Hogyan korlátozzák az államok a városok fejlődési lehetőségeit konzervatív eszközökkel?

A tulajdon kisajátításának konzervatív korlátozása az elmúlt évtizedekben az egyik legjelentősebb beavatkozási formává vált, amely aláássa a városi fejlesztési politikák lehetőségét. A politikai jobboldal sikeresen ösztönözte az állami törvényhozásokat, hogy szigorítsák a kisajátítás alkalmazását és növeljék a földtulajdonosoknak járó kifizetéseket. Ez különösen súlyosan érinti azokat a belső városrészeket, ahol a fejleszthető területek gyakran több száz tulajdonos között oszlanak meg – ilyen helyzetekben a kisajátítás gyakran az egyetlen eszköz a gazdasági fellendüléshez. A szuburbanizált peremvidékeken, ahol a föld jellemzően kevés kézben koncentrálódik, ez kevésbé probléma. A zsugorodó, földhöz kötött belvárosi régiókban azonban a kisajátítás korlátozása a fejlesztéspolitikai cselekvőképesség megszüntetését jelenti.

Ez az elosztási gyakorlat nem csupán fejlesztéspolitikai korlátokat szab, hanem egyenlőtlenséget mélyítő és városi elszegényedést gyorsító hatású. A „rightsizing” – vagyis a szétaprózott népesség koncentrálása növekedési korridorok mentén, a megüresedett negyedek zöldterületté alakítása – potenciálisan előremutató stratégia lehetne a válságövezetekben, ám az államok nem biztosítanak elegendő forrást lakásépítésre vagy környezetrehabilitációra. Ehelyett a „rightsizing” a gyakorlatban pusztán bontási programmá alakul, amely a legsebezhetőbb lakosság kiszorítását eredményezi.

A büntetőpolitika területén is egyértelműen kirajzolódik a konzervatív állami beavatkozás szelektív természete. A tulajdonosi körhöz tartozó szabálysértések – mint az adófizetés elmulasztása vagy az építési előírások megsértése – szinte soha nem kerülnek érdemi szankcionálásra, mivel a városoknak nincs forrásuk a végrehajtásra, vagy az állam közvetlenül be is tiltja azt. Ezzel szemben a bérlői és szegény polgári rétegek szigorú, zéró toleranciás büntetési rendszer alá esnek.

Az 1960-as és 1980-as évek drogjárványai idején az állami törvényhozások a végletekig fokozott rendőri fellépésekkel, új börtönök építésével és aránytalan szankcionálással reagáltak, amely elsősorban a fekete lakosságú városrészeket sújtotta. A crack és a por kokain közötti büntetőjogi különbségtétel révén a fekete lakosság kriminalizálása rendszerszinten zajlott, és a börtönből szabadult személyek számára az újrakezdés lehetősége – munkához jutás, lakhatás – szinte teljesen elérhetetlenné vált. A társadalmi stabilitás esélye így minimálisra csökkent.

Az új börtönök többnyire fehér, vidéki, konzervatív térségekben épültek, míg a rabok a nagyvárosokból származtak. Mégis, bizonyos államokban a börtönök elhelyezkedési helye szerint számítják be a fogvata

Hogyan alakult ki a neoliberális városi politika és mi a szerepe a faji reakciónak?

Amikor karizmatikus politikai vezetők, mint Ronald Reagan és Margaret Thatcher hatalomra kerültek, gyorsan alkalmazták ezt az alternatív megközelítést. A kormányzás minden szinten érintett volt, és az ő vezetésük alatt számos politikai és gazdasági változás ment végbe. Az ő történeteik rendkívül erősek, és sok alapfeltevést magamévá tettem, különösen azt, hogy a helyi vagy városi politika sokszor nem csupán helyi, hanem sokkal tágabb, nem helyi paradigmák által is meghatározott. Azonban az ilyen elméletek korlátozottak a szigorú materialista hangsúly miatt: azokat a körülményeket és eszméket tekintik a legfontosabbnak, amelyek elsősorban gazdasági jellegűek. A központi szereplők általában a vállalatok és konzervatív közgazdászok, akik az adók magas mértékeivel és a lassú gazdasági növekedéssel voltak motiválva. Az egyéb társadalmi konfliktusok és mozgalmak viszont ritkán kerülnek említésre az ilyen narratívákban.

Nem állítom, hogy a gazdasági események és motivációk nem fontosak, de elméleti szinten eltávolodom attól az előfeltevéstől, hogy ezek teljes mértékben magyarázzák a jelenlegi politikai paradigma kialakulását. Én arra az álláspontra helyezkedem, hogy a 1960-as évek társadalmi válságai — különösen a fehérek reakciója a fekete politikai előrehaladásra — ugyanolyan, ha nem fontosabb tényezők voltak, mint a 1970-es évek gazdasági sokkjai. Ez a könyv a politikai döntéshozatal ideológiai iskola eszmefuttatásait építi tovább, de egy sokkal mélyebb szintű faji reakció és helyi viszonyok figyelembevételével.

A könyv középpontjában a Nagy Tavak ipari régiójának zsugorodó városai állnak, de a cél az, hogy tájékoztassuk és formáljuk a tágabb gazdasági, társadalmi és ideológiai változások megértését is. A helyi kormányzati intézkedések a városi hanyatlás, a faji fenyegetettség és a konzervatív mozgalom közötti összefonódott reakciók eredményeként jöttek létre. Az ún. szervezett deprivációt nem csupán közvetlen gazdasági megszorítások, mint például a szociális háló megszorítása jelentette, hanem olyan közvetett intézkedések is, amelyek a helyi állami kötelességek csökkentésére vagy a tőke hozzáférhetőségének javítására irányultak. Azonban a legfontosabb dolog, ami miatt ezek a politikák helyben fenntarthatóak voltak, hogy az őket kiváltó és fenntartó erők máshol voltak koncentrálva.

A szervezett depriváció nem azt jelenti, hogy mindent egyetlen, gonosz célú szereplő irányít, hanem inkább azt, hogy van egy rendezett, bár nem mindig nyilvánvaló folyamat, amelynek középpontjában egy közös reakció áll a fekete politikai előrehaladásra. Ez a reakció, bár többféle érdekcsoport által támogatott, a leginkább elterjedt és hatékony formában a konzervatív politikai mozgalmakon keresztül érvényesült. A társadalmi konfliktusoknak, különösen a faji kérdéseknek, nagy szerepük volt abban, hogy az amerikai városok kormányzati politikájának alapját végül az elnyomásra és büntetésre épített neoliberalizmus képezte.

Az ilyen elhagyott és lepusztult területek egyértelmű jelei a legélesebb városi hanyatlásnak. Az ilyen városrészeket nem csupán fizikailag, hanem képi módon is gyakran ábrázolják: ezek az ún. "rompornó" képek, amelyek szándékosan dramatizálják a lepusztulás látványát, és gyakran politikai célokat is szolgálnak. A romos városrészek ábrázolása a társadalmi kérdéseket, különösen a faji kérdéseket és a városi elnyomást a közbeszéd középpontjába helyezik, miközben figyelmen kívül hagyják, hogy ezek a városrészek valós emberek életét jelentik, akik a mindennapi harcokat vívják az elnyomás ellen.

Hogyan befolyásolja a faji megosztottság az amerikai városok hanyatlását és társadalmi szerkezetét?

Az amerikai városok hanyatlása és társadalmi szerkezetének átalakulása szorosan összefügg a faji megosztottság történelmi és intézményi mechanizmusaival. A faji szegregáció és az azt fenntartó politikai, jogi és gazdasági struktúrák mélyen gyökereznek az Egyesült Államok történetében, és továbbra is alapvető szerepet játszanak a városi környezetek átalakulásában. Az 1980-as években megjelent „Broken Windows” elmélet, amely a rend és biztonság fenntartását hangsúlyozza a városi bűnözés csökkentése érdekében, csupán egy szelete annak a komplex társadalmi valóságnak, amelyben a faji megosztottság működik.

A lakóhelyi elkülönítés, amelyet például a „restrictive covenants” (korlátozó lakásbérleti megállapodások) rendszere fenntartott, egészen az 1948-as Shelley kontra Kraemer Legfelsőbb Bírósági ítéletig volt jogilag elfogadott. Ennek ellenére a szegregáció gyakorlatilag tovább működött, többek között a hitelintézeti gyakorlatok, az ún. „redlining” révén, amely megakadályozta a fekete közösségek hozzáférését a lakáshitelekhez és a vagyonfelhalmozáshoz. Az ilyen intézményi diszkrimináció nemcsak a lakóhelyi mobilitást korlátozta, hanem egyben társadalmi és gazdasági elszigeteltséget is előidézett, amely a városok bizonyos részeinek leértékelődéséhez vezetett.

A városi tér szimbolikus és anyagi jelentősége összefügg a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójával. Az olyan szerzők, mint Richard Rothstein és Douglas Massey, rámutattak, hogy az állami politika és a piaci mechanizmusok együtt alakították ki a ma is jelen lévő faji elkülönítettséget, amely nem csupán fizikai, hanem társadalmi és gazdasági korlátokat is létrehozott. A „territorial stigma”, vagyis a helyhez kötött társadalmi megbélyegzés, tovább súlyosbítja a helyzetet, amikor a város bizonyos területeit elhagyatottnak, veszélyesnek vagy alacsony státuszúnak bélyegzik meg.

A gazdasági folyamatok sem függetlenek a faji struktúráktól: a városi térben megjelenő versenyelőnyök és hátrányok, a befektetések iránya, a lakhatási politika és a közszolgáltatások hozzáférhetősége egyaránt tükrözik az etnikai és társadalmi egyenlőtlenségeket. A hitelintézetek szerepe, a hitelezési gyakorlatok, valamint a kormányzati beavatkozások (például a Community Reinvestment Act) kulcsfontosságúak a városi közösségek sorsának alakításában.

A városi hanyatlás tehát nem egyszerűen egy gazdasági ciklus része, hanem a faji megosztottság, a strukturális diszkrimináció és a társadalmi politika összetett és egymást erősítő folyamata. Az ilyen folyamatokat megérteni és kezelni csak a történelmi kontextus, az intézményi háttér és a társadalmi viszonyok alapos feltárásával lehet. Fontos felismerni, hogy a városi tér nem csupán fizikai hely, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek megtestesítője, amelyben a faji hierarchiák, az anyagi erőforrásokhoz való hozzáférés és a társadalmi mobilitás mélyen összefonódnak.

A városi tér átalakulásának megértése során figyelembe kell venni a történelmi lakhatási politikák, a faji diszkrimináció mechanizmusai és a gazdasági folyamatok kölcsönhatását. Ez megmutatja, hogy a városi hanyatlás nem véletlen vagy természetes jelenség, hanem az intézményesített társadalmi igazságtalanság eredménye, amely beavatkozást igényel mind a közpolitika, mind a társadalmi tudatosság szintjén.