Hogyan rontotta el a vallás a globális járványt?

A vallás és a tudomány kapcsolatának története hosszú és ellentmondásos. Miközben a vallási hitek és gyakorlatok jelentős szerepet játszottak az emberek életében évszázadokon át, a modern világban e két hatalom közötti feszültség mind élesebbé vált, különösen akkor, amikor a tudományos fejlődés és a vallásos meggyőződések összecsaptak. A világjárvány idején, 2020-ban, mikor a COVID-19 globálisan felborította a mindennapi életet, a vallásos szemlélet és a tudományos megközelítések közötti különbségek még inkább szembetűnővé váltak.

Amikor a világ a járvány közepén próbált alkalmazkodni, a vallási vezetők és közösségek egyes esetekben a tudományos tanácsokat és kormányzati intézkedéseket elutasították. Az oltásokkal kapcsolatos szkepticizmus, a szociális távolságtartás figyelmen kívül hagyása és a fertőzés terjedésének tagadása mind-mind azokat a vallási meggyőződéseket tükrözik, amelyek nemcsak az emberek életét veszélyeztették, hanem lassították a társadalmi reakciókat és megakadályozták a gyors és hatékony közegészségügyi válaszokat.

A vallásos meggyőződések az embereket arra ösztönözték, hogy ne fogadják el a tudományos ajánlásokat, sőt, számos vallási vezető nyíltan elutasította a pandémia komolyságát, sőt, még a létezését is megkérdőjelezte. A vallási közösségekben elterjedt az a gondolat, hogy Isten mindent irányít, így a vírus terjedése is az Ő akaratából történik. Azok a közösségek, amelyek így tekintettek a járványra, elutasították a kormányzati és tudományos intézkedéseket, hogy megelőzzék a fertőzés terjedését. Ennek eredményeként a vírus gyorsan elérte a vallási közösségeket, mivel nem követték a javasolt óvintézkedéseket.

Ezek a jelenségek nem csupán a keresztény vallási közösségekre vonatkoznak. Az iszlám és a judaizmus vallási vezetői is sokszor nem támogatták a társadalmi távolságtartás betartását, mivel vallási szempontból az emberek közötti közvetlen érintkezés gyakran fontos vallási gyakorlatok része. A vallási szertartások, a közös imák és egyéb vallási események szoros kapcsolatot igényelnek a közösségi élményekkel, amelyek a vírus terjedését is elősegíthették.

Fontos, hogy a vallási közösségek és a tudományos közösség közötti párbeszéd folytatódjon, és hogy a vallási vezetők felismerjék, hogy a tudományos válaszok nem csupán a vallásos közösségek számára szükségesek, hanem minden ember számára életbevágóak. A világjárvány tanulsága azt mutatta, hogy amikor az emberek hajlandók elutasítani a tudományos tényeket a vallásos meggyőződések miatt, azzal nemcsak saját közösségüket, hanem az egész társadalmat veszélyeztetik.

A vallásos szemléletmód és a tudományos álláspont közötti ellentét nem új keletű. Azonban a világjárvány idején a vallási közösségek hatása különösen nagy volt, és a tudományos válaszokat számos vallási vezető és közösség szkepticizmussal kezelte. Fontos, hogy az emberek tisztában legyenek a vallásos és tudományos gondolkodás közötti különbségekkel, és felismerjék, hogy a vallásos meggyőződések és a tudományos alapú válaszok kiegészíthetik egymást, nem pedig kizárják azt.

Mikor a hit összeütközik a közegészségüggyel: járvány, vallásszabadság és az amerikai pereskedés logikája

A járvány idején hozott korlátozó intézkedések nem csupán a gazdasági vagy társadalmi életet érintették mélyen, hanem súlyosan próbára tették azokat az elveket is, amelyekre az amerikai közjog és társadalmi identitás épül. Az egyik legnagyobb ütközési pont a vallásszabadság és a közegészségügyi rendeletek között keletkezett. Az olyan figurák, mint Steve Smothermon, az új-mexikói Legacy Church vezetője, nem voltak hajlandók elfogadni az állami rendeleteket, amelyek megtiltották a nagyobb gyülekezéseket – még akkor sem, amikor a legtöbb egyházi közösség rugalmasan áttért az online istentiszteletekre.

Smothermon azzal érvelt, hogy a digitális közvetítés nem képes megadni ugyanazt az „elkötelezettséget” és „minőséget”, mint a fizikai jelenlét. Állítása szerint istentiszteleteihez elengedhetetlenül szükséges egy tucat fős dicsőítő csapat és több mint tizenöt fős technikai személyzet. Ezzel szemben más, hasonló vagy még nagyobb kihívásokkal küzdő iparágak – például a késő esti televíziós műsorok – sikeresen alkalmazkodtak az új körülményekhez. A Late Show, a Saturday Night Live vagy épp Jimmy Kimmel otthonról közvetített adásai emblematikus szimbólumai lettek a karanténidőszaknak, bebizonyítva, hogy a kreativitás és technikai alkalmazkodás képes pótolni a fizikai közösségi élményt.

Ennek fényében Smothermon érvelése nem pusztán technikai kifogásként értékelhető, hanem tudatos politikai-ideológiai állásfoglalásként. A per, amit az állam ellen indított, egy tágabb jelenség része: vallási vezetők, jogi aktivisták és konzervatív szervezetek sorra támadták meg a közegészségügyi korlátozásokat, az Alkotmány Első Kiegészítésére hivatkozva. A Center for American Liberty által benyújtott kereset különösen éles példája ennek a retorikának. Az érvelés lényege: ha valaki vásárolhat alkoholt vagy kannabiszt társadalmi távolságtartás mellett, akkor joga kell legyen Jézust is imádni hasonló körülmények között.

A legalábbis bizarrnak nevezhető esetek sorát bővíti Michael Lawrence keresete is, aki Colorado államot és több önkormányzati hatóságot perelt be azért, mert – állítása szerint – „elvették az autóját.” Érvelése szerint mivel a rendeletek megtiltották, hogy munkába, edzőterembe, barátaihoz vagy templomba vezessen, ezért a gépjárművét jogtalanul „kisajátították”. Ez a per, amelyben a kereset részben a japán-amerikai internálásokhoz hasonlítja a karantént, tökéletes példája annak, amikor a személyes frusztráció, a politikai ideológia és a jogi eszközök kontrollálatlan keverékként robbannak be a bíróságokra.

Lawrence keresete nemcsak abszurd volt, de tárgyát is vesztette, miután kiderült, hogy az a templom, amelyet állítólag nem látogathatott, már a hivatalos rendeletek előtt önként zárta be kapuit. Mégis, ezek az ügyek – bármennyire extrémek is – fontos tünetei egy mélyebb társadalmi disszonanciának: az amerikai társadalom jelentős része úgy hivatkozik vallási jogokra, hogy közben az adott vallás teológiai követelményeit sem ismeri vagy nem veszi komolyan. Amikor például James Moffatt pásztor azzal érvelt, hogy hitének része a „kézrátételes ima”, és ezt nem lehet online pótolni, akkor érvelése csak akkor áll meg, ha elfogadj

Hogyan vált Kentucky a vallásos szembenállás szimbólumává a COVID-19 idején?

Kentucky, mint sok más állam az Egyesült Államokban, egy fontos konfliktus középpontjává vált a közegészségügy és a vallási szabadság között a COVID-19 járvány idején. Bár a válasz nem tért el lényegesen Mike DeWine, Ohio kormányzójának intézkedéseitől, Kentucky kormányzója, Andy Beshear határozott fellépését és az egyházi közösségek válaszát különösen éles kritika övezte. A március végén életbe léptetett, a lakóhelyük elhagyására vonatkozó korlátozások után, amikor elérkezett a húsvétvasárnap, a kentuckyiak már több mint két hete küzdöttek az utazási korlátozásokkal, és kezdtek elkeseredni a bezártságtól. A közvélemény erőteljesen reagált az amerikai elnök hamis reményeire, miszerint húsvétra újraindíthatja az országot, ami ellentmondott minden hiteles szakértő véleményének. A vallási közösségek számos tagja szembement a közegészségügyi intézkedésekkel, és a kormányzó húsvét péntekén tartott sajtótájékoztatón reagált a kialakult helyzetre.

De ezen a ponton a dolog éles politikai fordulatot vett. Todd Starnes, a szélsőjobboldali keresztény kommentátor, aki hajlamos volt különféle hamis vitákat gerjeszteni, rámutatott, hogy a kormányzó lépései keresztényüldözésnek minősíthetők. Az ő értelmezésében a keresztények az Egyesült Államok legüldözöttebb csoportjaivá váltak, és ennek megfelelően minden olyan intézkedés, amely korlátozta vallásos gyakorlatukat, keresztényüldözésként lett értékelve. Az állítás, miszerint "a baloldali ateisták bezárják a templomokat és megfenyegetik a papokat", csak egy példa volt a számos túlzásra, amelyeket Starnes előszeretettel hangoztatott.

A helyzet kulcsa azonban nem abban rejlik, hogy egy-egy vallási vezető hogyan reagál a kormányzói intézkedésekre, hanem abban, hogy az egyes közösségek hogyan érzékelik az általános szabályokat. Az intézkedés ugyanis nem csupán a keresztényeket érintette: a kormányzó minden egyes állampolgárt arra kérte, hogy tartsa be a közegészségügyi előírásokat, függetlenül attól, hogy vallási hovatartozásától vagy egyéb szempontoktól. A valóságban tehát nem volt szó arról, hogy bárkit vallási hovatartozása miatt karanténba kényszerítenek. Az intézkedés célja kizárólag a közösség védelme volt, hogy megakadályozza a vírus terjedését.

A szakszerűtlen és félrevezető érvek ellenére, Beshear kitartott álláspontja mellett, és a rendőrség több templom előtt is regisztrálta az autók rendszámait. A legnagyobb konfliktusok akkor alakultak ki, amikor olyan templomok, mint a Maryville Baptist Church, több mint ötven embert gyűjtöttek össze húsvétvasárnap. Az állami rendőrség jegyzékeket hagyott az autók ablakán, és arra figyelmeztették a templomi látogatókat, hogy 14 napos karanténra kell számítaniuk, amennyiben megszegik a szabályokat. Ennek ellenére sokan elutasították a figyelmeztetést, és nem voltak hajlandók betartani az előírásokat, még akkor sem, ha azok az ő biztonságukat szolgálták volna.

Fontos, hogy az olvasó megértse: a közegészségügyi intézkedések célja sosem az egyes vallási közösségek üldözése volt, hanem a vírus terjedésének megfékezése. Azok a vallási vezetők, akik a közegészségügyi szabályokat nemcsak vallásos szempontból, hanem politikai eszközként is értékelték, valójában hozzájárultak a társadalom további polarizálódásához. A járvány kezelése nem csupán a politikai döntéshozatalról szólt, hanem az emberi felelősségvállalásról és a közérdek prioritásáról, ami mindannyiunk biztonságát szolgálta volna.

Hogyan befolyásolta a vallás a COVID-19 járvány kezelését?

Az elmúlt évek világjárványa rávilágított arra, hogy a vallási intézmények és gondolkodásmód milyen összetett és gyakran ellentmondásos szerepet játszanak a társadalmi válságokban. Cohen esete, aki zsidó származású ateistaként igyekezett a vallás egyes hagyományait – például a szombati vacsorát vagy a virtuális pészah szédert – a családi összetartozás és közösség megélésének kereteként felhasználni a járvány alatti izolációban, egyfajta közeledést jelent a vallásos és nem vallásos világ között. Ugyanakkor ez a próbálkozás sem nélkülözte a kételyeket, hiszen az ateista felismerte, hogy a családi összetartozás és a közösség élménye nem kizárólag a vallás kiváltsága, és a vallás gyakran éppenséggel gátló tényező is lehet ezekben a viszonyokban.

A járvány kapcsán azonban ennél jóval súlyosabb és mélyebb problémák is előtérbe kerültek. A vallási intézmények nem csupán passzív szereplőként voltak jelen, hanem jelentős mértékben hozzájárultak a járvány terjedéséhez, a válság kezelésének nehezítéséhez és a társadalmi megosztottság erősítéséhez. Nem arról van szó, hogy a vallás maga okozta volna a vírust vagy a járványt, hanem arról, hogy a vallási vezetők és szervezetek, valamint a vallásos gondolkodás számos ponton akadályozták a hatékony járványkezelést, és súlyosbították a helyzetet.

A vallási intézmények gyakran nem tartották be a közegészségügyi előírásokat, nem ritkán nyíltan ellenálltak a korlátozásoknak, és ezzel nemcsak a saját híveiket, hanem a tágabb társadalmat is veszélyeztették. Ezzel szemben sokan más közösségi szereplők, például vendéglátósok vagy virágárusok hasonlóan jótékony tevékenységet végeztek, de ugyanakkor ők nem járultak hozzá a járvány további terjedéséhez, nem akadályozták a kormányzati intézkedéseket, és nem terjesztettek káros összeesküvés-elméleteket.

A járványkezelés kapcsán a vallási intézmények különösen sokszor játszottak negatív szerepet. Nem csak azzal, hogy megszegték a szabályokat, hanem azzal is, hogy a vezetésre való jogosultság és a tekintély kérdéseit torzították el, és sok esetben olyan vezetőket támogattak, akik a válság súlyosságát lebecsülték vagy kihasználták. Ez a fajta magatartás a társadalmi bizalom megingásához és a hatékony védekezés lehetőségeinek csökkenéséhez vezetett.

Fontos hangsúlyozni, hogy a vallás nem csupán egy passzív háttérelem volt, hanem aktív szereplőként jelent meg, amely befolyásolta a társadalom egészének reakcióját. A vallásos gondolkodásmód és a vallási közösségek magatartása komoly akadályokat gördítettek a járvány megfékezése elé. Ez a helyzet különösen szembetűnő volt az Egyesült Államokban, ahol a keresztény szélsőségesek befolyása jelentősen beárnyékolta a kormányzati intézkedések hatékonyságát.

Nem a vallás elleni drasztikus intézkedésekre van szükség, hanem arra, hogy a vallási intézményeket ugyanazon jogi és társadalmi szabályok kövessék, mint más társadalmi szereplők. A vallási különleges bánásmód, amelyet gyakran „vallási üldözésnek” neveznek, valójában a többségi vallási csoportok által önmaguk ellen elkövetett igazságtalanságot takar. Az egyenlő szabályozás és a vallás felelősségre vonhatósága kulcsfontosságú ahhoz, hogy a társadalom egészében javuljon a válságkezelés hatékonysága.

Minden társadalmi válság, így a COVID-19 járvány is, nem csupán orvosi vagy gazdasági kihívás, hanem kulturális és társadalmi kérdés is. A vallási intézményekkel és gondolkodással kapcsolatos kritikák nem az emberi hit megkérdőjelezését szolgálják, hanem annak felismerését, hogy a vallás bizonyos esetekben, különösen krízishelyzetekben, hogyan válhat akadállyá. Az egészségügyi válságok kezelése csak akkor lehet eredményes, ha a vallási szereplők is felelősségteljesen, a közösség egészének érdekeit szem előtt tartva járnak el.

Nem szabad elfelejteni, hogy a vallás mélyen beágyazódott a társadalom szövetébe, és számos pozitív szerepet is betölthet – közösségépítés, támogatás, lelki megnyugvás –, de ezek a pozitívumok csak akkor érvényesülhetnek, ha a vallás nem akadályozza, hanem támogatja a tudományos és közegészségügyi alapokon nyugvó megoldásokat. A vallás és a hit nem állhatnak szembe az élet védelmével és a közösségi jóléttel; ennek a harmóniának a megtalálása a jövőbeni válságok kezelése szempontjából alapvető fontosságú.