Hogyan formálják a liberalizmus látszólagos elvei a rasszizmus mechanizmusait?

A "liberális" környezetek sokszor a rabszolgaság és a szegregáció örökségei által formálódnak. Az amerikai társadalom, különösen a politikai és kulturális diskurzusban, nem ritkán a "fehér" ideálokat tükrözi, miközben az alávetett fekete testek mindig a marginalitás és az erőszak tárgyai maradnak. Jordan Peele 2017-es filmje, a Get Out különösen éles kritikát fogalmaz meg ezen a területen, és nemcsak a déli, hanem az északi államokban is a rasszizmus jelenlétét hangsúlyozza. A film története Chris, egy fekete férfi és barátnője, Rose kapcsolatára épít, miközben az ősi amerikai rasszizmus mindennapos megnyilvánulásait tárja fel. Chris családja előtt, különösen Rose szülei előtt, mindez egyfajta felületes liberalizmus burkában jelenik meg.

Amikor Chris először találkozik Rose szüleivel, az első pillanatokban úgy tűnik, hogy a család tagjai valóban nem rasszisták, és hogy Chris bőrszíne nem jelent számukra problémát. Rose apja, Dean, például azt mondja: „Ha lehetett volna, harmadszor is Obama-ra szavaztam volna.” Ez a kijelentés azonban, amely később is visszhangzik a filmben, arra mutat rá, hogy a család beszédje, és így politikai és társadalmi attitűdjük is, csupán egy felületes, erőltetett liberalizmus, ami nem mentes az elfogultságoktól.

A film egyik kulcsmomentuma, amikor Chris és Rose egy rendőrrel találkoznak az úton. A rendőr először Chris-t kérdezi, majd amikor Rose, aki a „woke” fehérség formáját próbálja megjeleníteni, megvédi őt, az egyértelműen felveti, hogy még a liberális, fehér közeg sem mentes a rasszizmus árnyaitól. A jelenet során Rose próbálja a rendőr előítéleteit eloszlatni, ám ezzel azt is megerősíti, hogy a fehér felsőbbrendűség és az annak alárendelt, ártatlanoknak tűnő gesztusok egy és ugyanazon rendszer részét képezik.

Az Armitage-házba való érkezéskor a film elénk tárja azokat a vizuális kódokat, amelyek összekapcsolják az amerikai dél rabszolgaság utóhatásait a 21. századi liberalizmus széljegyzeteivel. A fehér oszlopos ház, a fekete házvezetőnő és kertész, Walter és Georgina, akik később kiderül, hogy csupán testet adnak a Rose nagyszülei elméjének, mind arra utalnak, hogy a modern rasszizmus és a múltbeli rabszolgaság közötti határvonalak elmosódnak.

A filmben folyamatosan visszatérő motívum a „rutinizált erőszak”, amelyet Saidiya Hartman az Scenes of Subjection című könyvében részletesen elemzett. Hartman szerint a rabszolgaság nem csupán a szörnyűségekben, hanem a hétköznapi, "banális" erőszakban is megnyilvánul. Az a félelem, amely az amerikai társadalomban rögzült, nem csupán a nyílt erőszakban jelenik meg, hanem a finom, mindennapi rasszista megnyilvánulásokban is, amelyek a fekete testek tárgyiasítását és alávetettségét szolgálják.

A film során Chris folyamatosan konfrontálódik a fehér közegben való helyével, miközben a család tagjai igyekeznek a legkisebb jeleit is elnyomni annak, hogy bármiféle rasszizmus lenne bennük. A testisége, a fekete identitása és a fizikai ereje folyamatosan az exotikus és idegen, de ugyanakkor veszélyes kategóriába esnek. A test, amelyet végül átvesznek, egy új formában jeleníti meg az amerikai rasszizmus örökségét, és azt, hogy miként nem csupán a testek, hanem a lelkek és az elmék is rabszolgák lehetnek.

A fehér család tagjai látszólagos jó szándéka ellenére egyértelműen tisztában vannak azzal, hogy Chris teste, mint fekete férfi, valójában csak egy tárgy, amelyet manipulálni és birtokolni lehet. A történet során folyamatosan kirajzolódik a fehér dominanciát védő stratégiák mechanizmusa, amely elrejti a valós erőviszonyokat. A film különösen erős társadalmi kommentár, amely éppen azt a látszólagos liberalizmust veti kritikára, amely elhallgatja a rasszizmus valódi formáit.

Miért fontos a horror filmek politikai üzenete a Trump-korszakban?

A horror műfajának hatása és jelentése sokszor túlmutat a puszta szórakoztatáson, különösen a politikai és társadalmi kontextusban. Robert Wood elemzésében a horror filmeket két fő kategóriába sorolja: progresszív és reakciós. A progresszív horror, mint ahogyan Wood meghatározza, képes aláásni a burzsoá patriarchális normákat, mint például a nemek, a szexualitás és a család hagyományos szerepeit. Ebben a műfajban a szörnyek, vagyis a "jelentésgépek", gyakran együttérzést keltenek a nézőben, így egyfajta társadalmi kritikát fogalmaznak meg a társadalmi elnyomás vagy elnyomásról, amelyet a szörnyek képviselhetnek – legyen szó etnikai kisebbségekről, női szexualitásról vagy akár homoszexualitásról. Itt a normalitás kérdőjeleződik meg, és a filmek alternatívákat kínálnak, amelyek újragondolják a társadalmi normákat. Ezzel szemben a reakciós horror a szörnyeket elidegenített, rosszindulatú lényekként ábrázolja, amelyek nemcsak emberi mivoltuktól, hanem minden társadalmi és morális normától is távol állnak. E filmek gyakran a társadalmi normák megerősítésére törekednek, és nem a kihívásukra.

Azonban nem minden horror film egyszerűen beilleszthető a progresszív vagy reakciós kategóriákba. A műfaj, és a benne lévő szörnyek, gyakran sokkal komplexebb üzeneteket hordoznak. A filmkritikusok és a filmesek között gyakran megjelenik a vágy, hogy az ilyen filmeket ne csupán egyetlen „üzenet” alapján értékeljük, hanem inkább figyelembe vegyük a sokféle társadalmi és politikai réteget, amelyek a történetben jelen vannak.

Az ilyen típusú filmek társadalmi-politikai üzenetei nemcsak a filmesek, hanem a közönség számára is vitát generálhatnak. A közelmúlt társadalmi elégedetlensége, különösen a Trump-korszak alatt, egyre inkább a politikai filmes üzenetek túlsúlyának kérdésére irányítja a figyelmet. Az ilyen típusú filmek – amelyek látszólag a társadalmi problémákra reflektálnak, mint a rasszizmus, az elnyomás és a diszkrimináció – ugyanakkor gyakran öncélúvá válhatnak, mivel nem kínálnak konkrét, érdemi megoldásokat vagy elemzéseket.

A mai horrorfilmek sokszor inkább a politikai aktualitásokkal való szoros kapcsolatuk miatt válhatnak témává, mintsem a műfaj klasszikus elveinek megfelelően. Az ilyen filmek gyakran megpróbálják kihasználni a társadalmi és politikai feszültségeket, hogy elérjék a közönséget, de az elnöki kampányok vagy a populista politikai diskurzusok ábrázolása gyakran egyszerűsítve és túlzottan idealizáltan történik. Az ilyen filmek ugyanis képtelenek egy mélyebb társadalmi diskurzust elindítani, mivel túlzottan leegyszerűsítik a társadalmi problémák komplexitását, és gyakran nem kínálnak valódi válaszokat vagy alternatívákat.

A horror műfaja tehát nemcsak szórakoztató eszközként van jelen, hanem komoly politikai és társadalmi diskurzusokat is generálhat. Azok a filmek, amelyek képesek kihívást intézni a társadalmi normák ellen, valódi változást hozhatnak, míg azok, amelyek csak elméleti és politikai szempontból próbálnak relevánsak lenni, de nem mernek mélyebben belemenni a kérdések elemzésébe, gyakran csak felületesek maradnak.