Hogyan tartották fenn a fehér felsőbbrendűséget a rabszolgaság után is az Egyesült Államokban?

Wisconsin és Oregon államok régóta elutasították a szabad feketéket, nemcsak a rabszolgaság intézménye ellen léptek fel, hanem a szabad feketékkel szembeni ellenállás is jellemző volt, amely a fehér telepesek számára fenntartott államokat eredményezett. Ezekben az úgynevezett „szabad” államokban a feketék és más nem fehér csoportok szisztematikus kizárása a városokból „napnyugta városok” formájában valósult meg, ahol a helyi diszkriminatív törvények, fenyegetések és nyílt erőszak révén nem engedték meg a feketékkel való tartós tartózkodást. A szabad fekete lakosság megpróbált bejutni a munkaerőpiacra, mint bérezett munkavállalók, ám szavazati jogaikat korlátozták, tőkeforrásokhoz való hozzáférésüket megtagadták, és mobilitásukat akadályozták. Mehrsa Baradaran „The Color of Money” című munkája rámutat, hogy az úgynevezett gazdasági „kockázat”, amit a feketékkel szembeni előítéletek okoztak, magasabb kamatlábakat, hitelkizárást, valamint az oktatás és a szakmai képzés korlátozását eredményezte. Bár megpróbáltak integrálódni az Egyesült Államok gazdaságába, a korábbi rabszolgák rendszerszintű lehetőséghiányt szenvedtek el, miközben politikai hatalom híján nem tudtak változtatni helyzetükön.

A földműves munka is a feketék kizsákmányolására épült: az úgynevezett megosztott gazdálkodás rendszerében a feketéknek vissza kellett fizetniük az eszközök, földhasználat költségeit, ami szegénységben és örök adósságban tartotta őket. A fehérek megtagadták a bérbeadást és ingatlaneladást feketékkel szemben, miközben a fekete munkabérek a létminimum alatt maradtak. Az emberi méltóságuk elnyomása és az ezzel járó brutalitás a polgárháború után sem szűnt meg. Az erőszakos fehér felsőbbrendűségi csoportok, mint a Ku Klux Klan (KKK), a dél erkölcsi rendjének fenntartására esküdtek fel, a fehér identitáspolitika kegyetlen képviselőiként. Ez a „moralizáló” erőszak volt az eszköz, amely megőrizte a rasszista hierarchiát, gyakran a vallási szimbólumokkal és a kereszténység nevében indokolva cselekedeteiket.

A Déli Konföderáció veresége után azonban a déli fehérek egyfajta mitológiát alakítottak ki, amely idealizálta a vesztes oldalt. A „Lost Cause” (Elveszett ügy) vallása demonizálta az északiakat, akik az „isten által rendelt” rabszolgaság ellen léptek fel, és a háborút szent küldetésként mutatta be. Az elveszett ügy szent történelmi emlékezetet hozott létre, melynek részei voltak a konföderációs emlékművek és ünnepnapok, amelyek a déli katonákat és vezetőket, mint például Jefferson Davist vagy Robert E. Leet Krisztushoz hasonló mártírokként tisztelték. Az emlékművek felállítása és az ünnepek bevezetése az identitás és az emlékezet formálásának eszközei voltak, amelyek legitimálták a déli fehérek hatalmi pozícióját és fenntartották a rasszista társadalmi rendet.

Miért válik a Tea Party mozgalom az amerikai nemzeti identitás félelmévé és hogyan fonódik össze a vallási konzervativizmussal?

A Tea Party mozgalom sokak számára hamis elnyomásélményként jelenik meg, miközben alapvetően egy olyan csoportot jelöl, amely félelemmel és szorongással reagál egy számára ismeretlen és fenyegető „jelenlét” megjelenésére. Ez a félelem elsősorban a kisebbségek — különösen a fekete és más színes bőrű csoportok — „felsőbbrendűségének” vagy előnyben részesítésének képzete miatt alakul ki. A Tea Party hívei olyan Amerikát kívánnak megvédeni, amelyben magukat, mint fehéreket azonosítják, és amely erősen kötődik a konzervatív, kapitalizmust elfogadó, keresztény gondolkodásmódhoz. A Fox News mint médiafelület fontos szerepet játszott ebben a közösségépítésben, amely egyértelműen az Obama-ellenes érzelmekre alapozva terjesztette és erősítette a Tea Party ideológiáját. Az ilyen tartalmak nem csupán véleményformálók voltak, hanem egy egységes amerikai identitás eszményét is közvetítették, amely az Obama-kormányzattal és a Demokrata Párttal szemben határozta meg magát.

Az Obama-ellenesség nem egyszerűen politikai ellenállás volt, hanem egy mélyen gyökerező, érzelmi reakció is, amely a „fekete elnök” és a változó amerikai demográfiai és társadalmi összetétel félelmét tükrözte. Az elnök származásával kapcsolatos téves és gyakran rasszista feltételezések, mint hogy muszlim vagy kenyai, erősítették az idegenellenes és rasszista narratívákat. Az Obama-adminisztráció idején megjelent a női házelnök és a latinó tag a Legfelsőbb Bíróságon, amelyek tovább erősítették a konzervatív keresztények között azt az érzést, hogy a hagyományos fehér keresztény Amerikát veszély fenyegeti, amelyért küzdeni kell. E félelmekből táplálkozott az az elképzelés, hogy a kormány szocialista törekvésekkel próbálja aláásni az „igazi” amerikai értékeket, miközben a bevándorlók és a liberális kisebbségek jogainak előmozdítása alapjaiban kérdőjelezi meg a nemzeti identitást.

A Tea Party mozgalom nem egyszerűen egy kis kormányzatot hirdető, felelősségteljes gazdasági konzervatív csoport; sokkal inkább egy autoriter, rasszista és létezését féltő érzelmi reakciót fejez ki, amely a polgárjogi mozgalmak eredményeként fehér ellenállásként bontakozott ki. Minden apró előrelépés, amelyet az afroamerikai közösség elért, a fehérek számára elvesztett előnyként jelent meg, ami ellenállást váltott ki. A politikai stratégiák, amelyek a fehér választók félelmeit és haragját használták fel, hosszú távon alakították át az amerikai politikai tájat, és ennek egyik legszemléletesebb megnyilvánulása lett a Tea Party.

Fontos megérteni, hogy a Tea Party mozgalom nem pusztán gazdasági vagy politikai ellenállás, hanem mélyen gyökerező társadalmi és kulturális szorongás megnyilvánulása. Ez a szorongás a változó társadalmi struktúrákkal, a nemzeti identitás újradefiniálásával, valamint a vallási és etnikai összetétel átalakulásával kapcsolatos. Az ilyen mozgalmak megértéséhez elengedhetetlen a történelmi kontextus figyelembevétele, valamint annak felismerése, hogy a társadalmi változásokat gyakran érzelmi, nem csupán racionális reakciók kísérik. E perspektíva nélkül az ilyen politikai jelenségek felületesen vagy torzítva értelmezhetők, és nem adnak választ arra, hogy miért képesek ilyen mélyen befolyásolni a társadalmi közbeszédet és politikai cselekvést.

Hogyan alakítja a pénzügyi rendszer a gazdaságot és a társadalmi mobilitást az Egyesült Államokban?

Az amerikai fogyasztói kiadások az 1970-es évektől a 2000-es évekig jelentősen megnőttek, de ezzel párhuzamosan a fogyasztói adósság is emelkedett. Az adósság növekedése nemcsak hogy az átlagos amerikai család számára vált egyre nehezebbé, hanem az adósság legnagyobb része a legfelső jövedelmi rétegekhez került. Az amerikai társadalmi mobilitás a legnagyobb ipari országokhoz képest az elmúlt három-négy évtizedben drámaian csökkent. Az amerikai társadalomra jellemző jövedelmi egyenlőtlenség az ipari országok között a legmagasabb, és ezért nehéz elhinni, hogy az amerikaiak számára a kemény munkával és kitartással való felemelkedés még mindig könnyen elérhető cél.

A gazdagság felhalmozása fontos szerepet játszik abban, hogy lehetőséget adjon az egyénnek arra, hogy javítsa helyzetét, és biztosítsa saját egészségét. Azok, akik már rendelkeznek jelentős vagyonnal, számára az oktatás, az otthonok kényelme, a kiválasztott orvosi szolgáltatások és a pénzügyi biztonság mind olyan lehetőségeket biztosítanak, amelyeket mások nem élvezhetnek. A legfontosabb különbség az, hogy a gazdagok számára a pénzügyi eszközökhöz való hozzáférés lehetőséget biztosít arra, hogy befektetéseket végezzenek különféle eszközökben, amelyek átlagosan gyorsabb növekedést mutatnak, mint a jövedelem.

A pénzügyi eszközök fejlődése és növekedése szoros kapcsolatban áll a pénzügyi mechanizmusokkal, amelyek lehetővé teszik a vagyon kezelését és növekedését. A 70-es években bekövetkezett gazdasági válságok és a globális verseny következményeként az amerikai gazdaságban jelentős változások történtek. A pénzügyi rendszer átalakulásával párhuzamosan az amerikai gazdaság is elmozdult a gyártásról és szolgáltatásokról a pénzügyekre összpontosító gazdasági modell irányába. Az állami és a magánszektor közötti viszonyok átalakultak, és a piac logikája kezdett dominálni, a hosszú távú foglalkoztatás stabilitása helyett. A pénzügyi rendszeren belüli deregularizációs intézkedések számos új lehetőséget teremtettek a tőke mozgására, így a pénzügyi piacok növekedése egyre gyorsabbá és dinamikusabbá vált.

Ez a pénzügyi globalizáció nemcsak hogy elmozdította az amerikai gazdaságot a hagyományos ipari fejlődéstől, hanem új lehetőségeket is teremtett a tőke gyors áramlásának elősegítésére. A pénzügyi piacok gyors növekedésével és a hitelezési lehetőségek bővülésével a vállalatok számára lehetőség nyílt arra, hogy profitáljanak anélkül, hogy jelentős tőkeberuházásokat hajtottak volna végre az infrastruktúrák fejlesztésében. A pénzügyi innovációk, mint például a különféle eszközökre történő spekuláció és az új típusú befektetési formák, amelyek nem követtek klasszikus kereslet-kínálat elveket, új és előre nem látható piacokat teremtettek.

A munkavállalói jövedelem csökkenése és a vezetői jövedelmek drámai növekedése közötti kapcsolat jól mutatja a változásokat. A profit növekedésével párhuzamosan a vállalatvezetők kompenzációja is emelkedett, de nem a munkavállalók béréből, hanem részvények formájában. Ez a változás a vállalatok vezetési prioritásait is átalakította, amelyek már nem a piaci részesedés növelésére koncentrálnak, hanem a profitszerzés maximalizálására, bármilyen formában is történjen.

Az amerikai gazdaság tehát radikálisan átalakult a pénzügyi szektor dominanciájának következtében, ami a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez, valamint a gazdasági mobilitás csökkenéséhez vezetett. A pénzügyi piacok és a vállalatok által alkalmazott pénzügyi eszközök új dimenziókat nyitottak a gazdaságban, de ugyanakkor a társadalmi rétegek közötti szakadék is egyre szélesebbé vált. A gazdagok számára lehetőség nyílik a vagyon növelésére és a társadalmi mobilitás fenntartására, míg az alsóbb rétegek egyre inkább kiszolgáltatottá válnak a növekvő adósságoknak és a pénzügyi szektor befolyásának.