Hogyan formálta az „Intellektuális Sötét Hálózat” a szólásszabadság és kulturális viták dinamikáját Észak-Amerikában?

Bret Weinstein, a kanadai Evergreen Egyetem botrányának egyik központi alakja, hamarosan a szélesebb közönség előtt vált ismertté, miután különböző médiumokban, így Joe Rogan podcastjában és The Rubin Reportban is megjelent. Jordan Petersonnal való együttműködése és párhuzamos közszereplése különösen jelentős volt, hiszen Peterson, a torontói pszichológia professzora, a kanadai C16 törvényjavaslat elleni videóival robbant be a nemzetközi köztudatba. Ez a javaslat a nemi identitás és nemi kifejezés védelmét célozta meg, egyúttal kiterjesztve a diszkriminációellenes törvényt a szexuális identitásra is, amely egyesek szerint a szólásszabadság korlátozását jelentette.

Lindsay Shepherd esete, aki Peterson egyik videóját vetítette egy kanadai egyetemi órán, hasonlóképpen rámutat a campusokon zajló kulturális háborúkra. Shepherd, aki a baloldali identitásból a szólásszabadság védelmezőjévé vált, észak-amerikai online jobboldali közösségek ikonikus alakjává lett. Az IDW szereplői az alternatív média térnyerésével párhuzamosan egyfajta „intellektuális ellensúlyt” kínálnak a mainstream liberális narratívákkal szemben, különösen a „szabadságjogok” és a biológiai alapú nemi különbségek kérdésében.

Weinstein 2019-ben indította el Dark Horse nevű YouTube-csatornáját, amely kezdetben a technológiai cenzúra és a szólásszabadság témáit járta körül. Azonban a COVID-19 világjárvány során a Dark Horse egyre inkább az oltásellenes és járványtagadó narratívák központjává vált. Weinstein és felesége, Heather Heying, mindketten biológusok, bár nem orvosok, a járvány evolúciós és társadalmi vonatkozásairól beszéltek, miközben vitatott, tudományosan nem megalapozott állításokat terjesztettek az ivermektin nevű „kezelés” hatékonyságáról, valamint a mRNS-vakcinák veszélyeiről.

Ezek az állítások jelentős hatást gyakoroltak az oltásellenes mozgalmakra, és több millió megtekintést értek el, hozzájárulva a vakcinák elleni félelmek és szkepticizmus terjedéséhez. Egyes esetekben ezek a narratívák halálos következményekhez vezettek, ami tovább fokozta a platformok, például a YouTube és a Spotify, szigorúbb szabályozását és a veszélyes tartalmak eltávolítását. Az IDW és a kapcsolódó jobboldali médiahálózatok ugyanakkor továbbra is fontos szereplői maradtak a kulturális háborúknak, amelyek az Egyesült Államokban és Kanadában is meghatározzák a közbeszéd irányát.

Fontos megérteni, hogy az „intellektuális sötét hálózat” nem csupán egy médiacsoport vagy egy közösség, hanem egy olyan komplex jelenség, amelyben a szólásszabadság eszméje, a liberális és konzervatív politikai narratívák, valamint a modern technológiai platformok egymással összefonódva alakítják a társadalmi diskurzust. A botrányok és konfliktusok mögött mélyebb kulturális és ideológiai törések húzódnak, amelyek nemcsak az oktatási intézményekre, hanem a politikai rendszerre és a közvéleményre is hatással vannak.

Ezen túlmenően érdemes figyelembe venni, hogy a technológiai platformok moderációs politikái és a digitális kommunikáció új formái radikálisan átalakították azt a teret, amelyben a politikai és kulturális viták zajlanak. Az online tér polarizációja és az információs buborékok létrejötte olyan környezetet teremtettek, ahol a tények és az érzelmek közötti határ elmosódik, és ahol az alternatív narratívák gyorsan terjedhetnek, akár tudományos konszenzusokkal ellentétes irányban is.

Az ilyen komplex jelenségek megértése nélkülözhetetlen a mai társadalmi diskurzusok megértéséhez, különösen azok számára, akik a szólásszabadság, az identitáspolitika, a tudományos tájékoztatás és a közélet kapcsolatát kívánják mélyebben feltérképezni.

Miért fontos megérteni a "woke" kultúra és az oktatás hatásait?

A "woke" kultúra és az oktatás körüli viták napjaink egyik meghatározó jelenségévé váltak. Az internetes platformokon, mint a TikTok, egyre inkább megjelennek azok a videók, amelyek éles kritikát fogalmaznak meg az oktatási rendszerről, a "woke" ideológiáról és a politikai korrektségről. A vélemények széles spektrumot ölelnek fel: egyesek a „cancel culture” terjedését látják, mások pedig a liberális értékek védelmében szólalnak meg. A középpontban azonban mindig ott van a kérdés: mi történik, ha a fiatalokat olyan ideológiai tanokkal nevelik, amelyek szerint Amerika alapvetően rossz?

Dave Rubin, a Rubin Report műsorvezetője és számos konzervatív véleményformáló a „wokeism” terjedését a legnagyobb veszélynek tartja, amelyet az amerikai oktatásban és a különböző intézményekben tapasztal. Rubin úgy véli, hogy egy generációt neveltek fel úgy, hogy a nyugati társadalom alapvetően rossz, és ezt az ideológiát terjesztik a médián, a vállalatok világán és a politikában. Ez a narratíva nem csupán a baloldal egy szűk rétegének problémája, hanem egy komoly társadalmi és kulturális kihívás, amely több évtizede kezdődött el, és amelynek gyökerei a Frankfurti Iskola filozófusainál, mint Max Horkheimer, Antonio Gramsci és Herbert Marcuse, találhatóak. Az ő munkásságuk sokak számára mára már a politikai és társadalmi viták középpontjába került.

A „woke” kultúra nem csupán a kritikát érdemlő politikai jelenség, hanem egy komplex ideológiai áramlat, amely az oktatásban gyökerezik. Az, hogy a fiatalok hogyan értelmezik az identitást, a társadalmi igazságosságot és a történelmet, alapvetően meghatározza a jövőt. Azonban nem mindenki látja ezt egyértelmű fenyegetésként. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen típusú oktatás segít a társadalmi problémák felismerésében és azok megoldásában.

Azonban van egy fontos aspektusa is ennek az oktatásra vonatkozó vitának: az anti-intellektualizmus. A Trump-korszak populizmusa és a jobboldali retorika gyakran az intellektuális elittel szembeni ellenszenvet táplálja. A TikTok-on és más közösségi média platformokon rengeteg olyan videó található, amely az egyetemi diplomákat és a tudományos világot gúnyolja. Az ilyen típusú diskurzusok elterjedése egyre inkább azt a jelenséget erősíti, hogy a tudás és az értékek alapját nem a szakmai tapasztalat vagy a kutatások, hanem az érzelmek és a populáris narratívák képezik.

A tudományos közösség számára talán meglepő lehet, hogy a Frankfurti Iskola filozófusainak nevei és a kritikai elmélet ma már a legnagyobb amerikai televíziós csatornákon, mint a Fox News, kerülnek elő. Az egyetemi bölcsészettudományok világában megszokott nevek, mint Foucault, Derrida vagy Lyotard, a mainstream diskurzus részévé váltak, és egyesek ezekből a nevekből próbálnak egy globális marxista összeesküvést építeni. A kérdés, hogy vajon miért és hogyan került a kritikai elmélet a politikai jobboldal fókuszába, komoly társadalmi és intellektuális reflexiót igényel.

Fontos megérteni, hogy az egyetemi világ és a politikai diskurzus nem választható el egymástól. Az, hogy a társadalom hogyan értelmezi a különböző ideológiai irányzatokat és hogyan jeleníti meg őket a médiában, alapvetően formálja a politikai tájat. A kritikai elmélet nem csupán egy elméleti síkon létezik, hanem konkrét társadalmi és politikai hatásokat gyakorol. Az, hogy az iskolákban hogyan tanítanak történelmet, identitást és társadalmi igazságosságot, és hogyan értelmezik ezeket a fogalmakat, hatással van a jövő politikai diskurzusára és az egyes társadalmi rétegek közötti kapcsolatokra.

A "Woke" Ideológia és Az Egyetemek Kulturális Háborúja

A kultúraháborúk és a "woke" ideológia egyre inkább az amerikai és nemzetközi politikai diskurzus középpontjává váltak. A jobboldali kommentátorok és politikusok gyakran támadják az egyetemeket, mint a baloldali ideológia fellegvárát, amely elnyomja a konzervatív véleményeket és terjeszti a társadalmi igazságosság eszméjét. Azonban a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Az egyetemek és a humán tudományokkal foglalkozó tanszékek gyakran mélyreható kutatásokat végeznek olyan kérdésekben, mint a környezeti fenntarthatóság, az online szélsőséges ideológiák hatásai, és a hallássérültek számára készített audióleírások.

A jobboldali kritikusok, mint Pluckrose és Lindsay, folyamatosan hangsúlyozzák, hogy az egyetemek és a társadalmi igazságosság terjedése a baloldali politikai hatások eredményeként jött létre. Egyesek úgy vélik, hogy a humán tudományok, mint például a queer vagy a diverzitás tanulmányok, nem kínálnak valódi munkaerő-piaci előnyöket, és a végzősök gyakran munkanélkülivé válnak, dühösek és szűklátókörűek, miközben mindent a race, szexualitás és nemi identitás egyszerűsített szemüvegén keresztül látnak. Ezen vélemények a baloldali és liberális ideológiák háttérbe szorulását próbálják hangsúlyozni, miközben a konzervatív vélemények elnyomására tett erőfeszítéseket kritizálják.

Egyes kutatók, mint Janna Thompson, arra figyelmeztetnek, hogy a kultúraháborús diskurzusok, amelyek az egyetemek "woke" ideológiai elhajlását és a "cancel culture" erősödését említik, káros hatással vannak a társadalmi diskurzusra. A politikai támadások és a kulturális háborús retorika által táplált félelem csak tovább mélyíti a társadalom megosztottságát. Az ilyen típusú narratívák, amelyek az egyetemek tevékenységét baloldali elnyomásként ábrázolják, sokszor nem tükrözik a valóságot, amelyben az oktatás és kutatás a társadalom szempontjából fontos és gyakran elhanyagolt kérdésekkel foglalkozik.

A "Trump Effect" fenomenológia, amely a globális kultúraháborúkat és a "woke" ideológia ellen vívott háborút elemzi, világosan mutatja, hogyan terjed ez a narratíva a világ peremterületein. Az Egyesült Államokból kiinduló populista, konzervatív politikai mozgalom a nemzetközi politikai diskurzusban is jelentős hatással van, és az egyetemek, mint a baloldali ideológia terjedésének központjai, folyamatos támadás alatt állnak. Míg az amerikai kultúraháborús diskurzust a Fox News és hasonló médiumok táplálják, az ilyen típusú "moral panic" egyre nagyobb mértékben hat az oktatás politikájára világszerte, beleértve Ausztráliát és más angolszász országokat.

A modern egyetemek tehát olyan intézmények, amelyek hatalmas társadalmi és politikai felelősséggel bírnak. Míg a jobboldali kritikusok gyakran vádolják őket baloldali ideológiai központokként, az egyetemek valójában sokkal komplexebb szerepet játszanak a társadalom fejlődésében. Az oktatás és kutatás nem csupán ideológiai csatateret jelent, hanem olyan kérdéseket is felvet, amelyek alapvetően befolyásolják a jövő generációk számára a társadalmi, politikai és gazdasági igazságosságot. Az egyetemek globális hatásai nemcsak a helyi politikai diskurzusokat alakítják, hanem hozzájárulnak a társadalom új irányvonalainak kialakításához is.

Hogyan kérdőjelezi meg Sanja Iveković a politikai hatalom vizuális reprezentációját?

Sanja Iveković műve, a Triangle (1979), alapvető kritikát fogalmaz meg a szocialista állam vizuális rendje ellen, különösen a politikai vezetők megjelenítésének uralma kapcsán a „szocialista ikonószférában”. A mű dokumentál egy akciót, amelyet Zágrábban hajtott végre Tito jugoszláv elnök látogatásának napján. Iveković a balkonról figyeli a díszmenetet, miközben olvas és olyan gesztusokat tesz, amelyek a maszturbációt idézik fel. Ez az aktus nem csupán provokatív, hanem a hatalom által létrehozott vizuális narratívát bírálja, hiszen egy, a hagyományos rendet megkérdőjelező, személyes, intim gesztust helyez szembe az állami ceremóniával és a politikai vezető reprezentációjával.

A mű háromszög-szerű dialógusra épül: az állam (a rendőrség képviseli), a polgárok (a tömeg), és az alkotó között. Iveković gesztusai nemcsak személyes önkifejezések, hanem szándékos provokációk, melyek kényszerítik az állam apparátusát a saját működésének megnyilvánulására, a cenzúra alkalmazására. Az, hogy a titkosszolgálat reagál és eltávolíttatja az alkotót a balkonról, feltárja a hatalom sebezhetőségét és a képmutató kontroll igényét a reprezentáció fölött.

E mű fényében különösen érdekes megvizsgálni, hogy a hatalom és az egyén viszonya hogyan változik meg a patriarchális és totalitárius rendszerekben. Iveković személyes, intellektuális önreflexiója és testi gesztusai élesen szemben állnak a tömeges, uniformizált állampolgári szereppel és a politikai vezető grandiózus képével, amely populista narratívával igyekszik magát a nép fölé emelni. A férfi államférfi és a női művész kettőssége egyben a hatalmi viszonyok genderes aspektusaira is rávilágít.

Az események viszonyítási pontként szolgálhatnak a 2021. január 6-i Capitol Hill-i ostromra is, ahol a hatalom, a tömeg és Trump viszonya szintén háromszögként ábrázolható. Trump retorikája az „álmélyállam” elleni harc képében tetszhalott elnökként saját bukásának tagadását jelenítette meg, míg az ostrom során már visszakozott, hivatalos tiszteletet sürgetve a rend és törvény iránt, elhatárolódva az általa korábban ösztönzött tömegtől. Ez a váltás azt mutatja, hogy a tömeg az elnök szavait komolyabban vette, mint maga az elnök.

Adrian Paci Interregnum című munkája is fontos kiegészítésként szolgál a hatalom és a polgárok viszonyának megértéséhez. A mű a kommunista rendszerek vezetőinek halálakor megjelenő, rituális gyász és a hatalomváltás közötti átmeneti időszakot ábrázolja. Az interregnum – az „átmeneti idő”, amikor a régi hatalom haldoklik, az új pedig még nem született meg – szimbolizálja a rendszerek válságát és a hatalom kultuszának végét. A vezetők holttestének hiánya a történelmi veszteség érzetét erősíti, egyúttal pedig a hatalmi rendszerek folyamatos megfigyelés és kontroll alatt tartását is kifejezi.

A művek mindegyike mélyrehatóan vizsgálja a hatalom megjelenítésének és megkérdőjelezésének módjait, rámutatva arra, hogy a vizuális reprezentációk nem csupán ábrázolások, hanem aktív politikai eszközök, amelyek a társadalmi struktúrák működésének elengedhetetlen részei. Az alkotói gesztusok, akár provokatívak, akár rituálisak, folyamatosan formálják és reflektálják a hatalom és az egyén közötti viszonyt.

Fontos megérteni, hogy a hatalom vizuális megjelenítése nem semleges; mindig hordoz egy ideológiát, amely a társadalom szerkezetét és a hatalmi viszonyokat tükrözi vagy épp megerősíti. Az ilyen művek arra hívják fel a figyelmet, hogy a vizuális kultúra miként válhat a hatalom kritikus eszközévé, és hogyan válhat az egyéni ellenállás, az intellektuális és testi önkifejezés terepévé egy olyan világban, amely a politikai kontrollt és uniformizációt helyezi előtérbe.

Mi történik, amikor a politikai performansz valósággá válik?

2021. január 6-án a világ szeme láttára történt meg az, amit korábban csak radikális politikai művészek vagy performanszművészek mertek vizionálni: az amerikai demokrácia épületét, a Capitoliumot ostrom alá vették saját állampolgárai. A résztvevők közül sokakat azonosítottak közösségi médián keresztül, elveszítették munkahelyüket, társadalmi státuszukat, és bűnügyi eljárás alá kerültek. A hatóságok reakciói, különösen egyes rendőri egységek passzivitása és a barikádok elhagyása, tovább fokozta a kérdést: ez valóban lázadás volt, vagy inkább egyfajta összehangolt performansz, amelyben az állami erőszakszervek cinkosan hallgattak?

A Trump-párti tiltakozók közül egyet a rendőrség agyonlőtt – Ashli Babbit, az amerikai légierő veteránja lett a dráma egyik mártírja. Ez az esemény újraélesztette a politikai mítoszokat és mártírkultuszokat, amelyeket korábban csak a Balkán posztszocialista nemzeti performanszaihoz társítottunk. A különbség azonban az, hogy míg a volt Jugoszlávia térségében a turbofolk zene és a radikális színpadi előadások keretein belül zajlottak ezek a folyamatok, addig az USA-ban maga az elnök szerepelt a főszerepben, aki egyszerre volt előadó, rendező és díszletépítő.

A médiában és művészeti diskurzusban megjelent értelmezések egyre inkább afelé hajlanak, hogy a Trump-elnökség egyfajta performanszművészetként olvasható. Ezt Christopher Grobe és más kutatók is alátámasztják, akik szerint a „Trump mint művész” koncepciója nemcsak provokatív, hanem termékeny értelmezési keretet is kínál a jelenkori politikai kommunikációhoz. A médiajelenlét, az ismétlődő szimbólumok, az ellenségképzés, valamint az érzelmekkel való tudatos manipuláció olyan eszköztárat mutat, amely túlmutat a hagyományos politikai stratégiákon.

A performansz itt nem csupán egy művészi kifejezőeszköz, hanem a politikai valóság meghatározó mechanizmusa. A határ a politikai aktivizmus és a színház között elmosódott. A Trump-korszak tehát nem egyszerűen politikai korszak volt, hanem esztétikai fordulat is. A politika teatralizálódása, a személyes mitológiaépítés és a vizuális szimbólumok használata a 21. századi hatalomgyakorlás új formáira mutat rá.

Fontos felismerni, hogy a politikai performansz nem csupán a politikusok színjátéka, hanem a nézők – vagyis az állampolgárok – aktív részvételére is épül. A Capitolium ostrománál nem passzív közönség volt jelen, hanem szereplők, akik saját szerepüket a közösségi médián keresztül formálták, rögzítették és újraértelmezték. A hatalom nemcsak reprezentál, hanem újrateremt – és ebben a folyamatban a média, az algoritmusok, a narratívák és a vizualitás éppoly fontos, mint a törvények és intézmények.

Nem elég tehát a politikát pusztán intézményi logikák mentén értelmezni. Meg kell érteni a kulturális kódokat, amelyek működtetik: a szimbólumokat, a mitológiát, a nosztalgiát és a vágyakat, amelyek révén a társadalmi tömegek mozgósíthatóvá válnak. A Trump-jelenség nem magányos kivétel, hanem a kortárs populizmus globális logikájának szerves része – és ennek megértése kulcsfontosságú a jövő demokratikus kihívásainak felismeréséhez.