A társadalmi identitás formálódása szoros összefüggésben áll a kapitalizmus logikájával és a társadalmi osztályok közötti kapcsolatokat meghatározó értékekkel. Az ilyen társadalmi struktúrák nem csupán gazdasági, hanem kulturális dimenziókkal is bírnak, amelyek különböző módokon befolyásolják a marginális csoportok önértékelését és identitásuk kialakulását. Az osztályok közötti különbségek és az értékek egymásra hatása mély társadalmi és pszichológiai folyamatokat indít el, amelyek nem csupán az egyének anyagi helyzetére, hanem az identitásuk és társadalmi elismerésük iránti vágyukra is hatással vannak.

A társadalom alsóbb rétegeiben élők számára az elnyomás és a szociális megbecsülés hiánya nem csupán a gazdasági erőforrásokban, hanem abban is megnyilvánul, hogy a domináns osztályok nem ismerik el kultúrájukat és értékeiket. Skeggs (2011) szerint azokat, akik a kapitalizmus logikáján kívül helyezkednek el, nem kell feltétlenül belsőleg elfogadniuk a domináns társadalmi normákat, hanem képesek alternatív értékeket kialakítani, amelyek a közösségi támogatásra, a gondoskodásra, a lojalitásra és az érzelmi kapcsolatokra építenek. A marginalizált csoportok számára az ilyen nem-utilitárius kapcsolatok azok, amelyek lehetővé teszik számukra a társadalom és önmaguk értékelését, olyan módon, ami nem függ a kapitalizmus gazdasági logikájától.

Ezek az alternatív értékek nem csupán a gazdasági korlátozások ellen folytatott küzdelmet jelentik, hanem a társadalmi megbecsülés és az igazságtalan megítélés elleni védekezést is. Az alacsony jövedelmű rétegek gyakran olyan megbecsülésre vágynak, amelyet nem kapnak meg a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük miatt. A szégyen, amelyet Sayer (2005) a társadalmi osztályokkal kapcsolatos tapasztalatok egyik alapvető érzelmeként ír le, az osztályalapú különbségek következménye. Azonban nem csupán külső elítélés eredményezi a szégyent, hanem a közös értékek és az elvárt társadalmi normák is szerepet játszanak a társadalmi osztályok közötti feszültségek kialakulásában.

Sayer szerint a szégyen nem csupán az elutasítottság érzése, hanem annak kifejeződése is, hogy az emberek nem tudják úgy élni az életüket, ahogyan azt mások, vagy ők maguk értékesnek tartanák. A domináns értékek nem mindig a hatalmasok értékrendjét tükrözik, hanem gyakran a közösségi együttélés alapját képező normákat és erkölcsi elveket. A különböző osztályok közötti tiszteletlenség és értékrendek ütközései szégyent és haragot válthatnak ki, amelyek a közösség támogatásában és az önértékelésben találhatják meg a válaszokat. Ezen értékek keresése nem csupán a gazdasági alapon való túlélésről szól, hanem a társadalmi tiszteletről, elismerésről és a méltóság megőrzéséről is.

A domináns társadalmi normák és a normatív elvárások hatására a szégyenérzet nem csupán társadalmi reakció, hanem az érzelmi közvetítőképesség alapvető része. Az, hogy egy adott osztály hogyan él, miként formálja társadalmi értékeit, nagymértékben meghatározza, hogy miként reagálnak a szégyenre, tiszteletlenségre és társadalmi megbecsülésre. A marginalizált csoportok tehát nemcsak gazdasági kényszerek ellen, hanem az elnyomó társadalmi értékrendek ellen is fellépnek, hogy alternatív értékeket és normákat alakítsanak ki.

Az ilyen alternatív értékek kialakítása a közösségi érzésben, a kölcsönös gondoskodásban és a nem-utilitárius kapcsolatokban találhatja meg helyét. Az alacsony jövedelmű rétegek nem csupán a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük miatti szégyent érzik, hanem azért is, mert nem rendelkeznek azzal a társadalmi megbecsüléssel, amelyet elvárnának az őket körülvevő társadalmi normáktól. Azonban ezen csoportok számára az alternatív értékek nem csupán válaszok a gazdasági vagy társadalmi problémákra, hanem a megbecsülés, a tisztelettudó kapcsolatok és a közösség által kínált támogatás is.

Fontos, hogy a társadalmi értékek nem csupán gazdasági alapúak, hanem mély erkölcsi és normatív dimenzióval is bírnak. Az emberek számára fontos dolgok nem csupán a materiális javak, hanem azok az értékek is, amelyek meghatározzák az önállóságot, a méltóságot és a társadalmi elismerést. Ezen értékek és elvek alakítják a társadalmi osztályok közötti kapcsolatokat, és hatással vannak arra, hogy az egyének hogyan látják önmagukat és környezetüket. Az osztályok közötti különbségek nem csupán gazdasági alapúak, hanem kulturális, érzelmi és erkölcsi különbségeken is nyugszanak, amelyek folyamatosan alakítják a társadalom struktúráit és interakcióit.

Miért fontos a tisztelet és elismerés a társadalmi küzdelmekben?

A tiszteletteljes elismerés iránti igény, és a szociális méltóság védelme az egyik legfontosabb mozgatórugója a társadalmi küzdelmeknek. Honneth (1995) rámutat, hogy a tiszteletteljes elismerés elmaradása a társadalmi küzdelmek alapját képezi, és hangsúlyozza, hogy ezek a konfliktusok elsősorban nem gazdasági érdekekből, hanem erkölcsi indignációból származnak. E küzdelmek mögött nem csupán az egyéni érdekeltségek, hanem a közösségi normák megsértése és az egyén társadalmi pozíciójának megkérdőjelezése áll.

A tisztelet hiánya nem csupán egy érzelmi állapot, hanem komoly társadalmi feszültségeket és politikai ellenállást generálhat. Az elismerés iránti vágy az alapja annak a kognitív élménynek, amely a társadalmi igazságtalanság felismerését és a politikai ellenállás szükségességét motiválja. Azok az egyének, akik úgy érzik, hogy társadalmi igényeik elutasításra kerültek, olyan érzelmi reakciókat élnek át, amelyek a társadalmi igazságosságot védelmező aktív cselekvéshez vezethetnek. A tiszteletteljes elismerés elmaradása általában olyan alapvető erkölcsi értékek megsértésével jár, amelyek az egyének számára meghatározzák a társadalomban betöltött szerepüket.

Honneth (2003) szerint a kapitalizmus a társadalmi elismerés egyfajta rendjét képviseli, ahol az elosztási igazságtalanságokat is a szociális tiszteletteljes elismerés hiánya révén kell megérteni. A szociális rendszerekben bekövetkező igazságtalanságok tehát nem csupán az anyagi javak egyenlőtlen elosztásából fakadnak, hanem abból a tényből, hogy az egyének és csoportok elismerésére és tiszteletére irányuló alapvető igények nincsenek megfelelően kielégítve. A szociális ellenállás és a társadalmi változás iránti vágy tehát erkölcsi meggyőződésből fakad, amely az egyének jogait és méltóságát illetően vallott elvekből ered.

Fraser és Honneth közös munkája (2003) arra is rávilágít, hogy a társadalmi igazságtalanságoknak többdimenziós természetük van, és a társadalmi küzdelmeket nem csupán az elosztás, hanem az elismerés szempontjából is értékelni kell. Fraser például arra figyelmeztet, hogy a gazdasági igazságtalanságok nem mindig kapcsolódnak közvetlenül az elismerés hiányához. Az olyan helyzetek, mint amikor egy fehér, ipari munkás munkanélkülivé válik egy üzemi bezárás miatt, sokkal inkább az elosztás problémáját tükrözik, nem pedig az elismerés hiányát. Ezzel szemben az olyan tapasztalatok, mint amikor egy afroamerikai bankár nem tud taxit fogni, már a kulturális elismerés és a társadalmi értékrendek mélyebb problémájával foglalkoznak.

Lamont és munkatársai (2016) az elnyomott csoportok különböző stratégiáit elemzik, hogy miként küzdenek az elismerésükért, és hogyan reagálnak a diszkriminációra. Az afroamerikaiak, arab palesztinok és etióp zsidók mind különböző módon próbálják kezelni a diszkriminációt és a társadalmi kirekesztést. Míg egyesek inkább figyelmen kívül hagyják a rasszizmust vagy humorral próbálnak reagálni, mások jogi úton vagy kollektív protestálással szembesülnek a társadalmi igazságtalanságokkal. Lamont elemzése arra is rámutat, hogy a marginalizált csoportok tagjai nemcsak a társadalmi hierarchiák leépítésére törekednek, hanem saját méltóságuk védelmére is, és mindezt az életük minden egyes napján megélt tapasztalataik révén teszik.

Fontos megérteni, hogy az elismerés iránti vágy nem csupán egy individuális érzés, hanem a társadalmi kapcsolatok és a közösségi normák része. Az elismerés és a tisztelet nemcsak jogi és gazdasági kérdés, hanem kultúrák és társadalmi értékek összefonódása is. A társadalmi küzdelmek, legyenek azok gazdasági, politikai vagy kulturális, mind egy közös nevezőre vezethetők vissza: a társadalmi elismerés és tisztelet alapvető igényére, amely minden ember számára fontos a méltóságuk és a társadalomban betöltött szerepük megértésében és elismerésében.

Hogyan formálódik a társadalmi egyenlőtlenség személyes tapasztalata és az ideológiai legitimizáció korlátai?

A társadalmi egyenlőtlenség természetesítésére vonatkozó diskurzusok gyakran egyesítenek elméleteket, amelyek az ilyen egyenlőtlenségek individuumok számára való elfogadhatóságát vizsgálják, miközben azok a társadalmi rend szükségszerű részeként jelennek meg. A különböző társadalmi osztályok, faji és nemi különbségek érzékelése az egyenlőtlenség globális megjelenésében gyakran sajátos kulturális és szociális formákban nyilvánul meg, így a társadalmi rendet érintő elképzelések különböző határokon belül változnak. A következő fejezetekben azzal a kérdéssel foglalkozom, hogyan jelennek meg az egyenlőtlenségek a mindennapi életben és miért hajlamosak az alárendelt csoportok a rendszer részévé válni, annak ellenére, hogy gyakran világosan érzékelik a hátrányos helyzetük természetét.

A nemek, faji és társadalmi osztályok által átélt egyenlőtlenségek nem csupán külső hatások következményei, hanem azok az alapvető társadalmi környezetek és normák, amelyek közvetlenül befolyásolják az egyének mindennapi döntéseit és a társadalmi elvárásokkal való viszonyát. A szimbolikus legitimizáció elméletei, amelyek az egyenlőtlenségeket a társadalmi rend alkotóelemeként kezelik, nem minden esetben képesek megragadni azt a dinamikát, amely révén az alárendelt csoportok aktívan formálják a társadalmi normákat, és képesek azokra reagálni. Fontos megjegyezni, hogy a domináns csoportok ideológiai legitimizációja, amely elismeri az egyenlőtlenségeket, nem képes teljes mértékben megszilárdítani a társadalmi rendet anélkül, hogy az alárendelt csoportok aktívan részt vennének benne. Még akkor is, ha az egyenlőtlenséget és a dominanciát gyakran természetesnek tekintjük, az alárendelt csoportok közvetlen tapasztalatai folyamatosan újraértelmezik ezeket az állapotokat.

A társadalmi rend természetesítésének kérdése különböző válaszokat generál a társadalom különböző szintjein. A társadalmi egyenlőtlenségek ideológiai legitimizációja arra irányul, hogy elfogadtassa az alárendelt csoportokkal a társadalmi státuszukat, így sok esetben a hátrányos helyzetek a mindennapi élet részévé válnak, anélkül hogy a csoportok tudatosan belátnák azok társadalmi konstrukcióját. Ezen kívül, az alárendelt csoportok sok esetben a hátrányos helyzetük valós természetét is felismerhetik, de mégis kénytelenek abban a környezetben élni, amely ezt az állapotot természetesnek tünteti fel számukra.

A természetesítés elméletei gyakran szembesülnek egy alapvető feszültséggel: azzal a paradoxonnal, hogy miközben az egyenlőtlenség reprodukálódik, az alárendelt csoportok folyamatosan reagálnak arra. A társadalmi csoportok nem pusztán passzívan elfogadják a hátrányos helyzetüket, hanem azok a mindennapi életben, a helyi kontextusokban, aktívan formálódnak. A társadalmi rend és a természetesített egyenlőtlenségek elméletei azt sugallják, hogy a társadalmi környezetekben való alkalmazkodás, a reflexiók előtti tudatosság segíti a rendszerek fenntartását, ugyanakkor a mindennapi lázadás és az alárendeltség formái arra is rámutatnak, hogy az egyenlőtlenség nem egy végérvényes, változhatatlan struktúra.

Az egyenlőtlenségek legitimizálása és a társadalmi rend elfogadása nem kizárólag a társadalom „globalizált” középén zajlik, hanem egy globális déli és északi tapasztalatok között feszülő határokon. Az északi liberális demokráciák és a tradicionális társadalmak közötti különbségek különböző típusú hatalmi mechanizmusokat hoznak felszínre, amelyek az alárendelt csoportok figyelmét elterelik vagy éppen manipulálják, de ezek a rendszerek mindig a helyi társadalmi és gazdasági viszonyokból nőnek ki, és ezek az egyenlőtlenségeket is azok kontextusában kell értelmezni.

A társadalmi egyenlőtlenség mindennapi tapasztalatainak kutatása azt mutatja, hogy nem csak a nyílt elnyomás, hanem a szimbolikus elfogadás is formálja a helyi egyenlőtlenségek mibenlétét. A szubjektív tapasztalatok, amelyeket az emberek a társadalmi egyenlőtlenség mentén alkotnak, fontos szerepet játszanak abban, hogy megértsük, hogyan zajlik az egyenlőtlenség legitimizációja. Az emberek, akik közvetlenül érintettek a társadalmi hierarchiákban, hajlamosak azokat elfogadni, még akkor is, ha tisztában vannak azok működésének igazságtalanságával. Az alárendelt csoportok gyakran nemcsak a helyi vagy nemzeti szintű társadalmi egyenlőtlenségeket érzékelik, hanem globális perspektívákban is.

Az alárendelt csoportok mindennapi tapasztalatai és a társadalmi egyenlőtlenségek szubjektív értelmezése szoros kapcsolatban állnak azokkal az erőkkel, amelyek megakadályozzák a társadalmi változást. A helyi társadalmi struktúrák és a globális egyenlőtlenségek összefonódása lehetőséget ad arra, hogy új, dinamikus perspektívákban tekintsünk a társadalmi egyenlőtlenségekre, és megértsük, miért nem minden esetben vezetnek a dominanciát szolgáló mechanizmusok a végső, változhatatlan elfogadásához.

Miért olyan nehéz megváltoztatni a társadalmi egyenlőtlenségeket?

A társadalmi világ elsősorban apró, mindennapi interakciók végtelen ismétlődéséből épül fel, melyeket szinte észrevétlen normatív korlátok szabályoznak. Ezek az apró, látszólag jelentéktelen cselekvések – utcán való sétálás, üdvözlés, ételkiszolgálás, vagy akár a ruhák felakasztása esős időben – mind hozzájárulnak egy adott társadalmi rend fenntartásához, amely egyszerre hordozza a régi és az új rend elemeit. A társadalmi egyenlőtlenségek tartóssága nem csupán abban gyökerezik, hogy az emberek torzult módon érzékelik saját helyzetüket vagy korlátozottan értik meg az egyenlőtlenségeket, hanem sokkal inkább a gyakorlatban tapasztalt, kollektív cselekvésekhez kötődő korlátokban.

A formális intézmények, mint a törvények vagy szabályok, csak kis részben alakítják viselkedésünket és gondolkodásunkat. A társadalmi rend fenntartása nagymértékben azon múlik, hogy az emberek milyen mindennapi szokásokat követnek, még akkor is, ha ezek a szokások látszólag automatikusan vagy tudattalanul működnek. Így a társadalmi változásokhoz nem elég az intézményi keretek átalakítása, hanem azokat a hétköznapi, szinte észrevehetetlen gyakorlati szokásokat is meg kell változtatni, amelyek e kereteket fenntartják.

A szimbolikus legitimizáció, vagyis az egyenlőtlenségek társadalmi igazolása nem egyenletes és sosem teljes körű, mindig vitatott és megkérdőjelezett folyamat. Mivel a tiltakozás, mindennapi ellenállás, nem megfelelés és kritika elterjedt jelenségek, az egyenlőtlenségek reprodukciója nem feltétlenül igényli a széles körű konszenzust. Ezért a szimbolikus legitimizáció csak korlátozott magyarázatot ad a társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradására.

A pragmatista megközelítés szerint az egyenlőtlenségek tartóssága inkább a kollektív gyakorlatok belső korlátaira vezethető vissza, nem pedig a hatalmi viszonyok természetesnek vett struktúráira. A társadalmi korlátokat úgy kell érteni, mint azokat a feltételeket, amelyek egyszerre akadályozzák és teszik lehetővé a cselekvést, s amelyek a közös gyakorlatok fenntartásához szükségesek. A társadalmi intézmények, szabályok és normák nem egyszerűen külső erőként hatnak ránk, hanem folyamatos gyakorlati interakciók során, állandó értelmezés, változtatás és újraalkotás révén jönnek létre és maradnak fenn. Ez az eljárás nem csökkenti az intézmények korlátozó erejét, hanem megváltoztatja annak természetét.

A társadalmi élet folyamatos rendteremtő tevékenységek sorozata, amelyek egyszerre biztosítják és korlátozzák cselekvéseinket. Ezek az aktivitások – mint a számadás, rögzítés, összehangolás, koordináció és szankcionálás – teszik lehetővé a közös gyakorlatokat, és csak ezek révén változtatható meg a társadalmi rend is. Az ilyen tevékenységek mindig a helyzethez kötött gyakorlati problémák megoldására irányulnak, az akadályok, konfliktusok és veszélyek leküzdésére.

Az intézményesített társadalmi rend tartóssága nem az emberek félreértéséből, hanem abból fakad, hogy az emberek felismerik és alkalmazkodnak ehhez a rendhez, hiszen a mindennapi tevékenységek megszervezéséhez elengedhetetlen annak elfogadása, hogy a társadalmi rend „az, ami”. Ezzel pedig az emberek akaratlanul is hozzájárulnak a rend reprodukciójához, függetlenül attól, hogy egyetértenek-e vele vagy sem. Ez a kollektív, reflektív tudatosság azonban azt is jelenti, hogy a társadalmi rend soha nem lép ki a közösség tudatos és folyamatos újrateremtő tevékenységeinek köréből.

Fontos megérteni, hogy a társadalmi renddel való együttműködés és annak megváltoztatása nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív, gyakorlati megküzdést a körülményekkel, amelyek gyakran előre meghatározottak, mégis lehetőséget adnak a változtatásra. A változások gyakran apró lépésekből állnak, amelyek a mindennapi cselekvések finom átrendezéséből származnak, és amelyekhez elengedhetetlen a kollektív tudás, tapasztalat és stratégiák megosztása. Ez a megközelítés rámutat arra is, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásához nem csupán a tudati szintű változás szükséges, hanem a gyakorlatban megvalósuló, folyamatos együttműködés és újrateremtés is.

A társadalmi élet dinamikája tehát egy állandó egyensúlyozás az engedelmesség és ellenállás között, amelyben az egyének és csoportok képesek egyéni és kollektív céljaikat érvényesíteni úgy, hogy közben figyelembe veszik a társadalmi rend korlátait és lehetőségeit. Ez az összetett folyamat teszi lehetővé, hogy a társadalom egyszerre legyen stabil és változó, konzervatív és innovatív.

Milyen következményei vannak a társadalmi rend megértésének, mint egy önleíró vállalkozásnak?

A társadalom valóságát nem szabad elvont, univerzális kategóriák mentén vizsgálni. Az emberek mindennapi tapasztalataik és gyakorlatuk révén értelmezik a világot, és ebben az értelemben a társadalom valóban egy olyan önleíró vállalkozás, amelyet az egyes emberek, mint praktikus cselekvők alakítanak. A társadalmi kapcsolatokat tehát nem a távoli és külső erők formálják csupán, hanem az emberek interakciói, amelyeket az őt körülvevő társadalmi és anyagi környezet is meghatároz.

A társadalom nem csupán egy statikus struktúra, amely független a benne lévő egyének cselekedeteitől, hanem egy dinamikus és folyamatosan változó rendszer, amelyben a társadalmi gyakorlatok és konvenciók mindennapos tapasztalatok révén alakulnak. Ezen gyakorlatok, amelyek a társadalmi valóságot meghatározzák, olyan külső kényszereket jelentenek, amelyeket az egyénnek pragmatikusan kell kezelnie. Az emberek gyakran érzékelik ezeket a kényszereket, hiszen társadalmi és anyagi környezetük meghatározza, hogyan vélekedhetnek és hogyan viselkedhetnek. A társadalmi világ tehát nem egy fix entitás, hanem egy sor közösen kialakított norma és gyakorlat, amely folyamatosan alakul.

A társadalmi elemzésnek tehát el kell utasítania azokat az elméleti megközelítéseket, amelyek úgy tekintenek a társadalomra, mint egy rejtett rend, amelyet csak a társadalomtudományok specializált eszközeivel lehet feltárni. A hagyományos szociológiai megközelítések gyakran az objektív struktúrák elemzésére összpontosítanak, és figyelmen kívül hagyják a gyakorlati cselekvők, tehát az egyének helyzetét. A kritikai szociológia nem abban rejlik, hogy felfedjük az egyes cselekvők torz, hamis tudatát, hanem abban, hogy megértjük, miként alakítják a közösségek a társadalmi rendet és miként jön létre a társadalmi valóság.

A pragmatizmus azt vallja, hogy a társadalmi élet nem egy elvont struktúra, hanem egy konkrét és helyzethez kötött valóság, amelyet az emberek mindennapi tevékenységeik során alakítanak ki. Az olyan fogalmak, mint hatalom, egyenlőtlenség vagy társadalmi osztály, nem absztrakt entitások, hanem a mindennapi interakciók és a közösségi normák részét képezik. Ezért fontos, hogy a társadalmi elemzést ne egy univerzális, mindenhol alkalmazható struktúra keretében végezzük, hanem helyi és történeti szempontból, figyelembe véve azokat a közösségi interakciókat, amelyek azokat a fogalmakat létrehozzák.

Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy a társadalom valósága nem csupán egy „objektív” struktúra, hanem a társadalmi interakciók és megértések folyamatos eredménye. Az ilyen megközelítés lehetőséget ad arra, hogy jobban megértsük a társadalmi rendszerek működését, miközben elkerüljük azokat a problémákat, amelyek a társadalmi elemzés statikus, absztrakt modellekkel való közelítéséből fakadnak.

Fontos szem előtt tartani, hogy a társadalmi struktúrák és fogalmak nem pusztán elméleti konstrukciók, hanem praktikus ismeretek, amelyek a közösségi tevékenységekben testesülnek meg. A hatalom, a nem, az osztály és az egyenlőtlenség kérdései tehát mindig az adott társadalmi kontextusban és a konkrét interakciókban válnak érthetővé. Az olyan elemzések, amelyek megpróbálják az emberek tapasztalatait az objektív társadalmi struktúrák szempontjából értelmezni, gyakran figyelmen kívül hagyják azokat a konkrét és gyakorlati helyzeteket, amelyek meghatározzák az egyes emberek viselkedését és megértését.

Végső soron az emberek nem csupán reagálnak a külső erőkre, hanem aktívan alakítják a társadalmi világot, miközben folyamatosan alkalmazkodnak az őket körülvevő társadalmi környezethez. A társadalmi rend tehát nem egy statikus entitás, hanem egy olyan dinamikus rendszer, amelyet az egyének aktívan és folyamatosan újraalkotnak. Ennek megértése segíthet abban, hogy jobban ráláthassunk a társadalom működésére, és kritikai elemzésünk ne csupán elméleti, hanem gyakorlati és kontextusfüggő legyen.

Hogyan végezzünk helyes laterális lumbális vetítést és az L5-S1 szakrális szakasz elemzését?
Miért fontos megérteni a portális vénás thrombózis kezelését és következményeit?
Miért fontos figyelembe venni az ε = 0 és ε = -1 eseteket a Szekeres-geometriákban?
Hogyan támogathatja az mesterséges intelligencia a gondoskodó egészségügyi ellátást?
Hogyan reagálhatnak a médiatudományok a hamis hírek korában?