Miért és hogyan alakította a QAnon a propaganda és a manipuláció világát?

A QAnon jelensége nem csupán egy újabb konspirációs elmélet, hanem egy szándékosan tervezett, manipulációval átitatott játék, amely a felhasználókat egy virtuális valóságban irányítja, miközben a valóságos társadalmi és politikai rendszerek működését kérdőjelezi meg. A QAnon működését az apophenia, a véletlenszerű jelekben való minta keresése és az ezekhez rendelt jelentéses értelmezések alapozzák meg, miközben azok egyre inkább irányítottá válnak. A QAnon maga is egyfajta játék, amely a résztvevőket folyamatosan bevonja, miközben azok egyre inkább megerősítést nyernek téves hiedelmeikben és előítéleteikben.

Reed Berkowitz, játéktervező és kutató, aki a valóságban játszott játékok szakértője, egy olyan példát említ, ahol a résztvevők, akik egy interaktív játék során próbáltak megfejteni egy rejtélyt, a valóban egyszerű nyomot figyelmen kívül hagyták, és inkább egy véletlenszerűen elhelyezett faanyagdarabokat értelmeztek úgy, mint egy irányt mutató nyilat. Ez a jelenség, amelyet Berkowitz apopheniának nevez, azt jelzi, hogy az emberek hajlamosak véletlenszerű jelekből túlzott jelentőséget adni, és ennek alapján következtetéseket levonni.

A pszichológiában az apophenia fogalmát először 1958-ban használták Klaus Conrad kutatásai kapcsán, amelyeket a skizofrénia megértésére dolgozott ki. A jelenség azóta a pszichológiai kutatások középpontjába került, hiszen sokszor az emberek nemcsak hogy mintákat keresnek a véletlenszerű eseményekben, hanem aktívan próbálnak jelentést is rendelni hozzájuk. Péter Brugger, aki továbbfejlesztette Conrad elméletét, a paranormális jelenségek, mint a szellemek vagy a megmagyarázhatatlan jelenségek észlelésére is alkalmazta, kiemelve, hogy a túlzott mintakeresés fokozza a különféle téves elképzelések kialakulásának esélyét.

A közösségi médián, különösen a Reddit-en és a 4chan fórumokon, a QAnon hívői folyamatosan újabb és újabb nyomokat, "morzsákat" keresnek, amelyek révén megerősíthetik saját hitüket a világ összeesküvésével kapcsolatosan. Mindez egy végtelenített játékot alkot, amelyben minden apró jelnek, véletlennek vagy történésnek egy mélyebb és sötétebb jelentést adnak, amely összhangban van a saját paranoiás világnézetükkel. A résztvevők, a "kutatók" úgy érzik, hogy egy rejtélyes kódot fejtenek meg, és mindegyikük saját kutatásának eredményeként ér el ugyanarra a következtetésre, miközben elutasítják a hivatalos forrásokat és a tudományos konszenzust.

A pszichológiai kutatások, például Jan-Willem van Prooijen és munkatársai 2018-as kutatásai is megerősítik, hogy az apophenia hajlama szoros kapcsolatban áll a konspirációs gondolkodással. Az ő kísérleteik azt mutatják, hogy a véletlen minták és jelek észlelése elősegíti a konspirációs elméletekhez való ragaszkodást. Azok, akik hajlamosak a mintákat keresni, könnyebben hisznek a világot irányító rejtett erők létezésében. Ezen elméletek terjedése és megerősítése egy ördögi kört alkot, amelyet semmi sem tud megállítani, és ami folyamatosan erősíti a már meglévő hiedelmeket.

A QAnon világában tehát egy elvont, állandóan bővülő és átalakuló játék zajlik, amely nem csupán szórakoztató, hanem egyben manipulatív is. A résztvevők, miközben egy közösséghez tartozónak érzik magukat, folyamatosan keresnek és találnak egy-egy újabb nyomot, amely azt a benyomást kelti, hogy ők mások előtt ismerik az igazságot. Az ilyen típusú közösségek rendkívül erőteljes társadalmi kohézióval bírnak, hiszen minden egyes felfedezés megerősíti a csoport identitását, és biztosítja a tagok számára azt az érzést, hogy egy világra szóló küldetést teljesítenek.

Mi az a „delegált előadás”, és hogyan magyarázza a Capitol Hill-i zavargásokat?

A Capitol Hill-i zavargásokat nem egyszerűen a spontán erőszak és a politikai feszültség termékének tekinthetjük, hanem egy különös, formálisan rendezett eseményként, amely számos jellemzőjében emlékeztet a „delegált előadás” fogalmára. Ez a fogalom a társadalmi helyzetek és viszonyok művészeti eszközként való felhasználását jelenti, amikor a résztvevők egyfajta előadói szerepben mozognak, gyakran a korábbi erőszakos, rasszista tüntetésekből – például a 2017-es charlottesville-i eseményekből vagy az Arizonai „Stop the Steal” megmozdulásokból – már jól begyakorolt stratégiákra építve. Nem arról van szó, hogy a Capitol Hill-i ostrom szándékosan lett volna megtervezett előadás, hanem inkább arról, hogy a rendezett előadások formanyelve és a Trump hívei, valamint a nyilvánosság között létrejött dinamikák között feltűnő hasonlóságok figyelhetők meg.

Ez a véletlen posztmodernizmus a Capitol Hill-i zavargások esetében három fő sajátosságot hordoz magában: egyrészt egy „stílus”, amely formailag posztmodern elemeket mutat, de nem a posztmodern eszmerendszerből ered; másrészt az évtizedekkel ezelőtti baloldali kritikai gondolatok és viták újrahasznosítását; harmadrészt pedig a szabályozás teljes hiányát, amely a szélsőséges esztétikai és etikai normák feladását jelenti.

A Capitol Hill-i események képi és performatív hasonlóságai az Abu Ghraib börtönben készült kínzási fotókhoz is kapcsolódnak, amelyek ugyan nem műalkotások, de az erőszak és a közönség reakciói miatt művészettörténeti keretben is értelmezhetők. Ez az összehasonlítás segít megérteni, hogy az ostrom nem csupán egyedi, de mégis bizarrul ismerős esemény, amelyet nem szabad művészi eszközökké alakítani, hanem kritikusan kell elemezni, hogy megakadályozzuk az erőszak normalizálását.

A zavargások megítélése kapcsán felmerült a karneváli nézőpont is, amely a populista energia kitöréseként mutatja be a történteket. Mikhail Bakhtin elmélete szerint a karnevál a népi kultúrában az átrendeződés és megújulás pillanata, amely azonban politikai irányultság szempontjából bizonytalan, és gyakran hatékonyan akadályozza meg az igazán radikális változásokat. A Capitol Hill-i ostrom esetében ez a karneváli megközelítés nem magyarázza meg a Trump, a támogatók és a közönség közötti szimbolikus cserét, és nem világít rá az esemény utóhatásaira sem.

Az események utáni gyors helyreállítási munkálatok, melyekben főként színes bőrű munkások vettek részt, szintén a társadalmi és faji egyenlőtlenségek meglétét igazolják. Ez a kontraszt élesen kiemeli a zavargások fehér felsőbbrendűségi tónusát és a társadalmi osztályok közötti kizsákmányolás folytatódását.

A társadalmi viszonyokat és helyzeteket mint művészeti anyagot használó performanszok jelensége az 1990-es évektől vált széles körben ismertté, és olyan teoretikusok, mint Nicholas Bourriaud, a „relációs esztétika” fogalmával írták le ezt a folyamatot. Ez az irányzat a hagyományos képzőművészeti kategóriákon túllépve hoz létre olyan műveket, amelyek a mindennapi élet apró mozzanatait, beszélgetéseket, étkezéseket vagy akár táncot is bevonják, ezáltal új dimenziókat nyitva a társadalmi viszonyok művészi megjelenítésében.

Fontos megérteni, hogy a Capitol Hill-i zavargások nem csupán erőszakos politikai eseményként értelmezhetők, hanem egy komplex társadalmi és kulturális performansz részeként, amelyben a szabályozatlanság és az egyéni önkifejezés radikális formái keverednek a történelmi és ideológiai visszhangokkal. Az események mögött meghúzódó mélyebb szimbolikus és esztétikai rétegek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalmi feszültségeket ne csupán tüneti kezelésként, hanem átfogóan, a gyökereknél fogva tudjuk kezelni.

A Balkáni Exotika és a Kulturális Különbségek Megjelenítése a Művészetben

Az előadás sikeréhez hozzájárult a közönség lelkes és energikus reakciója a zenére, amely jellemző a turbo-folk koncertekre. Az esemény résztvevői nemcsak a galéria hagyományos közönsége, hanem jugoszláv migránsok is voltak Bécsből, akik sajátos módon formálták az esemény atmoszféráját. A dokumentumfotók, amelyek az eseményről készültek és Tomic weboldalán elérhetőek, jól illusztrálják a „kultúrák ütközését” – a galéria közönségének sötét ruháit és a volt jugoszláv migránsok arany keresztjeit, bőrkabátjait.

A „meghiúsult” találkozó Tomic munkájában a turbo-folk közönség és a kortárs művészeti közönség között zajló érdemi kapcsolat hiányára utal. Az esemény úgy tűnik, mintha egy előre megadott balkáni gastarbeiter tömeg lépett volna be a galéria térbe, élvezte az előadást, majd távozott. A művészeti közönség ezzel szemben csupán egy egzotikus balkáni látványosságot élvezett, amelyet általában a peremterületeken, klubokban láthatunk. Tomic ugyan azt vallotta, hogy a láthatatlan migráns közösséget kívánta láthatóvá tenni, de valójában ezt csak egy művészeti galériában sikerült megvalósítania.

A találkozó kudarcával kapcsolatban Dimitrijevic kritikája igaznak tűnt, de tévedett, mivel a migránsok többsége takarítási és karbantartási munkát végez. Így a találkozás igazsága a következő napon, a performansz után a galéria takarítása során valósulhatott meg. Hasonlóan ahhoz, ahogy a Capitol Hill-i zavargások után a takarítók (akik gyakran színesbőrűek voltak) dolgoztak a Fehér Szupremácia tüntetők után. Tomic munkája segít megvilágítani a populizmus fegyveres használatát és a Capitol Hill-i kudarcot. Művében ezek a kérdések a „balkáni egzotikum” és az európai centrum kapcsolatát körüljáró problémák körül forognak.

Nikolić Death Anniversary (2004) című műve egy újabb példát ad arra, hogyan lehet a balkáni identitást egy európai kontextusban manipulálni, hogy felhívja a figyelmet az autentikus művészeti identitások globális piacon való láthatóságára. Nikolić egy balkáni sírásót választott, aki Marcel Duchamp sírjánál gyászolja az elhunytat a francia Rouenben, annak halálának 36. évfordulóján. A műben az archaikus balkáni hagyományok találkoznak Duchamp, az európai modernizmus „istensége” által képviselt univerzalitással, miközben Nikolić szándékosan a balkáni művészet ezen különleges aspektusát használja arra, hogy megkérdőjelezze a központi európai művészeti diskurzust. A sírásó szerepe, mint affektív munkaerő, egy kulturális manipulációs stratégiává válik, amely lehetővé teszi Nikolić számára, hogy az autentikus, őszinte művészeti érzelmeket másra delegálja, miközben ő maga a globális művészeti piacon való elismerést hajszolja.

A Death Anniversary műve háromszoros paródiát valósít meg: a balkáni identitások mitologizált előállítását a nemzetközi művészeti körökben; a modernizmus európai hőseinek szentségét; és a hagyományon keresztül megerősített nacionalista populizmus formáját. Nikolić a sírásó tevékenységét a balkáni kulturális hagyomány egyfajta karikaturájává alakítja, amely a globális művészeti körökbe való belépést célozza meg, miközben egyúttal felhívja a figyelmet a központ és a perem közötti egyenlőtlenségekre.

A művész ezt az úgynevezett „ön-balkánozást” egy taktikai fogásként használja, hogy a hagyományokat a jelenkori kultúra és pénzügyi tranzakciók kontextusában értelmezze. A balkáni sírásók szolgáltatása a hagyományos temetkezési szokások részeként mindmáig üzleti tranzakció, amelyben a sírásók választják ki a gyászdalokat, miközben azok egy „hagyományos” szolgáltatást kínálnak. Nikolić műve ebben az értelemben a hagyományos kulturális forma kritikájává válik, amely egyben a globalizált művészeti világban való érvényesülés árnyoldalait is tükrözi.

A művészetben való „delegálás” és a kulturális különbségek manipulálása tehát nemcsak esztétikai kérdés, hanem a globális művészeti piacon való érvényesülés stratégiájává is válik, amelyben a balkáni művészek gyakran önálló identitásukat és kultúrájukat a nemzetközi közönség számára vonzóvá teszik, miközben a saját társadalmi valóságukról való távolságtartás révén próbálnak előre lépni. Az ilyen típusú művek tehát nemcsak az európai centrum és a balkáni perem közötti kulturális különbségeket tárják fel, hanem azt is, hogy ezen identitások hogyan válhatnak a globális művészeti piacon való érvényesülés eszközeivé.

Hogyan alakította az amerikai kultúrharc politikája a 2020-as évek társadalmi diskurzusát?

A poszt-igazság idején, a 2020-as évek elején, a történelem ábrázolása, és annak reprezentációja a köztereken, mint a nyilvános szobrok és emlékművek, központi szerepet kaptak. A szobrok körüli viták, amelyek a rasszizmus és a gyarmatosítás örökségeire irányították a figyelmet, 2020-ban "szoborháborúk" formájában csúcsosodtak ki. Az Egyesült Államokban a Konföderációs emlékművekről folytatott diskurzusok, Nagy-Britanniában a gyarmati emlékművekről szóló viták, valamint hasonló események Ausztráliában, Kanadában és más országokban a történelem és az identitás kérdését élezte ki a globális közbeszédben. A monumentális emlékművek, amelyek a gyarmatosítás és a fehér felsőbbrendűség szimbólumaiként funkcionáltak, egyre inkább kétségbe vonták a történelmi narratívákat, és az őket körülvevő politikai diskurzusokat. A Trumpista jobboldali reakciók részéről ez a jelenség sok esetben politikai ellenállást váltott ki, amely a történelmi emlékezettel való szembenézés elkerülésére, valamint a múlt feledésbe merítésére irányult.

A poszt-ideológiai politikai környezetben az "anti-woke" diskurzus, amelyet az Egyesült Államokban Trump és hívei alkalmaztak, a központi vitapontokká vált a politikai tájékozódásban. A politikai művészetek és az olyan kortárs művészek, mint Kara Walker, Raqs Media Collective, Adrian Paci és Mladen Miljanović, munkáikban szembesítik a közönséget a gyarmati és rasszista örökségekkel, amelyek a szobrok és emlékművek formájában a mai köztereken is jelen vannak. Munkáik újraértelmezik a művészet szerepét a társadalmi és politikai diskurzusban, és segítenek megérteni, hogyan kapcsolódnak a történelmi emlékek és a politikai hatalom.

A Trump hatásának és a poszt-ideológiai politikai diskurzusoknak fontos szerepe van a kortárs politikai tájban. A Capitol Hill-i lázadás, amely 2021. január 6-án zajlott, egy új típusú politikai performanszként jelenik meg, amely nemcsak Trump politikai stratégiájának kifejeződése, hanem a politikai diskurzus performatív átalakulását is jelzi. A lázadás résztvevői olyan "delegált performanszot" hajtottak végre, amelyben a közönség nemcsak passzívan figyelt, hanem aktívan részt vett a Trump által vezetett szimbolikus eseményekben, amelyek a "nagy hazugságra" építettek. Az ilyen típusú politikai performanszok a baloldali és jobboldali diskurzusok közötti különbségeket élesítik, miközben megkérdőjelezik a demokratikus politikai intézmények és értékek stabilitását.

Az ilyen események és művészeti projektek fontossága abban rejlik, hogy képesek felhívni a figyelmet a politikai performativitás és a társadalmi igazságtalanság közötti kapcsolatra, és segítenek értelmezni a politikai manipulációk, elnyomások és hazugságok világát, amely ma is az amerikai és globális politikai tájat formálja. Az emlékművek és szobrok szerepe, valamint azok politikai értelmezései, tehát nem csupán esztétikai kérdésként, hanem mélyebb társadalmi és politikai diskurzusok részeként jelennek meg, amelyek alapvetően befolyásolják a történelmi és politikai identitásainkat.