A brazil politikai életben a Petrobras botránya és Lula börtönbüntetése egy szimbóluma annak a rendszernek, amelyben az olajvállalatok visszaéléseket és korrupciót alkalmaztak a politikai kampányok finanszírozásában. Az állami olajipar által alkalmazott visszaosztási rendszer egyértelműen elfogadhatatlan volt, de ennél is fontosabb, hogy az egész demokratikus finanszírozási rendszer reformra szorul. Az első lépés a céges adományok betiltása helyes irány, ám ennél messzebbre kellene mennünk. A 2017-ben létrehozott közalap a választási kampányok finanszírozására bizonyos előnyökkel jár, és minden bizonnyal pozitív lépés, különösen azokban az országokban, ahol a közvetlen politikai finanszírozás sok helyen eltűnik. Azonban még mindig számos teendő van, különösen, ha új szabályokat szeretnénk bevezetni az egyéni kampánytámogatásokra vonatkozóan.

Miért is gondoljuk, hogy az adományozásra vonatkozó adózási intézkedések sok demokráciában igazságtalanok? Ha az adójóváírásokat egyszerűen minden háztartás számára egyenlő adóhitel formájában biztosítanák, függetlenül attól, hogy adófizetésre kötelezettek-e vagy sem, az sokat javíthatna a jelenlegi rendszer regresszív jellegén, amelyben a szegényebb állampolgárok többet adóznak. A probléma azonban ott kezdődik, hogy az ilyen típusú reformok nem alkalmazhatóak könnyen a meglévő rendszerekben. Vegyük például Franciaországot, ahol a jelenlegi rendszer szűk körű politikai adományozók számára lett kialakítva. Ha minden francia állampolgár ugyanolyan mértékben adományozna, mint a gazdagok, akkor a rendszer egyszerűen nem lenne pénzügyileg fenntartható. Képzeljük el, hogy minden egyes háztartás, összesen 37 millió, évente 5000 euróval hozzájárul a közpénzekhez a választási kampányok számára. Ez 165 milliárd eurós költséget jelentene, ami háromszorosan meghaladná az országos oktatási költségvetést. Még ha a háztartásonkénti hozzájárulás csupán 200 euró lenne, az összköltség így is meghaladná a 7 milliárd eurót, ami majdnem a teljes felsőoktatási költségvetés összegét jelenti.

Egy igazságosabb rendszer kialakításához tehát az egész politikai finanszírozási struktúrát meg kell változtatni. A jelenlegi rendszer valószínűleg sokak számára elfogadhatatlan, mivel úgy tünteti fel magát, mintha mindenkinek kedvezne, miközben valójában csak egy szűk réteg számára biztosít előnyöket. Egy mélyreható, egalitáriánus reform lenne szükséges ahhoz, hogy a politikai adományok rendszere igazságosabbá váljon. Ennek alapját képezhetnék az ún. Demokráciaegyenlőségi Voucherek (DEVs), amelyeket részletesebben a 10. fejezetben mutatok be.

Az olasz "2 ezrelék" rendszer pedig egy újabb példa arra, hogyan lehet a politikai pártokat állami támogatással finanszírozni, miközben a rendszer leginkább a gazdagokat kedvezményezi. Az olasz adózók évente választhatják, hogy adójuk egy kis részét (0,2%-át) egy politikai pártnak adományozzák. A gazdagok számára ez hatalmas előnyt jelent, míg a szegényebbeknek, akik kevesebbet adóznak, egyenesen nulla lehetőségük van arra, hogy közvetlenül támogassák a politikai pártokat. Az olasz rendszer az úgynevezett „kettős szavazás” rendszerét hozza létre, hiszen a választás során az állampolgárok nemcsak a szavazóurnák előtt, hanem adóbevallásuk során is voksolnak. Azonban a legszegényebb állampolgárok számára a rendszer csak azt biztosítja, hogy nulla eurót adományozzanak, míg a gazdagok hatalmas összegeket irányíthatnak a politikai pártok támogatására. Így a gazdagok kedvezményes módon finanszírozhatják politikai preferenciáikat, míg a szegények nem tudják ugyanezt megtenni.

Az ilyen rendszerek alapvetően igazságtalanok, mivel a gazdagok számára lehetővé teszik, hogy közvetlenül befolyásolják a politikai életet, míg a szegényebb rétegek egyáltalán nem tudják érvényesíteni akaratukat. Ha a demokrácia valóban mindenki számára elérhető akar lenni, akkor a politikai finanszírozási rendszerben alapvető változásokra van szükség, amelyek nemcsak a gazdagok érdekeit szolgálják. Ahhoz, hogy minden polgár számára biztosítani lehessen a méltányos politikai részvételt, a közalapok, a magánszemélyek adományai és a közpénzek elosztásának módja teljes körű reformot igényel.

Hogyan befolyásolja a magánfinanszírozás a demokráciát?

A "2 ezrelék" rendszer Olaszországban 2015 és 2017 között a demokratikus pártok számára jelentős mértékű közvetett közfinanszírozást biztosított. E rendszer keretében a polgárok az adóbevallásuk során választják meg, hogy adójuk egy részét mely pártnak kívánják felajánlani. Az adózók 51%-a a Demokratikus Pártot választotta, míg 13%-uk a Északi Ligát. Ez az elosztás azt jelzi, hogy miközben a Demokratikus Párt a szavazatok egy jelentős részét kapta, népszerűsége nem tükröződött az abban az időszakban elért választási eredményekben, amelyek alig haladták meg a 30%-ot.

Bár a "2 ezrelék" rendszer sok szempontból nem tökéletes, innovatív megoldást kínál a politikai pártok közvetett közfinanszírozására. Az egyik legnagyobb előnye, hogy lehetővé teszi a közvetlen állami finanszírozás évenkénti meghatározását, míg sok más rendszer, például a francia, ezt egy múltbeli időpontra rögzíti. Emellett az adóbevallás egyszerű és hatékony módja annak, hogy minden állampolgár kifejezze preferenciáit, miközben megőrzi a magánélet védelmét.

Ezt az új típusú rendszert 2014-ben vezették be Olaszországban, amikor a politikai pártok iránti bizalom mély válságba került. A Cinque Stelle (Öt Csillag) Mozgalom, amely az állami finanszírozás ellen kampányolt, úgy döntött, hogy nem vesz részt a "2 ezrelék" rendszerben, és arra buzdította a polgárokat, hogy ne támogassák azt. Ezzel elkerülték a törvényi kötelezettségeket, amelyek előírják, hogy a párt alapszabályai demokratikusak és átláthatóak legyenek.

Bár a "2 ezrelék" rendszere számos kritikát kapott, például hogy az egyéni hozzájárulások a jövedelmi szinttől függenek, fontos kiemelni, hogy a rendszer legalább a magánfinanszírozás bizonyos korlátozásait biztosította a politikai életben, miközben elkerülték azt a széleskörű kizárást, amely a magánpénzek dominanciáját erősítette volna. Az ilyen típusú finanszírozási rendszerek előnye, hogy a demokratikus intézményeket részben függetleníti a nagyvállalatok és gazdag egyének befolyásától, miközben esélyt ad a kisebb pártoknak is a közvetlen támogatásra.

A "2 ezrelék" alapvető problémája, hogy a hozzájárulásokat a jövedelemszint alapján osztják el. A gazdagabb egyének több adót fizetnek, és így nagyobb lehetőségük van befolyásolni a politikai pártok támogatását, míg az alacsonyabb jövedelműek kisebb mértékben tudják kifejezni preferenciáikat. A legjobb megoldás egy olyan közvetlen közfinanszírozási rendszer lenne, amely kiegyenlíti az állampolgárok szavazatait, biztosítva a demokratikus egyenlőséget.

Ezen túlmenően a rendszer alkalmazása nem csupán pénzügyi, hanem társadalmi hatásokat is gyakorol. Ahogy Olaszországban, úgy más demokratikus rendszerekben is, a politikai pártok finanszírozása gyakran nem egyenlő módon történik. A gazdagabb osztályok számára a magánadományok révén megszerzett pénzek hatalmas előnyöket jelentenek, és sokszor a szegényebb rétegek érdekei háttérbe szorulnak. Ennek a tendenciának a fékezése érdekében szükség van olyan reformokra, amelyek korlátozzák a magánszektorból származó hatalmas adományokat.

A francia példából is jól látható, hogy a közvetlen állami támogatások és a magánadományok aránya, valamint a magánfinanszírozás mértéke nemcsak politikai, hanem gazdasági szempontból is egyensúlyhiányos. 2013 és 2016 között a francia politikai pártok számára nyújtott adományok 101 millió euróra rúgtak, ami 1,5-szerese a közvetlen állami támogatásoknak. Az adományozók száma 2013-ban 414 ezer fő volt, míg 2016-ra 291 ezerre csökkent. Ez mindössze 0,79%-át teszi ki a francia adózók összes háztartásának.

A valódi kérdés tehát nemcsak a politikai pártok finanszírozásának módja, hanem az is, hogy hogyan biztosítható egy igazságos és kiegyensúlyozott politikai rendszer, amely valóban tükrözi a polgárok széleskörű érdekeit. A magánfinanszírozás és az állami támogatás közötti egyensúly megtalálása kulcsfontosságú a demokrácia jövője szempontjából.

Hogyan formálja a pénz a demokráciát? A választási kiadások és a képviseleti válság

A 2017-es francia elnökválasztás során a jelöltek számára a közönségtalálkozók jelentették a legnagyobb kiadást – különösen Jean-Luc Mélenchon számára, aki drága hologramokat használt kampányához, és Emmanuel Macron számára, akinek jelentős kedvezményeket biztosítottak. A következő legnagyobb kiadás a szolgáltatásokért fizetett díjak voltak, amelyek Macron és Benoît Hamon esetében voltak a legnagyobbak, míg Mélenchon esetében ezek kisebb jelentőséggel bírtak. Ő ugyanis egy jogilag megengedett, de társadalmilag vitatható módszert alkalmazott, amikor külső szolgáltatókat vonzott be, ahelyett hogy saját csapatának egy részét alkalmazásba vette volna.

Ha most az összes 2017-es elnöki választási jelölt kiadásait együttesen tekintjük, az átlagos kiadási kategóriák alapján a reklám még mindig kiemelkedő szerepet kap. Meglepő módon a kommunikációs tanácsadás szerepe alacsonyabb, mint vártuk volna, bár François Fillon esetében a „Penelope-ügy” jelentős terhet rótt a kampány költségvetésére. Azonban ha a helyi választásokat, például a parlamenti választásokat nézzük, akkor a reklám költségei dominálnak, míg a közönségtalálkozók nem képeznek ilyen nagy részét a kampányköltségeknek.

A pénzügyi támogatás kérdése alapvetően meghatározza a demokráciát, és azt is, hogy ki képes részt venni a választási folyamatokban. A „demokrácia mindenki számára egy szavazat” elve már nem annyira egyértelmű, mint ahogyan azt sokan szeretnénk hinni. A választások finanszírozása, különösen a kampányok szponzorálása, az új „tulajdonjogként” funkcionál, amely meghatározza, ki kerülhet hatalomra. Az egyes polgárok szavazatai a pénzbeli hozzájárulások révén az elit gazdasági érdekeit képviselik, és az ő preferenciáik válnak dominánssá. A demokratikus rendszer tehát úgy működik, hogy a gazdagok képesek kétszer, háromszor vagy akár négyszer is kifejezni politikai preferenciáikat a választási kiadások révén.

Ennek a jelenségnek egy erőteljes példája, hogy a gazdagok pénze nemcsak hogy kétszer szavaztatja őket, de az összes választópolgár adóforintja is hozzájárul ahhoz, hogy ezeket a többszöri szavazatokat finanszírozzák. Ez egyfajta fordított újraelosztás, amit más országokban, például Olaszországban és Kanadában is megfigyelhetünk. A demokrácia tehát ma már inkább egy plutokratikus rendszernek tűnik, mintsem egy olyan politikai rendszernek, amely valódi egyenlőséget biztosít.

A demokrácia tehát megváltozott, és az elmondottak fényében egyre világosabbá válik, hogy a pénz uralma hogyan formálja a választási folyamatokat, és hogy a politikai döntések nem feltétlenül tükrözik a társadalom többségi érdekeit. Ez a helyzet különösen az olyan nyugati társadalmakban jellemző, ahol a politikai választások gyakran már nem a nép akaratát tükrözik, hanem a gazdagabb osztályok érdekeit.

A jelenlegi helyzet azonban nem reménytelen, és van lehetőség a változtatásra. A demokrácia védelme érdekében sürgető lépés, hogy a közfinanszírozás igazságosabb és transzparensebb legyen, hogy lehetővé váljon a kis politikai mozgalmak fejlődése is. A modern közfinanszírozásnak rugalmasnak kell lennie, és évi szinten kell biztosítani a politikai mozgalmak támogatását. Egy olyan rendszerre van szükség, amely nem csupán a nagy politikai pártokat támogatja, hanem lehetőséget biztosít a kisebb, de fontos kezdeményezések számára is.

A közpénzek elosztása ugyanolyan fontos, mint a magánfinanszírozás korlátozása, mert különben a pénzügyi támogatások áradása elnyomhatja a demokrácia valódi szellemét. Az állampolgárok számára minden évben ugyanannyi támogatást kell biztosítani, például egy „Demokratikus Egyenlőség Vouchert”, amit a választók saját adóbevallásuk során oszthatnak szét a különböző politikai mozgalmak között. Ez a lépés alapvető fontosságú lenne, hogy megszülethessen egy olyan politikai rendszer, amely valóban tükrözi az ország társadalmi-gazdasági valóságát.

Ezen kívül fontos, hogy a parlamenti képviselet ne csupán azokat a személyeket képviselje, akik képesek finanszírozni magukat, hanem az egész társadalmat. Az általam javasolt vegyes parlamenti rendszerben például egyharmad részben olyan képviselőket kellene választani, akik a munkásosztályt képviselik, legyenek azok biztos munkahelyen dolgozók, vagy bizonytalan munkaformákban dolgozó emberek. Ezáltal a parlamenti összetétel jobban tükrözné a társadalom valóságát, és elérhetnénk, hogy a képviselők valóban a társadalom széles rétegeit képviseljék.

Hogyan garantálhatjuk, hogy a parlamentünk valóban tükrözze a társadalmi valóságot?

A munkavállalói rétegek közvetlen politikai képviselete kulcsfontosságú a demokratikus rendszerek reformálásában. Az alábbiakban bemutatom azt az elképzelést, amely lehetővé tenné, hogy a parlamentek jobban tükrözzék a társadalom valóságos összetételét, és a politikai döntéshozatalba szélesebb körű társadalmi csoportok is beleszólhassanak.

Az elképzelés alapja, hogy a munkavállalói rétegek, amelyek ma az aktív munkaképes népesség körülbelül 20%-át képviselik, a parlamentekben nem képviseltethetik magukat kevesebb mint 2%-ban. Hogyan érhetjük el, hogy a parlamenti képviselők a társadalom különböző rétegeit, köztük a munkavállalókat és az új, bizonytalan munkaviszonyban dolgozókat is képviseljék? A válasz egyszerű: be kell vezetni a társadalmi mandátumokat a nemzeti parlamentekben. Ez lenne az én javaslatom a demokratikus forradalom második részére.

Az általam javasolt reform során, például Franciaországban, a parlamenti képviselők egyharmadát a társadalmi és foglalkozási szempontból reprezentatív listákon kellene választani, amelyek valóságos társadalmi összetételt tükröznek. A lista legalább felének munkás foglalkozású személyeket kellene tartalmaznia. Ez azt jelentené, hogy a munkásosztály képviselői, akik manapság a munkavállalók körülbelül 48%-át alkotják, a jövőben sokkal nagyobb arányban lenne jelen a parlamentben.

A javasolt rendszerben két választás zajlana egyidejűleg. Az első, a választókerületek alapú mandátumok esetében, a választási szabályok változatlanok maradnának, de az egyéni választókerületek száma harmadával csökkenne. A második típusú választásban, a társadalmi reprezentációval rendelkező listák választásánál, arányos képviseleti rendszert alkalmaznánk, amelynek célja, hogy a dolgozók képviselete a parlamentekben biztosítva legyen. Az új rendszerben minden egyes listán legalább minden második jelölt munkás foglalkozású személy lenne, így biztosítva, hogy a társadalom e fontos rétege képviseltetve legyen a politikai döntéshozatalban.

Egy ilyen reform végrehajtása nem lenne nehéz feladat, ha figyelembe vesszük a szakszervezetek képviselőinek szociális és foglalkozási hátterét. A francia példát követve, a szakszervezetekben dolgozók körülbelül 34%-a kékkel-lakott munkások, 25%-uk pedig alkalmazottak. A parlamenti választások során történő szociális képviselet megteremtése lehetőséget ad arra, hogy csökkentsük a politikai reprezentációval kapcsolatos hiányosságokat.

A legfontosabb kérdés azonban, hogy kik alkothatják a társadalmi képviselők választási listáit. Az én javaslatom szerint nemcsak a politikai pártok, hanem minden elismert szakszervezeti vagy érdekképviseleti szervezet is jogosult lenne jelöltek indítására, amennyiben vállalják, hogy dolgozókat jelölnek a következő parlamenti választásokra. Az új demokratikus dinamizmus érdekében nem lehet előzetesen meghatározni a siker mértékét, így bárki indíthatna listát, aki megfelel a feltételeknek.

Felvetődhet a kérdés, hogy egy ilyen rendszer nem vezethet-e a képviselet töredezettségéhez és túl sok lista létrejöttéhez. Az előző kérdéshez hasonlóan, itt is azt kell mondani, hogy jelenleg sincsenek különleges követelmények a választási listák számára, így a javasolt arányos választási rendszerbe történő bevezetése nem indokolja a listaindítási feltételek szigorítását. Egy minimális, 1%-os küszöb meghatározása elégséges ahhoz, hogy a parlamentben való képviselet biztosítva legyen, miközben elkerülhető a túlzottan fragmentált képviselet.

Fontos megjegyezni, hogy bár a munkásosztály fogalmát a különböző országokban eltérően értelmezik, a dolgozók szélesebb körére kell gondolni, beleértve azokat a munkavállalókat is, akik az új, bizonytalan munkavégzési formákban dolgoznak, mint például az Uber vagy a Deliveroo sofőrök. Az ő képviseletük alapvető fontosságú ahhoz, hogy a demokratikus döntéshozatal ne hagyja figyelmen kívül a társadalom ezen új formáját.

A javasolt rendszer tehát nemcsak a munkavállalók, hanem az összes olyan társadalmi csoport számára lehetőséget ad arra, hogy hatékonyabban és közvetlenebbül részt vegyenek a politikai döntéshozatalban, akik a társadalom alsóbb rétegeiben élnek. Ezzel a demokratikus rendszer nemcsak esélyegyenlőséget biztosít, hanem felkészíti a parlamenteket a jövő kihívásaira is.

Milyen szerepet játszanak a 2D félvezető anyagok az elektronikai és optoelektronikai alkalmazásokban?
Miért fontos a harcban való tisztesség? A Cu Chulainn halála és a hősiesség kérdése
Miért nem voltak a feketék soha igazán amerikaiak? A rabszolgaság utáni jogok és korlátozások