az infrastruktúrát, például az Via Domitianát, a rómaiakat összekötő utat. De mindezek a tettek inkább a császári udvar iránti igényeit tükrözték, mintsem valódi népszerűséget hoztak volna neki. A költők, akik ekkoriban római udvari irodalmat írtak, olykor túlzottan is dicsőítették őt, nem ritkán egy-egy ilyen esemény költői méltatására építve, mint a város szélesítésének vagy a legújabb útszakaszok kifejlesztésének ünneplésére.

Mindezek mellett egy császár, akinek fontos volt a népszerűség, és aki minden apró részletet figyelembe vett, végül könnyen a diktatúra határán találhatja magát. Domitianus nemcsak a vallási szertartások részleteire koncentrált, hanem az őrült fegyelemre is. Kegyetlen intézkedései, amelyek a római társadalom alapvető erkölcsi rendjét próbálták erősíteni, visszaverték a császártól elvárt hűséget és tiszteletet. Az uralkodó figyelme a morális kérdésekre és a gazdasági stabilitásra való összpontosítás közben elveszítette a nép szimpátiáját, amely végül ellene fordult.

Az uralkodó halálát követően gyorsan elfelejtették azt a Domitianust, aki kezdetben jónak és igazságosnak tűnt, és őt már inkább a római birodalom legsötétebb császárainak egyikei között tartották számon.

Miért volt Commodus római császársága a hatalomvágy és a fiatal kor súlya alatt elítélendő?

A római birodalom számára az Augustus által alapított Pax Romana végleg lezárult. Gibbon kiemeli, hogy a római civilizáció csúcspontját az „öt jó császár” uralkodása jelentette, mert Marcus Aurelius után a birodalmat egyre inkább fenyegették külső veszélyek, és a vezetői képességek egyre inkább szükségessé váltak. A birodalom az északi törzsek támadásaitól, a mórok spanyolországi inváziójától, Avidius Cassius 175-ös felkelésétől és egy pusztító járványtól volt sújtva, miközben a pénzügyek kérdése folyamatosan napirenden volt. Mindez az ifjú Commodus öröksége lett, aki 19 évesen örökölte apja, Marcus Aurelius császári hatalmát.

Commodus, miután apja a hadjárat során meghalt, elsőként békét kötött a hódító északon élő törzsekkel. A Buri törzzsel való megállapodás szerint elfogadott túszokat és visszajuttatta a Buri törzséből származó foglyokat, míg a más törzseknek egy ötmérföldes területet kellett feladniuk, amelyet a Dáciával szomszédos területek hasznosítására nem használhattak. A Macromani törzs, amely korábban jelentős szenvedéseket élt át a rómaiak kezén, szintén békét keresett Commodus császárnál, akit a római történelem forrásai a „könnyed döntései” miatt kritizálnak. Az, hogy Commodus miért választotta a békét a háború helyett, egyértelműnek tűnik: az ifjú császár inkább a római város élvezeteit keresve szeretett volna megszabadulni a háborús terhektől. Egyik híres történet szerint a császár és a környezetében lévő udvaroncok, akik a római élet örömeiről áradoztak, mindent megpróbáltak, hogy Commodus hazatérjen, ahol a városi élet luxusa várta.

A római társadalom és kultúra egyik legfontosabb pillére a „virtus” volt, vagyis a becsület, a hősies erények és a férfiúi erő. A rómaiak, különösen a fiatalok számára, egyfajta erkölcsi ideált képviseltek, amely az egyszerű földművelő életformában teljesedett ki. Commodus esetében azonban a császár nehéz, bonyolult helyzetben találta magát, amikor a „virtuóz” életforma helyett inkább a városi élvezetek felé hajlott. Cassius Dio szerint Commodus egyszerűsége és gyávasága miatt könnyen a környezetében lévő szórakozás és luxus rabjává vált. A Praetoriánus prefektus, Perennis, aki látva Commodus fiatal korát és tapasztalatlanságát, szinte „elnyomta” a császárt, hogy ő magának halmozhasson fel még nagyobb hatalmat. Perennis az ifjú császárt figyelmesen irányította, hogy élvezhesse a kényeztetett életet, miközben ő irányította a birodalom ügyeit.

Perennis hatalomvágya azonban nem ismerte a határokat. A prefektus nem elégedett meg a császári hatalom közvetett élvezetével, hanem arra vágyott, hogy ő maga is a birodalom vezetője legyen. Azonban a szenátus, amely eleinte hallgatott, kezdte észrevenni Perennis manipulációit és hatalomra törését, és ellene fordultak. Az erőszakos katonai fellépés, amely a császár elhibázott döntéseivel párosult, gyorsan felkeltette a római hadsereg figyelmét is, amely nem habozott véget vetni a „prefektusi uralomnak”, amint Perennis hatalmát túlságosan kiterjesztette.

Commodus uralkodása a császári hatalom és a családi befolyás zűrzavarával, valamint az önálló vezetői képességek teljes hiányával lett ismertté. Az ő esetében a birodalom vezetése nem egy erős és bölcs uralkodót kívánt, hanem inkább egy fiatal, tapasztalatlan férfit, aki a kényelem és élvezetek iránti vágyakozás rabjává vált. Commodus végül saját hatalma ellen fordult, miközben az őt körülvevő udvaroncok és katonai vezetők kiaknázták fiatal korát és gyenge jellemét, hogy saját ambícióikat kielégítsék.

Ezt az időszakot figyelve érdemes megérteni, hogy nem csupán az egyes császárok karaktere és döntései határozták meg a római birodalom sorsát. Az uralkodói hatalom és a birodalmi mechanizmus egyes szereplőinek ambíciói, szándékai és a belső hatalmi harcok, valamint a császárok környezetének politikai és erkölcsi kihívásai egy olyan komplex rendszert alkottak, amely bármely erősebb vezetőt is könnyen megingathatott.

Hogyan alakította Costa Rica az erdészeti törvényt és a környezeti szolgáltatásokért járó kifizetéseket?
Hogyan alakíthatjuk ki az empátiát a munkában, és miért fontos?
Miért vált Donald Trump a konzervatív keresztény választók ideáljává?